„Mátyás király alkatához és jelleméhez nem illik az a huszonegyedik századi idióta és rövidlátó magatartás, ami abban hisz, hogy ha szembe állítjuk Somorja lakosságát, akkor bármi jobb lesz”

Megszólalt a héten a Sztakó Zsolt és a pozsonyi Felvidék.ma vélemény-rovatában, a Szerintem-ben, Erős várunk címmel közreadott publicisztikájában György András somorjai református lelkésznek a múlt szombaton, Mátyás király szobra avatásakor elmondott, hatalmas tapssal fogadott, felettébb figyelemreméltó és egyben ünneprontó beszédének főbb gondolatait ismertette, némi kommentárra ellátva. Megtudhattuk tőle, hogy a tiszteletes az ünnepségen elmondott sajátos hangvételű „prédikációjában” „nem a tény nagyszerűségét emelte ki, hogy Mátyás királynak végre szobra áll Somorján, hanem arra hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy a szoborállítás nem leplezheti azokat a problémákat, melyek sajnálatos módon jelen vannak a városban.”

A Pozsony közeli Somorján, mely a középkorban Csallóköz kereskedelmi központja volt és melyet 1941-ben még 98 százalékban csak magyarok lakták, de azóta, a betelepülések révén az etnikai arányok alaposan megváltoztak (a legutóbbi, 2011-es népszámláláskor a városnak 12 726 lakosa volt, ebből 7309-en magyarnak, 4365-ön szlováknak, 63-an csehnek, 28-an cigánynak és 14-en németnek vallották magukat), ahol a Kárpát-medence szerintünk legrangosabb, nemzetközi tekintélyt rég kivívott magyar kisebbségkutató tudományos központja, a Fórum Intézet működik, és ahol nem mellesleg Bugár Béla, a kormánykoalíciós Most-Híd vegyespárt elnöke, a szlovák törvényhozás alelnöke is lakik, november 13-án szobrot állítottak az Igazságos Mátyásnak.

A szoborállítás apropójául az szolgált, hogy Mátyás király emléke előtt, akinek egy 550 évvel ezelőtti itteni vendégeskedését a somorjaiak generációkon át jó emlékezetükben hűségesen megőrizték, így például a magyar általános iskola is az ő nevét viseli, a város most, a jubileum alkalmával, méltóképpen kívánt tisztelegni. Az itteni magyarok mindig is nagyon büszkék voltak arra, és ma is azok, hogy Kolozsvár szülötte 1466. november 9-én és 10-én a környékbeli erdőkben vadászott és a városháza melletti épületben szállt meg, majd ide később még egyszer visszatért. Ennek emlékére Somorja képviselőtestülete, a kulturális bizottság ajánlása alapján, az év elején eldöntötte, hogy a 2016-os esztendőt Mátyás király évének nyilvánítja.

A Mátyás király év jegyében tavasszal az összes somorjai magyar és szlovák óvodás és kisiskolás egy egyedi Mátyás kifestőt kapott ajándékba. A minden háztartásba eljutó Somorja és vidéke című helyi lapban, szintén még a tavasz folyamán igényes népszerűsítő cikksorozat indult Mátyás király életéről és tetteiről. Júliusban a helyi művelődési központ a plébániatemplom melletti volt Paulánus kolostor udvarán, melyet a helyiek Korona udvarként ismernek, Mátyás király tiszteletére reneszánsz napot rendezett. A hajdani királyi látogatás évfordulójához időzítve a városháza előcsarnokában kiállították Juhász Tibor somorjai festőművész alkotását, Mátyás királyt ábrázoló festményét. Az ünnepi évnek a csúcspontja pedig a november 13-i Mátyás-szoboravatás volt, a mellszobor elkészítését az önkormányzat a neves győri szobrászra, Lebó Ferencre bízta.

Míg az ünnepi évhez kapcsolódó tavaszi-nyári programok annak rendje-módja szerint, megmozgatva az ittlakók többségének apraját-nagyját, békében és közmegelégedésre lezajlottak, a szoborállítás ügye egy, közvetlenül a szoborállítás előtti napokban kirobbantott provokáció révén felkavarta a kedélyeket. A mesterséges hangulatkeltés kezdeményezője a helyi szlovák nyelvű hírportál, a Šamorínčan volt. Az internetes lap főszerkesztője, Vladimír Gábor szembesülve az ünnepi készülődéssel és látva a városháza körüli térrendezési munkálatok beindulását, október 26-án hirtelen „megvilágosodott” és úgy döntött, hogy azonmód „spontánul” felháborodik és másokat is felháborodásra ösztökél. Úgy ítélte meg, az emlékműállítással a városvezetés, élén Bárdos Gábor polgármesterrel törvénytelenséget készül elkövetni.

Hangot adva a Somorjára az elmúlt évtizedekben betelepült szlovák nemzetiségűek nemtetszésének, megkérdőjelezte a város idei költségvetésében található 8000 eurós, szoborállításra szóló tételének az indokoltságát. Mi több, arról cikkezett, hogy az önkormányzat már eleve súlyos mulasztást követett el a somorjaikkal szemben, hiszen úgymond önhatalmúlag döntött a Mátyás emlékhely kialakításáról. Ingerült és sokat sejtető fulmináns vezércikkében például azt kifogásolta, hogy nem történt „nyilvános vagy szakmai megbeszélés a témáról, amelyben egyetértésre jutottak arra vonatkozóan, hogy az adott terület megfelel a szobor állítására, és zajlott-e  egyetértéshez vezető társadalmi diskurzus Mátyás király szobráról.”

A provokáció értelemszerűen felbolygatta az eleddig békés város közhangulatát, a szoborállítás ügyében egyre jobban elmérgesedő vita alakult ki a somorjai lakosok és a környéken élők körében. Sokan úgy vélték, a szoborra fordított összegnek jobb helyet is találhattak volna a városgazdák. A szobor és a város elleni propaganda napról-napra egyre nagyobb méreteket öltött, annak köszönhetően, hogy a Šamorínčan fórumot biztosított az elégedetlenkedők véleményeinek, a gerjesztett hangulatkeltés pedig kezdett már országosan is a közbeszéd tárgya lenni. Ez indította arra a felvidéki magyarság legnagyobb kulturális szervezetét a Csemadokot, hogy kiálljon a somorjai szoborállítás ügye mellett és elnökségi állásfoglalásban biztosítsa támogatásáról a városi önkormányzat kezdeményezését.

A hangulatkeltők akciójára, melynek a közérzetromboló hatása minden bizonnyal nem múlik el majd nyomtalanul és alighanem a későbbiekben is meg fogja határozni a település hangulatát, csattanós választ adott Somorja önkormányzata. Kovács Koppány képviselő, a kulturális bizottság elnöke már a hangulatkeltő cikk megjelenésének másnapján szót kért a városi képviselő-testületi ülésen és megvédte a provokátorokkal szemben a korábbi döntésüket. Egyebek mellett így érvelt amellett a reneszánsz kultúrát és a humanizmust meghonosító nagy király mellett, akinek, mint mondta, elévülhetetlen érdemei voltak nemcsak a magyar, hanem a szlovák művelődéstörténet számára is, már csak azért is, hiszen ő alapította az első egyetemet éppen Pozsonyban, 1467-ben Academia Istropolitana névvel:

„Somorja büszke arra, hogy ilyen nagy uralkodó járt itt és töltött pár napot a városunkban. A város büszke múltjára, történelmére. Fontosnak tartjuk, hogy a szlovák és magyar gyerekek is ismerjék és tiszteljék annak a városnak múltját, történelmét, ahol élnek. De hogyan várhatnánk el ezt a gyerekektől, ha az idetelepült szüleik sem tisztelik a várost és annak múltját? Hogyan fogják akkor a gyermekeik tisztelni a várost, milyen polgáraivá válnak majd? (…)

Ennek a szobornak az összetartozást és az egymás iránti tiszteletet kell jelképeznie. Nem a kulturális összetartozást, hiszen a szlovákok és magyarok kulturálisan a közös történelmüknek köszönhetően összetartoznak, ez tény. Én egyszer sem hallottam, hogy a pozsonyiak apelláltak volna az évente nagyszámú turistát vonzó, nagyszerű koronázási ünnepségek ellen, pedig egykori magyar királyokat koronáznak, és Pozsonyban is biztosan lenne mire fordítani a város pénzét. Büszkék a koronázó fővárosi múltjukra.

Minden igaz szívű somorjainak is büszkének kell lennie városára és annak történelmére. Ezért tisztelettel kérem a samorincan.sk főszerkesztőjét, próbálja meg ezt az eszmét népszerűsíteni, segítsen az ideköltözött polgároknak megismerni a helyet, ahol élnek. A szobor és a város elleni propaganda sértő a szobrot készítő művészre és a múltjukat tisztelő somorjaiakra nézve.”

Ilyen előzmények után, a felbolygatott hangulat közepette került sor a fiatal

Mátyást ábrázoló szobor felavatására, november 13-án, ahol a nagyszámú ünneplők között jelen volt az egymással rivalizáló Magyar Közösség Pártjának (MKP) és Most-Híd vegyespártnak a két elnöke, Menyhárt József és Bugár Béla is.

Az ünnepség az ilyenkor szokásos forgatókönyv szerint zajlott. A polgármesteri köszöntő után a historikus kapott szót, aki helytörténeti vonatkozásokkal kiegészített értő beszédben méltatta a nagy királyt, majd a város első embere és a szobor alkotója közreműködésével megtörtént a mellszobor leleplezése. Ezután a történelmi egyházak somorjai lelkészei áldást mondtak, a helyi előadóművészek reneszánsz kori zenével és énekekkel idézték meg a nagy király alakját és korát, végül pedig következett a koszorúzás, a Himnusz és végül persze az elmaradhatatlan székely himnusz is.

Valamennyi november 13-i somorjai megszólalás (amúgy ez a nap a magyar nyelv napja) két nyelven hangzott el, először magyarul, majd szlovákul, kivéve a református lelkészét, aki egy helyszíni tudósítás szerint  „gyújtó hangú magyar nyelvű beszédében figyelmeztette a város magyar lakosságát, hogy nincs hova hátrálni, ha azt akarjuk, hogy Somorja magyar lakossága megmaradjon.” Az ő beszédét követő hangos tetszésnyilvánítás üzenetértékű volt. Szintén a jelenlévő tudósító beszámolójából tudtuk meg, hogy a „György András beszédét követő hosszas taps pedig jelezte az egyetértést: bátrabb és egyértelműbb kiállásra van szükség a város magyar közösségének megőrzése és megerősítése érdekében.”

Sztakó Zsolt Erős várunk címmel közreadott publicisztikája György Andrásnak ezt az emlékezetes megszólalását kívánta közkinccsé tenni. Meggyőződésünk, hogy jól tette, nem utolsósorban azért is, mert mint az általa elmondottakból kiderült, a református tiszteletes köztéri prédikációjának utóélete, akárcsak a múlt szombati szoboravatás többi szónokának a kétnyelvűsége azóta is a közbeszéd tárgya Felvidék-szerte: „az üzenet nem jutott el mindenhova, illetve, sokan csak azt hallották meg belőle, ami a fülüknek kedves volt. Sokan pedig egyenesen azt találták a legfontosabbnak, hogy a bemutatáskor néhányan kifütyülték Bugár Bélát.

Mások viszont egyenesen „kóros megfelelési kényszerről” írtak, amiért a beszédek nemcsak magyarul, hanem szlovákul is elhangzottak (holott, ha ragaszkodunk a történelmi tényekhez, akkor I. Mátyás szlovák alattvalóinak is éppúgy a királya volt, mint a magyaroknak).”

Maga az áldásosztás előtti szokatlan hangvételű alkalmi beszéd, melyet a somorjai református egyházközség honlapján a lelkész Nem hátrálhatunk tovább címmel terjes terjedelemben közzé is tett, majd Nem hátrálhatunk tovább - ami a beszédből kimaradt címen utóbb, további reflexiókra késztető gondolatokkal is kiegészített a Felvidék.ma publicistája szerint első hallásra egyesek számára meglepetést okozott.  „Kissé ünneprontó beszéd volt ez – fogalmazott az Erős várunk cikk írója –, hiszen nem a tény nagyszerűségét emelte ki, hogy Mátyás királynak végre szobra áll Somorján, hanem arra hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy ez a szoborállítás nem leplezheti azokat a problémákat, amelyek sajnálatos módon jelen vannak a városban.”

Akik nem ismerték a hívei körében rendkívül népszerű, a kárpátaljai Barkaszóról ideszármazott, ötgyerekes lelkipásztort, aki a komáromi Selye János Egyetem  Református Teológiai Karának végzettjeként immár tizenkét esztendeje az utolsó felső-csallóközi bástya református tiszteletese, azok számára valóban váratlanul hangozhatott a hitvitázó prédikátoraink habitusára és az ő megszólalásaik hangvételére emlékeztető kemény szavai:

„Itt, Somorján nem hátrálhatunk tovább. Nincs hova. Jelenleg nemcsak MATIAS REX mellszobra előtt állunk, hanem egy szemeteskuka mellett is. Innen nézve, úgy tűnik, hogy Somorján kisebbségben él a magyar. Pedig nem vagyunk kisebbek. Most még kevesebbek sem. Hogy jutottunk oda, hogy a legutolsó győztes magyar király szobra ide került? Hogy juthattunk idáig?

Ha bárki azt várja, hogy erről a helyről ma vádoljuk a pártokat – a HÍD-at vagy az MKP-t – , a képviselőket, a szlovákságot, az elkényelmesedett, tunya és öngyilkos hajlamú felső-csallóközi magyarságot, az téved. Mátyás király alkatához és jelleméhez nem illik az a huszonegyedik századi idióta és rövidlátó magatartás, ami abban hisz, hogy ha szembe állítjuk Somorja lakosságát, akkor bármi jobb lesz. Ezzel itt és most kell leszámolnunk.”

A somorjai református tiszteletes megszólalását Sztakó Zsolt ünneprontónak, de mégis helyénvalónak ítéli, mert úgy véli, „a lélek emberének minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy figyelmeztesse híveit, ha úgy érzi, rossz irányba haladnak a dolgok, mert aki néma, az cinkos is.”

György Andrásnak a lelkészi misszióról vallott felfogását megismerve akár vitathatónak is tűnhet az ünneprontó jelző. Vajon és főleg az előzmények ismeretében, nem arról és úgy kellett szólnia egy nyája jelenéért és jövőjéért aggódó lelkipásztornak, amit krédóként ő e szavakkal fogalmazott meg az Méliusz Juhász Péter és az 1650-es–1670-es évek híres kálvinista hitvitázói méltó örököseként: „Az egyházi szolgálat nem lehet dekoráció. Jézus Krisztus se szórakoztatni és díszíteni jött a világot, nekünk sem szabad. Még akkor sem, ha a közvélemény ehhez lett szoktatva, és produkciót vár. Ha nincs üzenet a mondandóban, ami legalább elgondolkodtatja a hallgatóságot, akkor nem több a talapzatra tett koszorúnál. A magam részéről azt vallom, hogy a megszólíthatóság ajándék – Isten ajándéka –, és az ember ma megszólítható, mert éhezik az igazságra.”

A Felvidék.ma munkatársa a továbbiakban tömören összefoglalta a református lelkész által elmondottakat, az ott elmondott nagyhatású beszédből s csupán a befejező bibliai igét idézte szövegszerűen. Úgy hisszük, az olvasóinknak azzal tesszük a legjobb szolgálatot, ha közreadjuk nemcsak a záró áldást, hanem azokat a veretes szavakat is, melyeket még előtte a lelkipásztor útravalónak szánva meg akart osztani a hallgatóságával. Ennek ismeretében aligha szorul magyarázatra a megszólalást követő tapsvihar, de az sem, hogy az Igazságos Mátyás visszatérése Somorjára 2016 őszén épp ennek az „ünneprontó” beszédnek köszönhetően sokkal többet jelentett, mint arra a szoborállítók gondoltak volna a Mátyás Király évének meghirdetésekor. És nemcsak nekik jelentett sokat, és nemcsak a felvidéki magyarok számára voltak üzenethordozók György András tiszteletes szavai…

„Én a magam részéről – a Somorjai Református Egyházközség képviseletében – egyrészt azért jöttem, hogy fejet hajtsak a király emléke előtt. Másrészt pedig azért vagyok itt, hogy toborozzak – nem fekete sereget, hanem piros-fehér-zöld sereget, és kijelentsem, nem mondunk le egyetlen magyarról sem. Azokról sem, akik már alig tudnak magyarul, és azokról sem, akik magyarabbnak hiszik magukat mindenkinél. Itt az ideje, hogy egyszerre számoljunk fel gőgöt és panaszkodást, vádakat és sorsrontó megalkuvást. Lehet, hogy ezt örököltük; hogy ebben nőttünk fel, de nem örökíthetjük tovább.

Mert nincs hova hátrálni. Talán az utolsó lehetőség, hogy szembe nézzünk az elődeink múltjával, bűneivel és hibáival ugyanúgy, mint a magunkéval.

A somorjai magyar közösség az elmúlt évszázadban megfogyatkozott; az elmúlt évtizedekben megosztott lett. Nem hátrálhatunk tovább, hogy a gyermekeink úgy fejezzék be ezt a mondatot, hogy a somorjai magyarság eltűnt.

Nem hátrálhatunk tovább, mert itt Somorján már nincs hova. Nem büszkeséggel, inkább megrendüléssel mondom ki, hogy napjainkban a Somorjai Református Egyházközség az egyetlen tisztán magyar ajkú történelmi egyház a városban. Amellett, hogy él és gyümölcsözik a magyar népművelés – éljen a Csali, és éljen a Csalló! –, fáj kimondani, de szemben állnak egymással a magyar iskolák, pártérdekek osztják meg a közvéleményt – személyes ellentétek alapján marjuk egymást.

Hova szeretnénk még hátrálni? Mit szeretnénk még feladni, vagy eladni?

Engem az elmúlt évtizedben sok mindenre megtanított a somorjai református templom, amiről lassan kiderül, hogy egész Közép-Európa egyik legrégebbi egyházi épülete. Tele sokszínűséggel, hiszen nemzedékről nemzedékre befogadta Somorján azokat, akik Istenhez menekültek bűnből, bajból, háborúból. Ezek ez emberek az elődeink voltak, ők nemzedékről nemzedékre hozzá tették a magukét – volt, aki festett, volt, aki épített -, állandóan újították, bővítették. Nem magukra gondoltak, hanem ránk, utódaikra – olyan uralkodók őrködtek fölöttük, mint István király, III. Béla király, Zsigmond császár és Mátyás király -, hogy örökül hagyjanak ránk egy várost templommal, iskolával.

Nincs hova hátrálnunk, Kedves Barátaim, Tisztelt Somorjaiak!

Az én Uram Jézus Krisztus és a Somorjai Református Egyházközség nevében ezért nem a szobrot áldom meg, hanem Titeket Mátyás király szobra előtt. Hajtsatok hát fejet, és fogadjátok az áldást:

„Ne veszítsétek el és ne adjátok fel Istenbe vetett bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret: Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik. Az igaz ember hitből él, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne az Isten. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. /Zsidókhoz írott levél 10/ Ámen.”

Mindehhez már csak annyit tehetünk, hogy a Mátyás szoboravatási ünnepségen történtek utóéletéhez hozzátartozik több reflexióval együtt az MKP elnökének, Menyhárt Józsefnek az állásfoglalása is.  Az ő véleményét, mert hisszük, hogy erről is tudni kell, alább szintén szöveghűen ismertetjük az olvasóval:

„A somorjai szoboravatás fő üzenete: Szlovákiában és Somorján lehetünk-e, vállalhatjuk-e teljes mértékben önmagunkat, szólhat-e teljes mértékben saját identitásunkról egy ilyen rendezvény? Egy magyar kulturális rendezvény esetében egyáltalán tekinthető-e a szlovák nyelvűek felé tett gesztusnak az, hogy a beszédek többsége - a református lelkész lélekemelő beszédének kivételével – a magyar mellett szlovákul is elhangzott?

Ha csak a jogi lehetőségek oldaláról nézzük a dolgot, a kulturális rendezvényeinket lehetőségünk van teljes mértékben magyarul megtartani. Az államnyelvtörvény szigorításánál joggal tiltakoztunk az ellen, hogy a kisebbségek saját kulturális rendezvényeire nemzetállami megfontolásból ráerőltessék a kötelező „szlovák nyelvű kísérő felvezetést”. Ezt elfogadni nem lehet, csak tudomásul venni, mert nem csak egy alattomos, hanem az ép ésszel szembemenő szabály is. Mai napig tüske a felvidéki magyarokban és hozzájárul ahhoz, hogy a magyar kulturális rendezvények résztvevői ne viseltessenek felhőtlen bizalommal a szlovák nyelv használata iránt.

Amikor hetente arról olvashatunk, hogy még a kiegyensúlyozottnak mondott szlovák-magyar kapcsolatok sem garancia arra, hogy a közszolgálati televízió legalább érdemben megfontolja a magyar nyelvű adásidő arányosítását, hogy falvainkban az államnyelvrendőrség szorgalmas ellenőrei portyáznak, hogy a bíróságokon a magyar nyelvhasználatot fizetőssé teszik, és a dél-szlovákiai közlekedés kétnyelvűsítése ólomlábakon jár (ha jár egyáltalán), akkor nem kell csodálkozni, ha egy ilyen rendezvény és az ott használt nyelv is más megvilágításba kerül.

A somorjai magyarság láthatóan élni és épülni akar, és egyetlen igénye az, hogy ezt mások méltányolják. Nyilvánvaló, hogy ha a somorjai magyarság saját identitásának teljes megélését szolgáló rendezvényen szerepet kap a szlovák nyelv, az épp azokra a félelmeire erősít rá, amelyek ellen küzd.  Ezért egy ilyen rendezvényen a szlovák nyelv minimálisra csökkentése (pl. a törvény által előírt mértékig) semmiképp sem tekinthető öncélúnak vagy szlovákellenesnek. Egyszerűen csak természetesnek és érthetőnek.  Ennek megértéséhez empátiára van szükség, amelynek a kisebbségek irányában Szlovákiában „nincsenek erős hagyományai”.