Végel László: A politikának ideje lenne végre megszólítani Vajdaságban a „néma” magyarokat is. Ők vannak többen…

Megszólalt a héten a Népszabadság szombati számában Végel László és A néma kisebbség címmel megjelent cikkében arról elmélkedik, hogy a kvótanépszavazás okán miként sikerült a Vajdasági Magyar Szövetségnek csapdahelyzetbe kormányoznia magát, továbbá hogyan történhetett meg az a szégyen, hogy a „kettős beszédnek” köszönhetően a délvidéki magyarok azzal a minden rosszat megtestesítő, véreskezű Seselj vajdával kerültek közös platformra, akit Szerbiában és szerte a nagyvilágban tisztességes ember irtózattal megvet. Kiderül Végel értekezéséből, hogy miben látja a pártpolitika és a hiteles nemzetpolitika közötti lényeges különbségeket és az is: Vajdaságban „jó lenne többet tudni a >>néma kisebbségi tömegről<<, ám hiányzik a szakszerű felmérés, a permanens kutatás.”

Vajdaságban tegnap Törökkanizsán a könyvtár dísztermében, Kúlán pedig a Népkörben szervezett a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) lakossági fórumot, illetve ún. „szakmai előadást” az október 2-i kvótareferendumon való részvételre történő mozgósítás érdekében. A mai kampányrendezvények helyszínei Bajmok és Topolya, ahol a Dózsa György Művelődési Egyesület székházában, illetve a községi képviselő-testület termében kerül sor hasonló rendezvényre. Holnap Bácsfeketehegyen a Kultúrotthon, Szabadkán és Adán pedig a városháza ad otthont a részvételre és a „nemmel” való voksolásra buzdító VMSZ-es kampánygyűléseknek. Pénteken Zomborban, a Városi Könyvtárban, Temerinben, az Ifjúsági Otthonban, Adorjánon szintén az Ifjúsági Otthonban, Magyarkanizsán, a Városházán, Csókán pedig a Móra Ferenc Egyesület székhelyén lesz lakossági fórum vagy migránsellenes „szakmai prezentáció”. Szombaton és vasárnap is folytatódnak a kvótanépszavazást népszerűsítő kampánygyűlések, az újonnan honosított és voksolásra jogosult magyar állampolgárok Óbecsén a Than emlékházban illetve Kisoroszon a Tájházban vehetnek részt a VMSZ által megszervezett mozgósító fórumokon.

Valamennyi rendezvényre délután 6 órától került/kerül sor – értesülhetett a nagyérdemű a Pásztor István vezette pártnak a Magyar Szóban megjelent pénteki közleményéből. Előreláthatólag nem sokat kell várni és megjelenik majd a következő heti VMSZ-es kampánygyűlések friss műsorajánlója, újabb helyszínekkel, a pontos kezdési időpontokkal és az avatott „szakmai kampányelőadók” felsorsolásával, akik között az eheti egyik főszereplő, Ft. Paskó Csaba, római-katolikus pap, a Magyar Nemzeti Tanács tagja, is ott lesz és előadásokat fog tartani a kereszténység és az iszlám viszonyáról, ahogyan ezt tette/teszi e napokban. Ha az ehetihez hasonló koncepció alapján döntenek majd a döntéshozók a jövő heti programbeosztásról, előreláthatólag csak a hétfői nap lesz újfent szünnap, mint a múzeumok esetében szokás vagy volt hajdan a tévéadásoknál, de keddtől vasárnapig várhatóan minden napra jut majd két-három vagy akár több kampányfórum.

Vajdaságban, egyedüliként a Magyarországgal szomszédos régiók közül folyik gőzerővel a VMSZ és a többi magyar törpepárt, illetve a Magyar Nemzeti Tanács részéről a magyar állampolgársággal is rendelkezők meggyőzése a részvételről és a „nemmel” szavazás szükségességéről a három hét múlva sorra kerülő kvótanépszavazáson. Aki a vajdasági magyar sajtóban közelmúltban megjelent következő cikkcímek bármelyikére ráklikkel, könnyen meggyőződhet arról, hogy Délvidéken gyakorlatilag a magyarországival azonos intenzitású ez a mozgósító kampány és minden egyéb tematika másodragú: Nem-mel szavazz!, Létünk a tét, Szavazásra biztatják a vajdaságiakat–Pásztor István: Precedensértékű lesz a kvótareferendum, VMSZ-közlemény a kvótareferendumról: Szavazzanak nemmel, Szavazzon nemmel!–Hajnal Jenő, az MNT elnöke a magyar kormány erőfeszítéseinek támogatására biztat, Az MNT elnöke: Szavazzon nemmel a magyarországi kvótareferendumon!, A VMDK NEM-mel fog szavazni az októberi magyarországi népszavazáson, Kvótareferendum 2016- Szakmai előadások, lakossági fórumok-A VMSZ rendezvényeinek helyszínei és időpontjai.

Csakhogy ezzel a Vajdaságban és másutt is sokaknak tetsző, Magyarországon pedig a lakosság mintegy 79 százalékának minden bizonnyal egyenesen imponáló kiállással a délvidéki magyarság legnagyobb pártja olyan csapdahelyzetbe kormányozta magát, mellyel egyetlen határon túli magyar politikai szerveződésnek sem kellett szembesülnie: ország-világ előtt nyíltan felvállalta a kettős beszéd politikáját. A következmény borítékolható: ezzel a magatartásával a VMSZ előidézheti az amúgy is fogyatkozóban levő híveinek és szimpatizánsainak további bizalomvesztését, arról nem is szólva, hogy elszigetelődhet, sőt akár teljesen súlytalanná is válhat a szerb kormányban. Az ok magától értetődő: a menekültügyben tanúsított, nulla toleranciát képviselő álláspontja gyökeresen eltér a kormánykoalíciós partnerekétől.

A VMSZ, mint ismeretes, az Aleksandar Vučić vezette koalíciós kabinet tagja, Belgrádban pedig egészen másképp vélekednek nemcsak egy bizonyos KERITÉSRŐL, hanem a Brüsszel-ellenes magyarországi kvótanépszavazásról is. Mint tudjuk, a népi bölcsesség szerint egy fenékkel bajos egyszerre két lovat megülni, de akár idézhetjük József Attilát is, aki finomabban fogalmazott egykor: „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.”

Ezt, az ideig-óráig fenntartható, a „pragmatizmus” jegyében egyensúlyozó mutatványt és annak több szempontból megkérdőjelezhető haszonelvűségét vette górcső alá A néma kisebbség címmel közreadott friss politikai esszéjében Végel László. Közben arra is volt gondja, hogy e kulcskérdés mellett olyan nyugtalanító nemzetpolitikai kérdéseket is felvessen, melyekről a sikerorientált politikusok oly szívesen megfeledkeznek. Arra is rámutatott: öngyilkos lehet ez a politika, ha a sorsmeghatározó közösségi gondokról nem vesz tudomást, ha a létező problémákkal nem akar szembenézni. Csak osztani tudjuk a véleményét: azokról nem tudomást venni dőreség, a struccpolitika csak tetézheti a már meglévő bajokat.

Csak a felületes szemlélő számára tűnhet úgy, hogy a „talanság” emblematikus délvidéki krónikása minapi publicisztikájában messziről indít. Egy, véletlenszerű, az amerikai elnökjelöltek iránti délvidéki szimpátia-felmérés is, mint látni fogjuk, alkalmas lehet arra, hogy pontos látlelet készüljön a vajdasági magyarok mentalitásáról, mely manipulálható. És sajnos manipulálják is azt:

„Melyik elnökjelölt lenne jobb a világ számára, Hillary Clinton vagy Donald Trump? Ezt a kérdést tette fel olvasóinak az újvidéki Vajdaság Ma portál szerkesztősége. Nem kis meglepetésre a válaszadók többsége Donald Trumpot jelölte meg. Röviddel a szavazás lezárása után groteszk helyzet alakult ki, ugyanis Joe Biden amerikai alelnök belgrádi látogatásakor a Szerb Radikális Párt tüntetést rendezett, melyen Vojislav Seselj pártelnök kijelentette, hogy Trump hatalomra kerülése jót tenne Európának, sőt, Szerbiának is, mert felszabadítaná az utat az eddig szélsőségesként bélyegzett nemzetállami koncepciók előtt.

Vojiszlav Seselj a kisebbségi polgárok szemében minden rossz megtestesítője, ezúttal azonban ugyanazok a polgárok, akik mélységesen megvetik őt, közös platformra kerültek vele.

Az említett portált a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága, továbbá a Magyar Nemzeti Tanács támogatja, ami nagymértékben meghatározza a portál profilját meg olvasótáborát is. A tények ismeretében nyilvánvaló, hogy a nagy tekintélynek örvendő Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi beszéde váltotta ki a Vajdaság Ma portál látogatói között a Trump iránti rokonszenvet.”

Hogy miért véli úgy Végel, hogy hasonló szimptóma nyilvánul meg a migránskérdésben is, melyben ütköznek Magyarország és Szerbia érdekei, az kiderül A néma kisebbség folytatásából.

Mielőtt azonban átadnánk a szót ismét a déli végekről figyelőnek, hadd említsük meg egy furcsa, de sokatmondó históriát. A múlt hétfői, belgrádi Orbán-Vučić megbeszéléseket követő közös sajtótájékoztatón a szerb miniszterelnök által elmondottak közül egy üzenetértékű fejtegetés, aligha véletlenül „elkerülte” a magyarországi média figyelmét. Még abból, az amúgy terjedelmes helyszíni tudósításból is, amit a kormánylap, a Magyar Idők adott közre, hiányzott egy cseppet sem érdektelen álláspontrögzítés. Szerencsére a vajdasági Magyar Szó munkatársa, Miklós Hajnalka is jelen volt a sajtóértekezleten és szó szerint rögzítette azt, amit Vučić krédóként kívánt ott és akkor közölni Orbán Viktor jelenlétében: „Annak ellenére, hogy a migránskérdésben Magyarország és Szerbia hozzáállása különbözött, a legfontosabb, hogy sikerült megőriznünk a két ország jó viszonyát – emelte ki Vučić. Hozzátette, Szerbia ezentúl is barátsággal tekint az ország területén tartózkodó menekültekre, noha azzal tisztában van, hogy az érkező menekültek 75 százaléka afgán, vagyis gazdasági menekültnek minősül. Ellátásuk, és elszállásolásuk jelentős összegeket emészt fel a költségvetésből, a donációk ellenére.”

Eme, talán nem fölösleges kitérő után lássuk Végel-elmélkedés folytatását:

„Az elmúlt hetekben Alekszandar Vucsics kormányfő a menekültkérdés ügyében nem győzte learatni a babérokat. Bécsi látogatásakor ­Christian Kern kancellár és Sebastian Kurz külügyminiszter is elismeréssel szólt a szerb kormánynak a menekültek iránt tanúsított humánus és toleráns hozzáállását tükröző politikájáról. Röviddel utána Stefan Löfven svéd miniszterelnök látogatott Szerbiába, aki ugyancsak dicséretekkel halmozta el a magyar kormány politikájától lényegesen eltérő szerb menekültpolitikát.

Félreértés ne essék, szó sincs „migránsbarátságról”! A szerbiai politikusok tisztában vannak az újkeletű népvándorlás gondjaival, azonban igyekeznek megkülönböztetni az idegengyűlöletet és a terrorizmust. Egyértelmű, hogy a menekültgyűlölet könnyen idegengyűlöletté fajul, ami pedig további nemzeti viszályokat kelt életre. Vucsics kormányfő a kedélyek csillapítása érdekében nem rejtette véka alá megjegyzését, miszerint Szerbia nem emel falat és kerítést, ez maradjon Magyarország belpolitikai ügye. Megtörtént, hogy a kormányfő villámlátogatása alkalmával még focizott is a menekültekkel, ami Magyarországon elképzelhetetlen. Kerítést Szerbiában csak a szélsőjobb követel, annak is csak kisebb része, ebben még a radikális Seselj is ­mérsékeli magát.

A magyar kerítés mellett teljes mellszélességgel kiálló Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) a ­szerbiai kormánykoalíció tagjaként arra buzdítja a vajdasági magyarokat, hogy az október 2-án esedékes referendumon a nemre szavazzanak. A párt nézőpontja igazán nem mondható egyértelműnek, miután egyszer kormányzó pártként befogadja a bevándorlókat, máskor pedig elutasítja. A „kettős beszéd” csak pragmatikus szempontból igazolható, mondván kényszerpályáról van szó, ám a vajdasági magyarokban mégiscsak felmerül a kérdés: amennyiben a VMSZ menekültkérdésben síkraszáll az anyaországi polgárok érdekében, akkor miért nem áll ki saját választói érdekében? Nonszensz, mert a menekültek jelenleg Észak-Bácska magyarlakta vidékein tömörülnek, tehát a panaszok is leginkább onnan érkeznek.”

Korábban arról szóltunk, hogy a VMSZ csapdahelyzetbe kormányozta magát, de Végel alábbi szavait olvasva talán a tudathasadásos jelző találóbb lehetne. Mert a Szerbiából tegnapig az ottani külképviseleteken a választói névjegyzékbe felvett 30 207 népszavazni szándékozónak nem arról kell majd voksolnia, hogy mit tegyen menekültügyben az az állam, ahol él, és ahol jelenleg is többezer migráns tartózkodik, hanem arról: mit tegyen Magyarország, ahol a jól ismert okok miatt a migránsok száma elenyésző és e nagyon kevesek közül sem akar senki ottmaradni.

„Történik mindez a magyar referendum előtt, amelyen ezúttal a vajdasági magyarok (is) üzennek Brüsszelnek, hogy a magyar parlament jóváhagyása nélkül menekültek ne telepedhessenek le Magyarországon. Nem arról szavaznak, hogy mi legyen a menekültekkel SAJÁT államukban, abban az országban, amelyben élnek, hanem Magyarországon! A VMSZ belelendült, máris elindította a kampányt, noha minden bizonnyal a referendum kimenetelét befolyásolni fogják az említett ellentmondások.”

A 2014-es magyarországi parlamenti választások idején a mintegy 100 ezer Vajdaságban élő magyar állampolgársággal rendelkezőknek kevesebb, mint a 20 százaléka kívánt élni a szavazati jogával. Azóta új helyzet alakult ki: megszaporodott az újonnan honosítottak száma, megkülönböztetett odafigyelésben részesült a VMSZ, amit egy 50 milliárd forintos kormányutalás is bizonyított, mely értelemszerűen megtette a jótékony hatását és persze a bevezetőnkben már részletezett példátlan erejű kampányolás is beindult, aminek távolról sincs még vége.

További lelkesítő lakossági fórumokkal és buzdító „szakmai előadás-sorozatokkal”, illetve sokasodó Prosperitati-pályázatokkal a potenciális népszavazók száma tovább bővíthető. Akár 40-45 ezren is postára adhatják majd a formailag Brüsszelnek címzett, de ténylegesen Budapetnek szánt „üzenetüket”. Ez viszont csak az egyik lehetséges forgatókönyv. Végel szerint a végeredményt megjósolni nem lehet. Abban viszont nem kételkedik: a vajdasági magyarok döntő többsége nem érzi magáénak a kvótanépszvazás ügyét s ezért eleve le fog mondani a felkínált véleménynyilvánításról.

Ha ez történik, joggal merül fel a publicisztika címéből is viszaköszönő végeli kérdés, helyesebben egy egész kérdés-fűzér: milyen is ez a „néma kisebbségi tömeg”? Kikből áll? Milyen a társadalmi rétegzettsége? Milyen az önképük? Mit szeretnének ők valójában? Melyek a politikai és egyéb természetű preferenciáik? Miért lesz választásról választásra egyre passzívabb a vajdasági magyarok többsége? Számolni akar-e velük a politika vagy megelégszik a mindig könnyen mozgósíthatók egyre szűkülő táborával?

Ezek azok a kérdések, melyek óhatalanul azonnal további kérdés-sorozatokat generálnak, s amelyek megválaszolása érdekében, szerzőnk meggyőződése szerint. mihamarabbi állapot-felmérő tudományos kutatásokra van szükség. Amíg még van kit megkérdezni…

„A vajdasági magyarok döntését nehéz megjósolni. Magyarországon elterjed vélemény, hogy a vajdasági magyar közösség óriási többsége a Fidesz szavazótáborát növeli. Ez a vélekedés nem pontos. Vitathatatlan, hogy a politikai, a kulturális és a közvéleményformáló elit ezt képviseli, azonban a közösség többsége igen rejtélyesen viselkedik. Ezt támasztják alá a legutóbbi magyarországi parlamenti választások adatai (is). Akkor a 100 ezer szavazásra jogosult vajdasági magyar polgár közül mindössze 17 ezren jelentek meg az urnák előtt. Ez jóval az anyaországi átlag alatt van. Mi történt a „maradék” 83 ezer magyarral? Miért maradtak távol?

A hiteles nemzetpolitikát elsősorban ez kell(ene), hogy érdekelje, mert különben puszta pártpolitika lesz belőle. A példánál maradva, kiderül a pártpolitika és a nemzetpolitika közötti lényeges különbség: a pártpolitikát csak a 17 ezer magyar kisebbségi magyar kettős állampolgár érdekli, a nemzetpolitikát viszont mind a 100 ezer! A tények makacs dolgok, feltárják a jelenlegi nemzetpolitika Achilles-sarkát: nem az a baja, hogy nemzetben gondolkodik, hanem az, hogy a felszínen marad, nem érzékeli annak mélységét – ez a nemzeti kisebbség esetében külön érvényes! –, és nem vesz tudomást annak bonyolultságáról és belső ellentmondásairól, melyet a fent említett példák is ékesen bizonyítanak.

Jó lenne többet tudni a „néma kisebbségi tömegről”, ám hiányzik a szakszerű felmérés, a permanens kutatás. Egyrészt a soron levő referendum miatt is, hiszen ha megint tíz-, esetleg húszszázaléknyi lesz a kimenetel, akkor ez azt jelenti, hogy komoly nemzetpolitikai gondok vannak. Nem csupán a (jelenleg) 150 ezer kettős állampolgárról van szó, hanem az egész vajdasági 300 ezer lélekszámú magyar közösségről! Ezt bizonyítja az is, hogy a nemzetpolitikai retorika erősödésével párhuzamosan csökken a választási részvételi arány. A Magyar Nemzeti Tanács megválasztásakor a vajdasági magyaroknak csupán a 26 százaléka voksolt, a szerbiai parlamenti választásokon pedig a magyarlakta helységekben a szerbiai ­átlagnál kisebb számban járultak az urnák elé a polgárok.

Ennek magyarázatát sem kutatja senki, ezért a jelenség a napi politikai perpatvarok tárgya lesz. A vajdasági magyarok politikai és más preferenciájának szakszerű felmérésére napjainkban nagy szükség lenne, hiszen az elmúlt években rendkívül fontos fordulatok és változások történtek a közösség érde­kében. Melyek azok az új mozzanatok, amelyek sürgetik az alapos felmérést?”

Végel szerint a két új mozzanat, a könnyitett módon elérhető, tömegméreteket öltő magyar állampolgárság-felvétel és az általa okozott közösségtudatot befolyásoló önkép változás, illetve a vajdasági magyar exodus robbanásszerű felgyorsulás. Ezeknek a hátterérét és lehetséges következményeit indokolt vizsgálat tárgyává tenni. Mindkét jelenségnek arra kell ösztönöznie a szűkebb pátriája magyar politikai elitjét és a budapesti döntéshozókat is, hogy egy alapos felmérést követően újraértékeljék a nemzetpolitika teendőit. Mivel pedig megítélése szerint annak teljes viszonyrendszerét meg kell reformálni, imperatívuszként merül fel, hogy ne habozzanak cselekedni is.

„Az egyik a kettős állampolgárság tömeges felvétele. Nem mellette vagy ellene érvelnénk, hanem az általa előidézett tudatbeli változások fontosságára hívnánk fel a figyelmet. A jelenlegi adatok szerint mintegy 150 ezren éltek a törvényadta jogukkal, és kettős állampolgárok lettek, ami azt jelenti, hogy minden második vajdasági magyar. Ezentúl kettős állampolgárok azok is, akik a kilencvenes években távoztak Szerbiából, akik időközben véglegesen áttelepedtek és állandó lakhellyel rendelkeznek Magyarországon, de a törvényadta lehetőségekkel élve megtartották szerb állampolgárságukat is. Az ő szerb állampolgárságuk tehát virtuális: nem Szerbiában élnek, hanem Magyarországon, amiből következik: nem Szerbiában szólnak bele a történésekbe, és nem viselik a Szerbiában végbement politikai következményeket. Ezek szerint a 300 ezres lélekszám vitatható.

A kettős állampolgárság bevezetése ­bonyolítja a szülőföldön maradók – jelenleg 150 ezer polgárról van szó! – közösségi önképét. Egyrészt az anyaországgal való kapcsolatuk virtuális – leggyakrabban erről van szó –, másrészt elbizonytalanodik azzal az országgal való kapcsolatuk, amelyben élnek. Nyilvánvaló, hogy a kettős állampolgárság bevezetése nemcsak szimbolikus nemzeti gesztus, hanem módosítja az életpályamodelleket. Nagy dilemma a kettős kötődés megőrzése, vagyis hogy a nemzeti kötődés ne szorítsa háttérbe a területit.

A második fontos változás az elvándorlás felgyorsulása. Erről nincs pontos kimutatás, még csak tárgyilagos becslés sem, ám az utóbbi időben a közvéleményben mégiscsak felülkerekedett a nézet, mely szerint ez rendkívül tömeges, és a jövőre nézve súlyos következményekkel jár. Igaz, a motivációk értelmezése igencsak eltérő. A hivatalos kisebbségi politikai elit a távozók szemére veti, hogy a Nyugaton olyan munkát is elvállalnak, amit itthon hetykén elutasítanának. A vád a magyarországi hivatalos retorikával azonos, ám akkor sem javít a helyzeten, ha van benne némi igazság. Legfeljebb mérgezi a viszonyokat, mert az elvándorlók sértve érzik magukat, és azzal válaszolnak, hogy a hetykén visszautasított munkahelyi jövedelem nem elegendő az ­egzisztenciális minimumra sem.

Mások meg a távlatnélküliséggel magyarázzák az elvándorlást. A jelenség egész Szerbiára érvényes, azonban a kisebbségben erőteljesebb, mert az eddigi hiányos és részleges kimutatások szerint a részarányos foglalkoztatás elve nem valósult meg. Vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy a szerb államhoz való lazuló kötődés is fokozza az elvándorlást, míg megint mások a kisebbségi közösségen belüli viszályokat, a megosztó politikát, a széthúzást hibáztatják. A politikai kötélhúzás helyett helyesebb lenne többmotivációs elvándorlásról beszélni, hogy módosítani lehessen az eddigi maradáspolitikát. Az elmúlt években ugyanis a Magyar ­Nemzeti Tanács bevezette a maradást szolgáló ­egyetemistaösztöndíj-programot, amelynek eredményességéről szintén nincs kimutatás.

A magyar kormány maradást szolgáló 50 milliárd forintnyi hitelének eredményességét is fel kellene mérni. Leállítja, illetve csökkenti-e az elvándorlást az 50 milliárd? Az 50 mil­liárdnyi támogatás sikerének ez az egyetlen krité­riuma, és nem az, hogy néhány tucat gazdag határon túli magyar jobban érezze magát. Erre a ­kérdésre válaszolni kell, az anyaországi adófizető polgárok miatt is, akiknek jogukban áll ellenőrizni, hogy jól ­fektette-e be a kormány az adóforintjukat.

A határon túli magyarság iránti viszonyban a rendszerváltás után a legnagyobb fordulatot Antall József kormánya hajtotta végre. Az utána következő kormányok ennek a nyomvonalán tevékenykedtek. Időközben sokat változott a világ, elmúlt 25 év!  Ideje lenne a viszonyrendszert továbbgondolni, ­reformálni. Ennek a feltétele a külhoni magyarok közötti folyamatok feltárása, elemzése. Mit jelez a jelen­legi nagy exodus? Miért alacsony a választásokon való ­részvételi arány? Erről nem beszélnek a politikusok, csak a sikerekről. Egyszer meg kell szólí­tani a „némákat” is.”