A béketeremtő isteni csodára várnak Kárpátalján 

„A siránkozás nem megoldás. Ki kell hozni az adott helyzetből a legjobbat. Még nem vagyunk olyan végveszélyben, ami miatt minden kárpátaljai magyarnak el kellene hagynia a szülőföldet” – mondta a Maszolnak adott interjújában az Ungváron élő Dupka György történész, író, újságíró, civil szervezeti vezető. Megbocsáthatatlan bűnnek tartja ugyanakkor, hogy a háborús helyzetben is van idejük az ukrán honatyáknak nemzetiségi kérdésekkel, egy mély törésvonalakat okozó nyelvi háború elindításával foglalkozni.  

– Fontos, hogy időnként a magyarok, így az erdélyi magyarok is kapjanak egy pontos helyzetképet a háború sújtotta kárpátaljai magyarokról. Egyszerű tehát a kérdés: hogy vannak?

– Ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy a második húsvétot immár 416 napja tartó háború árnyékában ünnepeljük meg. Látva és hallva a sok ukrajnai szörnyűséget, nem tudunk úgy ráhangolódni az ünnepre, ahogyan ezt a békeidőben éltük meg. A háború sokunkat elkeserít, mert korábbi életvitelünket, nyugalmunkat teljesen felkavarta, miatta álmatlanok az éjszakáink is. Az embert naponta marcangolja az a kérdés: mire számítsunk?

Ettől függetlenül próbáljuk megőrizni az ünnepeink varázsát, a hagyományok megtartása az idén sem marad el. Családommal most is felkeressük szülőfalumban, Tiszabökényben az Árpád-házi Szent Erzsébet templomot, ahol a ferences Weinrauch Márió plébániai kormányzó a szokásokhoz híven – a béke jegyében – megszenteli a pászkás kosarakat. Majd a családok megtartják az ünnepi ebédet. Mi is ezt tesszük. A kisfiunk, Márk pedig locsolóvers kíséretében megöntözi a család, a szomszédok hölgyeit, lánytagjait. Közösen gyönyörködünk a festett hímestojásokban.

Azt tapasztalom, hogy ez a háború teljesen felforgatta azoknak a családoknak az életét, akiknek férfi tagjai külföldön, többek között az anyaországban találtak menedéket. Egyre több a háború miatt kettévált, kettészakadt család is. Az apa Magyarországon, a többiek otthon. A minap megdöbbentő látványban részesültem az ukrán–magyar határhoz közeli Tiszabecsen, hogy a Magyarországon dolgozó apák pénteken és szombaton szobát vesznek ott ki, a feleség és a gyerekek pedig átjönnek Kárpátaljáról, hogy együtt töltsék a hétvégét. A határ mentén ez a jelenség számos településen megfigyelhető. Az asszonyok elemózsiával alaposan feltáskázva érkeznek, s lényegében egy határ menti családi találkozó zajlik olyankor. Elszorul az ember szíve ettől.

A család aztán hazaamegy, az apa pedig vissza, dolgozni. Legtöbb férfiember nem is nagyon akarja, hogy a szerettei átköltözzenek Magyarországra, mert tudja, hogy ott nem lenne képes eltartani őket. A keresetük nagy részét a találkozásokkor odaadják az asszonynak, hogy azok abból tartsák fenn otthon a családot. Sokan kényszerülnek ilyen életre. Tehetetlenül vesszük tudomásul, hogy a lassú kiáramlásnak lehetünk a tanúi. A 2001-es népszámlálási adat szerinti 151 ezer főnyi magyarság fogyását, eláramlását a máig folyó háború kegyetlenül megsokszorozza. Eddig mintegy 30 ezren hagyták el szülőföldjüket. Félő, hogy az elhúzódó háború miatt százezer alá csökkenhet a kárpátaljai magyarság lélekszáma.

Napjainkban az ukránok körében is hatalmas méreteket ölt az elvándorlás. Az ország függetlenné válásakor még több mint 51 milliót számlált Ukrajna teljes lakossága, s most jó, ha van 25-30 millió. Több mint 10 millió polgár a háború és a fokozódó munkanélküliség miatt hagyta el és hagyja el hazáját, mert ez az ország nem tudja eltartani polgárait. Az egyre jobban elmérgesedő érték- és embert pusztító harcok még inkább felgyorsítják ezt a folyamatot. Jómagam is azon az állásponton vagyok, hogy bárki győz, az orosz–ukrán háború Ukrajna, ezen belül Kárpátalja etnikai összetételét megváltoztatja.

Dupka György: lelkipásztoraink a békéért imádkoznak

– Úgy fogalmazott egy január végi interjúban, hogy tehetetlenül, egyre fáradtabban várakoznak, ki-ki a maga módján várja az igazságtevő isteni csodát, ami viszont késlekedik. Változott azóta ez a várakozási hangulat?

– A béketeremtő isteni csodavárás hangulata azóta sem változott. Templomainkban lelkipásztoraink, a hívekkel közösen, kitartóan a békéért imádkoznak, megerősítik a hitünket. Egyik pap ismerősöm közölte, hogy mint ahogyan a Jóisten megállította egykor a napot annak érdekében, hogy megállítsa az ellenséget, úgy reménykednek ők is, mi is az isteni csodában. Addig azzal a tudattal kell élnünk, hogy Ukrajnát nap mint nap egy katonai nagyhatalom támadja. Az orosz agresszió miatt kénytelenek nélkülözni milliók, köztük mi, kárpátaljai magyarok is.

Eddig sem volt felhőtlen az életünk. Alkalmazkodni kell a jelen helyzethez, mert lehetne sokkal rosszabb is. A siránkozás nem megoldás. Ki kell hozni az adott helyzetből a legjobbat. Még nem vagyunk olyan végveszélyben, ami miatt minden kárpátaljai magyarnak el kellene hagyni a szülőföldet. Az igaz, hogy a katonaköteleseknek meggyűlt a bajuk a katonai behívókkal. Az otthon maradt férfiak bujkálnak a háború elől. A nők a hősök. Ügyintéznek, viszik az életet, működtetik a családokat. Az egyik ismerősöm katonaköteles veje például egy éve nem tette ki az utcára a lábát. Otthon van, és ha jön az ellenőrzés, akkor a pincébe bújik. Ez egyáltalán nem egyedi jelenség, nagyon sok más családban is hasonló a helyzet. Ha végig megy az ember az utcán, tizennyolc és hatvan év közötti férfit nem nagyon lát, mert fogdossák őket össze, és kezükbe nyomják a behívót. A hadiállapot idején ez mindenkire vonatkozik, és nemcsak Kárpátaljára, hanem Belső-Ukrajnára is. Az egész országra, mindenféle nemzetiségre. Tizennyolctól hatvan éves korig minden ukrán állampolgár hadköteles és behívható. Kötelessége akár meghalni is a fronton, ha a helyzet úgy hozza.

A többi nemzetiségi közösségnek ugyanúgy megvannak a behívottjai és halottjai, mint a magyarnak. Ez a helyzet is nagyon rémisztő. Egyre többen kerülnek a frontvonalra, egyre több koporsó érkezik Kárpátaljára. Az országos szintű katonavesztesség hadititoknak számít. A becslések szerint eddig több száz kárpátaljai, főleg ukrán/ruszin katona halt meg a háborúban. Huszonheten magyarok. Az ungvári és a beregszászi magyar főkonzulátus eddig összesen 17, a mostani háborúban elesett, igazoltan magyar katona családjának adott segélyt abból az alapból, amit a magyar kormány erre a célra létrehozott.

Egetverő magyarellenesség

– Ungváron milyen a magyar–ukrán viszony?

– Ukrajnában, ezen belül Ungváron, Munkácson és Huszton az oroszellenességen kívül a magyarelleneség a háború kitörése óta az eget veri. A helyi ukrán radikális nacionalista és a liberális politikusok a helyi magyarokkal szemben is a „velünk, vagy ellenünk” elvet vallják. Nyíltan kijelentik: Magyarország nem baráti ország, mert Oroszországgal üzletel, ezért meg kell büntetni. Számukra csak az számít barátinak, amelyik fegyvert ad, amelyik százszázalékosan támogatja a Washingtonban és Brüsszelben megfogalmazott teljeskörű szankciókat. Nem győzzük hangsúlyozni: Magyarország, illetve a karitatív szervezetek eddig Ukrajnát és azon belül Kárpátalját több milliárd forint értékű humanitárius szállítmánnyal látták el, és nap mint nap újabb szállítmányok érkeznek.

Azonban vannak kivételek is. Jóleső érzéssel említem meg Viktor Mikita, Kárpátalja kormányzójának a nevét – ő az, aki nagyra értékeli a magyar emberek áldozatkészségét és életmentő fontosságúnak ismeri el a magyarországi segélyszállítmányokat. Továbbra is élesen elítéli, és Kárpátalján féken tartja a magyarellenes megnyilvánulásokat. A magyarságra zúduló, negatív hangulatkeltéssel évek óta együtt élünk. Nem vagyunk hívei a megosztottságnak, a józanul gondolkodó ukránok többségével kell szövetkeznünk. Úgy vélem, a szélsőséges, félkatonai erők rettegésre épülő lélektani hadviselését csak egységben tudjuk kivédeni.

A magyargyűlölet a háborús időszakban is a Facebook, az internetes kiadványok felelőtlen és rosszindulatú kommentjeiben is tetten érhető, arculcsapásként viseljük el. A helyi magyarságot vegzáló szégyenletes bűncselekmények nem csitulnak. Például hónapokkal ezelőtt történt a munkácsi turulmadár-szobor megbecstelenítése, eltávolítása a munkácsi vár fokáról. Andrij Balogának, Munkács polgármesterének utasítására Ukrajna kis címere került a 2008-ban a Pákh Imre amerikai üzletember, Munkács díszpolgára által finanszírozott talapzatra. Jó hír, hogy részéről megtörtént a visszavágás, amerikai állampolgárként pert indított a munkácsi polgármester és hivatala ellen. A magyargyűlölő, a turul-ügyből presztízskérdést kreáló Baloga-klán ezzel a tettével az ukrán radikálisok előtt is meg akarta erősíteni az ingadozó politikai pozícióját.

Levétették többek között a Munkács környéki Dercen és Fornos magyarlakta települések középületeiről a magyar lobogókat, a két nyelvű feliratokat. Elmozdította a magyarságukért kiálló intézményi vezetőket stb. Ismeretlen tettesek a minap a beregszászi járási Badaló központjában a második világháború és a sztálinizmus áldozatainak emlékműve előtt felállított magyar trikolórt távolították el. Ezek az esetek is igazolják, hogy a politikai megfélemlítési akciók végrehajtóival kell egyre gyakrabban farkasszemet néznünk. A sorozatos provokációk kiagyalói nincsennek tekintettel arra sem, hogy évszázadok óta Kárpátalja népe mindig is a békés egymás melletti élésre, együttműködésre törekedett az élni és élni hagyni elv alapján. Arra sincsennek tekintettel, hogy a kárpátaljai magyarok túlnyomó többsége Ukrajna lojális állampolgára. Köztük eddig is sokan feláldozták életüket az Ukrajna függetlenségéért vívott harcban, és ezt teszik a továbbiakban. A magyar állam elleni bosszúhadjáratban túszként kezelik a kárpátaljai magyarságot.

Háborús helyzetkép Ukrajnából

– Ebben a többszörösen is drámai helyzetben, milyen nyomokat hagy a háború a Kárpátalján élőkben? 

– Tudatunkban olyan elévülhetetlen emlékképek, jelenségek halmozódnak fel, amelyek folyamatosan arra figyelmeztetnek, hogy olyan országban élünk, ahol háború van. Ami elsőként szembeötlik, az az út mentén elhelyezett rémisztő tartalmú óriásplakátok, a betonelemekből kialakított lőállások, útszélen elhelyezett betontorlaszok, ellenőrző sorompók, menekülteket útbaigazító információs táblák, melegedőhelyek, a bevásárlóközpontban elhelyezett élelmiszergyűjtő kosarak, légvédelmi szirénák, menhelyek, bunkerek, a fronton elesettek sírjai mellett felállított állami lobogók sokasága – mindezek kitörölhetetlenül mély emléknyomokat hagynak bennünk, arra emlékeztetnek, ne feledjük, háborús helyzet van az országban.

Nem tudjuk elfelejteni a Kárpátaljára, a béke szigetére érkezett menekültek sokaságát, elsősorban azokat, akik elvesztették otthonaikat, földönfutóvá váltak, és a településeken ideiglenesen kialakított menekültszállásokon, kollégiumokban és/vagy átalakított iskolai tantermekben várják a háború végét. A legtöbben, akik megtakarított anyagiakkal rendelkeznek Ungváron, Munkácson és más településeken, lakásokat, kertes házakat vásárolnak, és véglegesen új otthonukban telepednek meg. A Kárpátalján maradt helyi lakosok nagy többsége már pánikhangulat nélkül, a jövőt illetően aggódva éli meg háborús hétköznapokat, sőt megszokták a légiriadókat, és alkalmazkodnak az áramkimaradásokhoz is.

Mindenki a túlélés elvét követve teszi a dolgát a családja érdekében is. Amit nem tudnak megszokni: az egyre nehezebb megélhetést, köztük az élelmiszerárak, a szállítási díjak drágulását stb. Ez az, amiért a helyiek valójában aggódnak. És a már említett katonai behívók miatt, amik bármikor jöhetnek férjnek, testvérnek, apának…. Ha a hozzátartozóik a frontra kerülnek, akkor azért aggódnak, imádkoznak, hogy ne koporsóban lássák viszont őket, hogy a háború befejeztével szerencsésen hazatérjenek.

Messze még a béke

– Mit gondol, történelmi távlatban milyen lesz ennek a háborúnak a megítélése?

– A történelmi tapasztalat tudatában úgy ítélem meg, hogy ennek a háborúnak is lesznek vesztesei és nyertesei. De az is látható, hogy ebből a háborúból már sokan megélnek, háborúpárti egyének, csoportok és államok, fegyvergyártók és fegyverkereskedők, ők az ügyeskedő haszonélvezők.

Reális jelenség az is, hogy a közömbössé vedlett emberek hamar megszokják a háborút. Mi, magyarok attól félünk, nehogy a háború kiterjedjen Kárpátaljára, mert akkor még több család elmenne, egyre kevesebben döntenének az itt maradás mellett. Ez lenne a vég, hiszen a kárpátaljai magyarság önmaga számolná fel életterét.

A háború kimenetele továbbra is végtelenül bizonytalan. Számomra is feladvány, meddig bírja a nélkülözést és szenvedést az ukrajnai lakosság, ahogy sok függ a két világrendet képviselő ideológusoktól, illetve a nagyhatalmak erőviszonyaitól, a közös akaratú világbéke megőrzésétől is. De maradjunk a realitás talaján: sajnos messze még a béke és a véres háború tovább folytatódik.

Az viszont elfogadhatatlan számomra is, hogy ebben a vérzivataros, háborús helyzetben is van arra idejük az ukrán honatyáknak, hogy belső nemzetiségi kérdésekkel foglalkozzanak (oktatási törvény, nyelvtörvény, a nemzetiségek jogait szűkítő törvény stb.), és elindítsanak egy belső nyelvi háborút is, ami sajnálatos törésvonalakat hozott létre a megyékben és a járásokban. Ez egyszerűen megbocsáthatatlan bűn, amikor mindennél erősebb összetartásra volna szükség. A mi esetünkben, a jövőt illetően a kárpátaljai magyarság fennmaradása a tét. Azt vallom, hogy nekünk kizárólag előre szabad menekülnünk, hátra nem. Az egyedüli jövőképünk az, ha Ukrajnát felveszik az Európai Unióba. Ez esetben az anyaország védelme alatt túléljük a jelenlegi vészhelyzetet. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minél tovább tart a háború, annál kevesebb magyar marad Kárpátalján. Nagy a mi feladatunk. Ha nagyapáink túlélték az első világháborút, és újra tudták kezdeni az életet, ha apáink túlélték a második világháborút, és szintén újra tudtak kezdeni, akkor a mi generációnknak, és már a fiainknak is, kötelességük túlélni és újrakezdeni. Nem szabad kétségbeesnünk, és a rosszból is meg kell próbálnunk kihozni a lehetséges legjobbat.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

 

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?