Markó Béla: „Én több mint egy negyedszázadon át politizáltam. Azt gondolom, hogy amit 1989-ben, ugyancsak másokkal együtt vállaltunk, abból azt, amit a politikai körülmények lehetővé tettek, teljesítettük.”

Megszólalt a héten Markó Béla és a Népszavának adott, Nem könnyű lemondani a napi politizálásról címmel megjelent nagyinterjújában vall a politikából történő önkéntes visszavonulásáról, arról, hogy „az RMDSZ sorsa ma már nem múlhat személyeken”, és úgy véli: az érdekvédelmi szövetség decemberben megugorva az 5 százalékos parlamenti küszöböt, tagja lesz a következő román törvényhozásnak is. Beszélt az őt kérdező Gál Máriának a romániai politikai helyzetről, a Romániában és Magyarországon is épülő autoritárius társadalmakról és arról is, hogy a magyarországihoz hasonló romániai centralizációs folyamat az erdélyi magyaroknak „már-már katasztrofális lenne.” Szólt egyebek mellett az október másodiki ún. „kvótanépszavazásról” és részletekre terjedően elmondta véleményét arról is „hogyan látja mindazt, ami ma körülöttünk zajlik.”

Öt nappal ezelőtt, aznap amikor a Népszavában napvilágot látott Gál Máriának Markó Bélával folytatott beszélgetése, melyről elsőként röviden mi is beszámoltunk, a napi politizálással nemsokára végleg felhagyó volt RMDSZ elnök és utolsó parlamenti mandátumát töltő Maros megyei szenátor a Népszabadság hétvégi számának Kentaurbeszéd rovatában egy politikai publicisztikát közölt.

A plakátokról tanulnak olvasni és gyűlölni a magyar gyerekek címmel megjelentetett töprengésében Markó – egyebek mellett – hangsúlyosan arról szólt, hogy amennyiben egy amerikai nagyköveti kijelentés vagy gesztus, legyen az Kisinyovban vagy Sepsiszentgyörgyön, ami „román nemzeti ügyet” érint, az bombaként robban és Romániában össznemzeti ingerültséget kiváltva azonnal országos botránnyá lesz.  Elmondta: az a szolgálatkész román politikai osztály és közvéleményformáló média, mely nem kifogásolja, hanem tudomásul veszi, vagy egyenesen üdvözli, ha a State Department hallatja a hangját akár fajsúlyos romániai belügyekben is, mert a többségi lakosság úgy érzi a remény, vagyis a biztonság számára és országa számára csak az óceánon túlról jöhet – egy csapásra elfelejti a Washington iránti kritikátlan csodálatot egy neki nem tetsző tévé interjús mondat vagy egy székelyzászlós közös fotózkodás miatt. Politikusok, akár pártelnöki szinten is, és a lakossághiszterizáló sajtó nemkülönben, zsigerből reagál ilyenkor és teljesíti „hazafias kötelességét, mert úgy ítéli: „figyelmeztetni kellett a Nagy Testvért, hogy életünket és vérünket – és a rakétatámaszpontokat – ugyan felajánlottuk, de cserében van egy olyan érzékeny pont, amihez nem kellene hozzányúlni,  a nemzeti kérdés.”

A nagy vihart kavart sepsiszentgyörgyi székelyzászlós közös fényképezkedés kapcsán, mely a hétvégi esszé egyetlen illusztrációja, Markó elmondta: „az eset arra jó volt, hogy a román hírtelevíziókból fröcsögjön a gyűlölet ránk, magyarokra, mintha semmi sem történt volna az elmúlt negyedszázadban, el egészen addig, hogy nehezen kiküzdött, nagyrészt már régóta működő jogainkat is megkérdőjelezték, a kétnyelvű feliratoktól az anyanyelvű oktatásig. Érzékeny a többség! Erre hivatkozott a román külügyminisztérium is, az érzékenységre. Hogy egy regionális, kisebbségi szimbólum és az amerikai nagykövet találkozása egy Facebookra feltett fotón érzékenységet sért. Mennyit hallottunk erről az érzékenységről innen is, onnan is 1989 előtt. Most aztán megint. Amúgy is az a benyomásom, hogy ez az éppen megvalósuló holnap, ez bizony nem a tegnap, hanem a tegnapelőtt valójában. Amikor még élt Ceauşescu.”

Mint olyan közösségi ember, aki felelős tisztséget betöltve, másokkal együtt a ’90-es évek elejétől kezdve, reményekkel eltelve, és „gondolkodva is folyamatosan egy élhető jövőről, latolgatva a lehetséges politikai megoldásokat Európa újkeletű demokratikus társadalmai és ezen belül az erdélyi magyarság számára”, küzdőtársaival együtt próbálkozott a nemzetek határok nélküli, méltányos együttélését is lehetővé tevő holnapért  mindent megtenni, most letaglózva éli meg: „Hát most itt van ez a holnap, nézhetjük, tapogathatjuk, borzadhatunk tőle: a miénk!”

Hogy miért ilyen? Vajon nem tud és nem is akar megszabadulni a világunk, a Kárpátok Géniuszának nyomasztó tegnapelőttjétől? – kérdezi Markó. „Vagy lehet, másfajta kor ez mégis, új történetekkel, új érzésekkel? Példának okáért a gyűlölet mindenki iránt, aki más! Mekkora tévedés az is, hogy csak a migránsokat lehet gyűlölni, és hogy ez a gyűlölet nem terelhető bármikor bárki másra. Hol gyűlölet van, ott gyűlölet van, parafrazálhatnánk a költőt. Romániában ma felelőtlen vezetők és véleményformálók engedik szabadjára az indulatokat, valós problémákra – mondjuk, a román–magyar együttélésre – hamis és veszedelmes választ kínálva, a nacionalizmust.”

„Ha nem vigyázunk, – folytatja – ez a nacionalizmus rövid idő alatt szétverhet mindent, amit eddig építettünk. Meg aztán a gyűlölet a bevándorlók ellen Magyarországon, de itt-ott már a migránsokat sem látott Erdélyben is, sőt, máshol is Romániában!”

Nem tagadva, hogy a menekültkérdés napjaink legsúlyosabb európai problémája és elfogadva, „hogy a kötelező kvóta inkább csak pillanatnyi toldozás-foldozás, a probléma szőnyeg alá söprése, Brüsszel gyengeségét és naivságát mutatja” keserűen következtet: „a kilencvenes években legalább gondolkodtunk, elemeztünk, vitáztunk hasonló súlyú ügyeinkről, próbáltunk hosszú távú megoldásokat találni, szidtuk Fukuyamát vagy Huntingtont, de tudni véltük, hogy a világnak haladnia kell előre, bár nem mindig értettünk egyet abban, hogy merre van az előre.”

Most mindenfele az öreg kontinensen úrrá lett a tanácstalanság: „csak „struccpolitikát” látni Európa-szerte” és megtapasztalni az önsorsrontó tétlenkedést, „hogyha nem is homokba, de kerítések mögé bújunk mindannyian, hátha elvonul az ár.”

Viszont dőreség lenne nekünk, de másoknak is az önáltatásban hinni – sejlik ki szavaiból, s tegyük hozzá immár mi, hogy Illyés Gyula Bartókja óta jól tudjuk: „mert növeli, ki elfödi a bajt.” A nyilvánvaló önbecsapás ellenére mégis a megnyugtatónak semmiképp sem számító utat választó demagóg kardoskodóknak kora köszöntött ránk. Történik pedig ez egy olyan köntösben, mely szerzőnket – s a generált tömeghisztéria ellenére, vele egyetértésben, a szitán átlátni képeseket – csak szégyenérzettel töltheti el.

Markó Bélának ez, A plakátokról tanulnak olvasni és gyűlölni a magyar gyerekek esszécímet megindokoló, az áradás elvonulásában botorul reménykedő önmegvezetés bírálata e publicisztikájának záró részében kap helyet. A kritikai hang visszafogott, azon felülkerekedik a már szóbahozott szégyenérzet:

„Nem fog elvonulni, megvannak az okai, és ez Európa bűne is. Mi, magyarok azt mondjuk ilyenkor: „homokba dugjuk a fejünket, mint a strucc”. A románok nem ennyire egzotikumkedvelők, ugyanilyen értelmű szólásmondásuk így hangzik: „Ne bújjunk az ujjaink mögé”, ne higgyük, mint a kisgyerek, hogy amennyiben eltakarjuk a kezünkkel az arcunkat, nem látnak minket.

Szerintem a kerítés ilyesmi Magyarország számára: az arcunk elé vont ujjak rácsa. De mindegy, hogy mit gondolok én erről, volt egy probléma, és azt kezelni kellett valahogy, jól-rosszul. Ennek viszont mi köze a gyűlölethez, kérdem én. Mit segít ezen a gyűlölet?

Miért kellett nekem odajutnom, hogy egykori büszkeségemet szégyenné alázza valaki ostoba plakátokkal? Büszke voltam mindig, amikor átléptem a határt Románia felől. Hogy Magyarországon simább az aszfalt, egyenesebb a járda, dúsabb a fű, jobb a halászlé. És a házak milyen rendezettek. És a feliratok mind-mind magyarul vannak.

Én még óvodásként Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanultam magyarul olvasni. Aztán a gyermekeim Marosvásárhelyen a hetvenes-nyolcvanas években legfeljebb románul tanulhattak volna ily módon, sehol egyetlen magyar felirat nem volt már. Magyarországi ember nem tudhatja, milyen érzés volt annak idején, ha nagy ritkán utazhattunk, úgy járni-kelni Ártándtól Sopronig, hogy csupa magyar szó vett körül írásban is, üzletek, hivatalok homlokzatán. Még az a csinált szó, hogy Közért, az is milyen szép volt! Most meg ezekről a népszavazásplakátokról tanul a gyermek olvasni? Tanul gyűlölni?

Nem a népszavazásról akarok most elmélkedni, megtették mások, azt sem részletezem ismét, kell-e például erdélyi embernek arról szavaznia, hogy kit fogad be Magyarország és kit nem. Ezt is elmondtam már máskor. Azt sem hiszem, hogy ennek eldöntéséhez népszavazásra van szüksége egy felelős kormánynak, de ez is az én bajom. Viszont ­miért kellenek ehhez a gyűlöletkeltő plakátok? ­Miért kell szégyenkeznünk a bugyuta feliratok miatt? Miért kell a gyűlölet Magyarországnak? És miért kell Romániá­nak, hogyha nem a menekültek, akkor a magyarok ellen? Ideje lenne rájönni, hogy hiába bújunk el az „ujjaink mögé”, mert továbbra is látni fog a világ, mi viszont sötétben leszünk.”

A Népszavában megjelent Markó-interjúban is hangsúlyosan helyet kap a menekültkérdés és az ahhoz viszonyulás, melyről a Gál Mária által megvallatott külön is hangsúlyozni kívánta, hogy véleménye sajátja, nem RMDSZ-álláspont. Úgy gondolja: „Európa nem tudott még igazi választ adni egy nehéz kérdésre, a menekültkérdésre. A kvóta egyelőre nem válasz, csak pillanatnyi tűzoltás, ezt mindannyian tudjuk. Ráadásul a mostani helyzet kialakulásához Észak-Afrikában, például Irakban, közvetve vagy közvetlenül Európa is hozzájárult annak idején, erről is beszélhetünk, de ez nem azt jelenti, hogy az együttgondolkodás helyett, tehát hogy megpróbáljuk elérni, hogy hosszútávú döntések is szülessenek, ne csak pillanatnyi tűzoltás legyen, ahelyett mi azt a látszatot keltjük, hogy külön utakon járunk, holott ez nem lehetséges sem ebben a régióban, sem másutt Európában. Vagy ha ideig-óráig lehetséges is, nem igazán hasznos. Mellesleg nekem elég egyértelmű véleményem van a határon túli magyar kettős állampolgárok szavazásáról a magyarországi választásokon vagy akár a népszavazáson is. Nem hiszem, hogy helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki. Erre persze, lehet az a válasz, hogy a menekültkérdés vagy akár más is, így vagy úgy bennünket is érint, de én erről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Meg aztán, ami ebben a történetben a legszomorúbb, az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani. Ezzel egy erdélyi magyar mit kezdjen?”

Mint olvashattuk, interjújának ebben a részében fejtette ki véleményét a határon túli magyar kettős állampolgárok szavazásáról a magyarországi választásokon vagy akár a népszavazáson. Erről a szelet vető és vihart arató mondatairól már korábbi rövid ismertetésünkben is szóltunk, viszont arra, hogy itt újólag kitérünk rá, van magyarázat.

E sokak által vitatott kijelentés nyomán a volt RMDSZ elnök két ország internetes sajtójában hideget-meleget egyaránt kapott, de többet is ennél: például a Facebook-csőcselék számára bitófát követelőinek köszönhetően egyértelmű választ arra a kérdésére, hogy miként történhetett meg a gyalázat, hogy szégyenné alázták egykori büszkeségét bugyuta, gyűlöletkeltő plakátokkal. Pusztán azért történhetett ez, mert azok, akiket e napokban az azeri diktátor szolgálatába szegődött amerikai kampány szakember, „a negatív kampányok keresztapja” lát el népszavazás előtt választási tanácsokkal, korábban Magyarhonban okított és tanítványai felettébb szorgalmasan megtanulták a kampánygurutól a leckét. Ezért tudják, hogy a leghatékonyabb módszer heccelni, az alantas ösztönökre apellálni és kihozni az emberből a gyűlöletet. Ez pedig kár is lenne tagadni, sikeres „férfimunka” volt. Például Pannóniában még a nem létező pirézeket is utálják, hiszen a lakosság 53 százaléka szerint: „a pirézek húzzanak vissza oda, ahonnan jöttek!”

A szombati Markó megszólalásró hírt adó, lakonikus tömörségű cikkünk alatti ezernél több „tetszik” bejegyzés önmagáért beszél s ez akár megnyugtató is lehetne. De ugyanott megtaláljuk az érvelni nem, csak zsigerből gyűlölködni képesek otromba, sőt alpári megszólalásait is, ezekből pedig lemérhető az exportált kútmérgezés eredményessége.

A legújabb Markó verseskötetnek a budapesti Írók boltjában történt múlt szerdai bemutatója apropóján készült  nagyinterjú beszédes címe, a Nem könnyű lemondani a napi politizálásról sejteti, hogy hosszas érlelődés után született meg Markó döntése a visszavonulásról, s hogy ez mennyire így volt, arról a megvallatott mostani szavai győzhetik meg az olvasót:

 „Újabban próbálom megváltoztatni az életemben a politika és irodalom arányát. Nem mostani elhatározás ez, valamikor a kétezres évek elején döntöttem úgy, hogy túlságosan hosszú ideig nem éltem az eredeti hivatásomnak. Azóta fokozatosan, lépésről lépésre próbálok változtatni ezen. Bevallom, van bennem egy sietség is, hogy azt, amit elmulasztottam, pótoljam, hogy azt, amit nem írtam meg akkor, amikor egyébbel, politikával foglalkoztam, írjam meg most. De azt hiszem, ez nem lehetséges. Azt kell megírnunk, ami most foglalkoztat. Persze, hogy még mindig a vers áll hozzám a legközelebb, de egyre inkább leköt az esszé, és nagyon érdekes, hogy megszerettem a publicisztikát, amit sem 1989 előtt, de azután sem nagyon műveltem. Valószínűleg azért írok most rendszeresen publicisztikát, mert legalább a magam számára próbálom kötelezőnek tartani azt, amit egyébként minden értelmiséginek nagyon ajánlanék, hogy bele kell szólni a körülöttünk zajló folyamatokba.”

Amikor kevesebb, mint két és fél hónap választ el a parlamenti választásoktól és sokasodnak a kérdőjelek az RMDSZ jövőjét illetően, önként adódik az interjúkészítő számára a provokatív kérdés: elegendő kihívás lesz-e Markó számára az, hogy jövőre már csak értelmiségiként akarja hallatni a hangját? A határozott és tömör válasz egyértelmű: „Azt gondolom, nem mi döntjük el, hogy értelmiségiek vagyunk-e. Mi legfeljebb törekedhetünk erre. Meg kell mondanom, nem könnyű lemondani a napi politizálásról. Most megjátszhatnám magam, állíthatnám, hogy miután meghoztam egy döntést ezelőtt öt évvel, amikor nem vállaltam újabb RMDSZ elnöki mandátumot és jeleztem, hogy néhány év múlva a parlamentből is vissza fogok vonulni, attól kezdődően ez mindenféle kétely nélkül érvényesült az életemben.”

Csakhogy egy 2011-ben hozott döntés akkor még nagyon távlatinak tűnt. Ezért sem megkerülhető a dialógusban az, hogy miként élte meg Markó Béla a sok esztendeje elhatározott visszavonulásra történő felkészülés éveit:

„A dilemmáimat nem nagyon láthatta kívülről senki. Nyugodtan mondhatnám, hogy nem gond, el kell határozni, és minden rendben van. De nem így van. Nagyon nehéz nyilván lemondani arról, hogy nap, mint nap beleszólhat az ember a döntésekbe, az a benyomása, hogy fontos kérdéseket válaszolhat meg, az egész társadalmat, vagy legalábbis az erdélyi magyar közösséget befolyásolhatja. Azért fogalmazok feltételes módban, mert azt is másnak kellene később megítélnie, hogy én magam mennyire befolyásoltam azt, ami körülöttünk volt. Nekem az volt a benyomásom, hogy hatással voltam – nem egyedül, hanem másokkal együtt – a saját közösségem sorsára. Ez nem ugyanaz, mint amikor íróként, értelmiségiként valamilyen formában véleményt mond az ember. Annak is lehet közvetve hatása, de ez mégiscsak más. Úgyhogy egyáltalán nem volt könnyű, de azért utólag is állítom, hogy helyesen döntöttem. Én több mint egy negyedszázadon át politizáltam. Azt gondolom, hogy amit 1989-ben, ugyancsak másokkal együtt vállaltunk, abból azt, amit a politikai körülmények lehetővé tettek, teljesítettük. Ezzel azt is mondom, hogy nem mindent. De azért alapvetően más jogi kereteket teremtettünk Romániában az erdélyi magyarság számára, mint amitől indultunk 1990-ben. És szerintem az utánunk következő nemzedékeknek egyrészt az a feladatuk, s egyben nagy felelősségük, hogy ezeket a törvényeket és a létrehozott intézményeket stabilizálják, megvédjék. De ezen kívül, mivel számos kérdést nyilván nem tudtunk megoldani, nekik tovább kell haladniuk az intézményépítés, illetve az új jogok megszerzése, az önkormányzatiság megerősítése és bővítése útján. Van teendőjük elegendő.”

Teendő bőven akad az utódoknak, de vajon milyen esély mutatkozik ezek sikerre vitelére, azt követően, hogy a jövőben – Gál Mária sokunk értékítéletét tartalmazó találó megfogalmazása szerint – „a bukaresti parlamentből olyan személyiség fog hiányozni, aki a rendszerváltás óta meghatározta a romániai, és nagymértékben befolyásolta a kárpát-medencei kisebbségi politizálást.” 

A beszélgetőpartner – és ehhez az interjújában mindvégig szigorúan tartja magát – az új státusában, immár a politikából visszavonulóként, mellőzze a korábban használt többes számot és mindig egyéni véleményt nyilvánítson:

„Csak azt mondhatom el, hogy én mit gondolok. Meglehetősen gazdag és talán fontos tapasztalattal lépek ki a politikából, holott erre senki és semmi nem kényszerített. És energiám is lett volna folytatni. Ugyanakkor azt hiszem, miután nem magányos harcos voltam, hanem van egy szervezet, erős, tehetséges politikusgárdával, az RMDSZ sorsa ma már nem múlhat személyeken. Nem szabad személyeken múlnia. Nem hiszek abban sem, hogy a politikában nem számítanak a személyiségek, hogy egy-két ember nem tudja a dolgokat egészen más irányba terelni. De ismétlem, ma már nem szabad ezen múlnia annak, hogy mi lesz az RMDSZ-el és mi lesz az erdélyi magyar közösséggel. Ugyanakkor nem tagadom, hogy a prognózisomban az is ott volt, hogy akkor már éreztük mindannyian, hogy egyfajta állóháború alakul. Akár az ideológiák között, akár az etnikumközi kapcsolatokban, olyan korszak következik, amikor nehéz lesz továbblépni, nehéz lesz valamerre kitörni, és minden bizonnyal azt kell megvédeni, amit addig elértünk. Ugyanúgy az is jól látható volt akkor is, és most már nap, mint nap érzékelhető, hogy a politika nem az, ami volt a 90-es években. Azért akkor jól vagy rosszul, illúziókkal vagy azok nélkül, de mégiscsak programokat dolgoztunk ki és azokat próbáltuk érvényesíteni. Én ezt most nem látom sehol. A társadalom egésze szempontjából sem látom, sem Romániában, sem Magyarországon. Az égvilágon semmiféle vita, véleményütköztetés nincs arról, milyen típusú társadalmakat kellene építeni. A kilencvenes években folyt erről gondolkodás.”

A júniusi önkormányzati választásokon megszerzett 4,8 százalékos RMDSZ eredmény nem túl reménykeltő a közelgő általános választások tekintetében, ez a voksarány december 11-én biztosan nem lesz elegendő a parlamenti küszöb átlépéséhez. Annak ellenére, hogy a tavaszi megmérettetésnek az adatai látszatra nem sok jót ígérnek a közeljövőre nézve, Markó mégis bizakodó. Az interjú egy későbbi részében, egy másik kérdésre felelve határozott véleményt is formál az RMDSZ esélyeiről: „Igen, be fog jutni. De öt százaléknál azért több kellene, 2008-ban még hat százalék fölött voltunk. Jó lenne, ha megkerülhetetlenek lennénk a parlamentben, például kormányalakításkor.”

Nem kincstári optimizmusról van itt szó, távolról sem. Szerinte a júniusi képet árnyalni érdemes és ezt ő meg is teszi. A választási adatok negatív üzenetét – mint ezt kifejti –, felülírták a számokra rácáfoló pozitív tapasztalatok:

„Az önkormányzati választások tapasztalata valóban nem túl jó, ami a szavazatarányt illeti. De ehhez hozzá kell számolni, hogy ezek önkormányzati választások voltak, a tömbvidéken nem volt konfrontációs helyzet, és emiatt nem volt nagy késztetés a részvételre. Ez úgymond a negatív tapasztalat. De van egy fontos pozitív tapasztalat is. Annak ellenére, hogy Romániában az utóbbi években nőtt a magyarellenesség mértéke, amit főképp székelyföldi, de más konfliktusok is igazolnak, mégis, amikor a politikai érdekek úgy kívánták, a román pártok hajlandók voltak egyezséget kötni az RMDSZ-el. A részvétel nem volt jó, az utólagos tárgyalások viszont igen. Az RMDSZ a két székely megyén kívül, - ahol többségben vagyunk és nyilvánvaló, hogy tudtunk magyar többségű vezetést és megyei elnököket választani-, még három másik, Maros, Bihar, Szatmár megyében, ahol nem vagyunk többségben, szintén magyar elnök van. Mert a politikai érdekek fölülírták egy adott pillanatban a magyarellenes nacionalizmust, létrejöhettek ezek a helyi koalíciók. Ez azt bizonyítja, hogy amennyiben van egy működő demokrácia, amennyiben van artikulált politikai élet, amikor kialakítható többség és kisebbség egy politikai testületben, akkor, ha mi viszonylag jó súllyal rendelkezünk – mert azért kellett ehhez a helyi súly is – akkor tudjuk a céljainkat érvényesíteni. Való igaz, jelen pillanatban attól félek, hogy ilyen artikulált politikai élet inkább van az említett megyék önkormányzatában, mint Bukarestben, a parlamentben.”

Helyzetelemzésében Markó itt nem áll meg. Amit elmond a jelenleg regnáló Cioloş-kabinetről kísértetiesen emlékeztet bennünket a szlovákiai magyar pártelnöknek, Bugár Bélának a márciusi, sok partvonalon kívülről bekiabáló által javasolt, de meggyőző érvekkel elutasított véleményére a fából vaskarika megoldást jelentő szakértői kormányok hasznosságáról:

„A román parlamentben teljesen egybefolytak az ideológiák, ha egyáltalán léteztek valaha. Ez a hajától előrerángatott ötlet, a szakértői kormány, amely hovatovább egy éve működik, lassan tönkretette a parlamenti demokráciát – nincs deklarált többség a parlamentben, nincs deklarált ellenzék. Tudjuk, kik támogatják inkább a technokrata kormányt és kik állnak szemben vele, de ez nem egy artikulált politikai valóság.”

Ilyen feltételrendszer közepette megy végbe a nemzedékváltás az RMDSZ-ben s a most visszavonulók utódainak korántsem lesz könnyű a folytatás. Markó ezt így látja:

„Hogy ilyen körülmények között milyen lehetőségei vannak egy új politikusnemzedéknek, ezzel kapcsolatosan csak azt tudom mondani, hogy 1990 és 1996 között mi sem igazán tudtunk előrelépni. A magyar jogkövetelések csak az RMDSZ kormányra kerülése után kezdtek megvalósulni. Volt egy kezdeti hat éves időszak, amikor folyamatos konfrontációban voltunk a román nacionalizmussal, de közben tudtunk dolgozni, saját programunkon. Folyamodványok, memorandumok sora bizonyítja milyen intenzív munkát folytatott az RMDSZ. Nemcsak protest megnyilatkozások voltak, hanem dolgoztunk azon, milyen modellt kellene működtetni Romániában. Még akkor is, amikor esetleg nincsenek partnerek a román politikában, ha vannak eszközei egy szervezetnek, van mód arra, hogy lépjen a programalkotásban, készüljön arra a pillanatra, amely fél év múlva, 2 év múlva, nem tudjuk, mikor bekövetkezhet, és akkor továbbvihetjük a megoldásokat.”

A lehetséges megoldáskeresések feladata az utódokra vár. Akinek pedig több mint negyedszázadon át oroszlánrésze volt ebben a munkában és jó ideje tudatosan készült arra, hogy megváltoztassa az életében a politika és irodalom arányát az utóbbi javára, nemsokára végleg hátrébb lép. A mélyinterjú készítőjének kíváncsisága érthető a hogyan továbbit illetően, s kérdésében a hangsúlyosan szerepel a visszavonulás 2016 őszére történt időzítése: „Lehet, hogy jókor hozta meg döntését, jókor fordul újra az irodalom felé?”

A válaszban nincs hezitálás, Markó úgy ítéli, jókor vált. Mi több, e lépése is a köz javát szolgálhatja, ha másképpen is, mint eddig. Vállalást tesz, hogy elemezni és értékelni fogja bő negyedszázad tapasztalatait és mindezt meg is osztja majd a nyilvánossággal.

„Most, 65 évesen nem gondolom, hogy fel fogok építeni egy új irodalmi életművet. Én írtam a magamét évtizedeken át, könyveim sora jelent meg, nem hiszem, hogy most egy új írói pályát kellene építenem. Hozzá kell tennem természetesen ahhoz, amit megírtam. Igen, bizonyos szempontból, lehet, hogy jókor. Ismétlem, ma azt tapasztalom, hogy Európa-szerte, de főképp Európa ezen részén megtorpant a politikáról és a társadalmak jövőjéről szóló gondolkodás. Nagyon sokszor öncélúnak mutatkozik a politika és öncélúak a politikai pályák is, ezért hiszem, hogy például nekem is kötelességem lenne végiggondolni és meg is írni azt, amit az elmúlt 25-26 esztendőben tapasztaltam. Választ kell keresnünk arra, hogy mi miért történt és történik velünk.”

A folytatásban, kimondatlanul is beígérve ott találjuk a tervezett, a jövőben biztosan megírandó, „mi miért történt és történik velünk”-re választ kereső Markó-publicisztikák vezérgondolatait. Mindenekelőtt azokat, hogy miként látja a vallomástevő mindazt, aminek részesei vagyunk, ami napjainkban körülöttünk zajlik. Például annak a megfejtését is, hogy mi vezethetett el oda, hogy Romániában és Magyarországon is – bár eltérő jelleggel ugyan – autoritárius társadalom van kiépülőben, miközben egyik országban sincsenek felmutatható alternatívák. A Gál Mária-Markó Béla párbeszédnek ezt a négy kérdést és az azokra adott válaszokat tartalmazó részét, nem megszakítva a dialógust, kommentár nélkül adjuk alább közre:

„Mi történik?

Miután kezdtünk itt ezekben az országokban, Romániában is, és Magyarországon is, felépíteni működőképesnek látszó demokráciákat, egyszer csak leállt ez az építkezés, kezdték visszabontani azt, amit addig létrehoztunk. Jól láthatóan autoritárius rendszerek alakulnak ki körülöttünk. Erre nekünk választ kell keresni. Nem nekem feltétlenül, hanem végül is mindenkinek, aki részese volt az elmúlt negyedszázad közéletének. Ami viszont engem közvetlenül érint, és ami számomra a politika volt kezdettől fogva, hogy itt a nemzetek, etnikumok közti viszonyok hogyan alakulnak, hogyan alakíthatók, miért van az, hogy miután a 90-es években kezdtünk élhető modelleket elképzelni, kidolgozni, itt-ott be is indítani, mindez most leállt.

Ön mondta, hogy autoriter rendszerek épülnek. Nem ezért?

Az nagyon jól látható, mi épül, csak azt nem tudom, hogy miért nem láthatók az ezzel szemben felmutatott alternatívák, miért nincsenek ezzel ütköztethető markáns vélemények és programok. Romániában teljesen másképpen épül az autoritárius társadalom, mint Magyarországon, de egyformán nincsenek felmutatható alternatívák.

- Mi a különbség a két autoriter rendszer között? A magyar eléggé átlátható, de Romániában ki mozgatja a szálakat? Míg Traian Băsescu volt az államfő, úgy tűnt, hogy ő. Most viszont senki sem látszik.

Traian Băsescunak elnökként alapvető hozzájárulása volt ahhoz, hogy sikerült a parlamentet kompromittálni, hogy egy idő után a döntések nem ott születtek, ahol születniük kellett volna, hogy például az ügyészség túlságosan nagy szerepet kapott. Az ő tíz éves tevékenysége arról szólt, ami most már működik is Romániában - kivinni a politikán kívülre a döntéseket. Volt egy erős elnök, aki alkotmány szerint ugyan nem erős, de mégis nagyon nagy erőt gyűjtött össze a kezében és próbált egy olyan rendszert alakítani, ahol ő és a körülötte lévő tanácsadók kormányoznak „a nép segítségével”, a kormány és a parlament pedig ennek a tényleges hatalomnak csak egyfajta függeléke. Az lett a következménye, hogy tényleg kikerült a parlamenten kívülre, tulajdonképpen a pártokon és a politikán kívülre is a döntés. Márpedig az közhely, és azzal mindenki egyetért, hogy többpártrendszer nélkül demokrácia nincsen.

A parlament egyetlen országban sem igazán népszerű, mint ahogy a politikusokról sem igazán jó a vélemény sehol. Băsescu elnöksége idején viszont Romániában annyira kompromittálni lehetett a parlamentet, annyira defenzívába lehetett szorítani a politikusokat, hogy ma már hol a közvéleménytől, hol a választótól, hol az ügyészségtől félnek oly mértékben, hogy nemigazán hoznak szuverén döntéseket. De tagadhatatlan, hogy most Romániában rá lehetne mutatni egyvalakire, aki mindezt irányítja, aki mindezért felelős. Ezzel szemben úgy vélem, bár nem az én tisztem, hogy a magyarországi rendszert elemezzem, itt az autoriter döntések látszólag a politikán belül maradtak. Van egy olyan parlamenti többség, amely mindent eldönthet. Ezzel a lehetőséggel él, és visszaél a kormány.

A magyarországi kialakult rendszer személyfüggő vagy pártfüggő? Annak köszönhető, hogy van egy erős párt, vagy annak, hogy van egy erős ember?

Hogy mi tesz lehetővé egy ilyen rendszert, én nem tudom, és az az igazság, hogy nem is élem meg nap, mint nap. Kívülről úgy látom, nagyon központosított döntési mechanizmus alakult ki, nemcsak informálisan, hanem formálisan is, ami megváltoztatta a rendszert. Például az önkormányzatok igencsak meggyengültek az én tudomásom szerint, miközben nekünk, magyaroknak Romániában egy hasonló centralizációs folyamat már-már katasztrofális lenne.”

Számunkra nem kis meglepetést okozott s vélhetően nem csak mi vagyunk így, hogy az RMDSZ sokfele és sok tapasztalatot gyűjtő Kovászna megyei elnöke tegnap úgy reagált, ahogyan tette és elmarasztalta a szervezet volt elnökét. Tamás Sándor öt nappal a kvótanépszavazás előtt tartotta fontosnak kifogásolni a nagy nyilvánosság előtt, hogy Markó Béla nem tartja szerencsésnek a Magyarország határain kívül élő, újonnan honosított magyar állampolgárok választásokon és népszavazásokon való részvételét. Azzal az érdes megfogalmazásával, hogy „valószínű Markó Béla elnök úr nyilatkozatából a múlt sérelmei beszélnek, szerintünk pedig a jövőt kell építeni, ami megítélésünk szerint az erős magyar nemzet”, úgy tűnik nem a divatba jött jelszó szellemében Brüsszelnek akart üzenni, „hogy ők is megértsék.” Ahova viszont címezte ezt az üzenetet, oda biztosan elért és azóta bizonyára nyugtázták is.

Megkockáztatjuk: ha ismerte volna a cikkünk zárásaképpen alább közlendő Gál Mária-Markó Béla párbeszéd-részletet, akkor talán árnyaltabban adja elő mondandóját, esetleg még megszólalni se akar. Őneki, de másnak is, jó szívvel ajánlható a következő kérdezz-felelek:

„Tudom, a politikában sincs visszamenőleges „ha”, képzelt szituációkbeli „ha”. De mégis, ha most Ön lenne az RMDSZ elnöke, akkor az RMDSZ a kvótareferendum mellett kampányolna, mint teszi azt a Vajdasági Magyar Szövetség és részben az RMDSZ is? Elnökként is ugyanazt képviselné, mint független értelmiségiként?

Hogy RMDSZ elnökként miről mit döntenék, azt elég nehéz megmondani, amikor nem RMDSZ elnök az ember. Azt viszont tudni kell, hogy van egy különbség a felelősségben és a gondolkodásmódban is. Az persze baj, ha valaki egy szervezet vezetője, és saját lelkiismeretén esetleg erőszakot kell tennie. De az biztos, hogy a döntésekben nem csak a saját véleménye kell, hogy megjelenjen, hanem egy egész szervezetnek a véleménye.

És érdeke is?

Igen, az is. Amíg RMDSZ elnök voltam, akkor is fel lehetett volna tenni ezt a kérdést fordítva, hogy vajon független értelmiségiként ugyanúgy döntöttem volna-e. És meg kell mondanom, hogy sokszor nem. Vagyis nem feltétlenül helyes azt latolgatni, hogy ha az ember másféle felelősséggel bírna, hogyan döntene. Egyébként a kérdésre visszatérve, azt gondolom, hogy az RMDSZ a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar szervezet, a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar közösséget képviseli, ilyenként minden jelentős nemzetpolitikai kérdésben meg kell próbálnia mérvadó véleményt mondani. Én ezt tudnám ajánlani az utánam jövő politikus kollégáknak. Nekünk sok kérdésben a lehető legnagyobb súllyal kell megszólalni, és ha nem értünk egyet azzal, amit a magyarországi politikusok gondolnak, legyen szó kormányoldalról vagy ellenzékről, azt is a leghatározottabban ki kell mondani. Kezdettől így próbáltunk politizálni, magam is ezt próbáltam érvényesíteni. Ami persze, sokszor konfliktussal járt, nem csak egy politikai párttal, hanem szinte mindegyikkel volt nehéz vitánk, ütköztünk fontos kérdésekben. Úgy hogy akár kvótareferendumról van szó, akár másról, nekünk nem az az elsődleges dolgunk, hogy egyetértsünk. Ha egyetértünk saját meggyőződésünk szerint, az jó, de ha nem, akkor azt ki kell mondani. De én ma már tényleg csak a magam nevében akarok nyilatkozni.”