Ilonka néni és Hedvig – „két miniszterelnöknek viszonya fényesedhet ideig-­óráig, ám a szomszédkapcsolataink korántsem kiválóak”

Megszólalt a héten a Népszabadságban Szilvássy József, a lap pozsonyi tudósítója és az Ilonka néni és Hedvig című cikkében miután megállapítja, hogy „Tamás Ilonka tragédiája, miként Malina Hedvig kálváriája  is a hatalom arroganciája  ellen küzdő, öntudatos polgárok jelképe lett” úgy ítéli meg: hiába váltak ők ketten kiállásukkal „több hasonló sorsú felvidéki magyar és más nemzetiségű ember példaképeivé”, a szlovák kormány korábbi arrogáns viszonyulását hozzájuk a cinikus magatartás váltotta fel, míg a magyar kormánypolitikusok számára e példaképekre való hivatkozásnak csak a retorikában van helye, a tettekben már nem.

„Na, ez ritka aljas egy írás. Gratulálok.” E szavakkal kommentálta a Népszabadság online oldalán Szilvássy Józsefnek, a napilap pozsonyi tudósítójának az augusztus 25-én megjelent Ilonka néni és Hedvig című véleménycikkét az egyik olvasója.

Egy másik hozzászólót viszont felháborított a Szilvássy elleni otromba kirohanás, s miközben arra mutatott rá, hogy két felvidéki asszony sorsának gyalázatos alakulása vádló és védhetetlen történet, maga is indulatos vagdalkozóba ment át: „Ugyan mi az aljas ebben az írásban? És kit miért érdemes védeni ebben a két valóban védhetetlen történetben? Már magyarságunk se jó? Vagy az a baj, hogy nem lehet sehogyan se ráhúzni a dolgokra a libsibolsi jelzőket, vagy egy szaftos Gyurcsány-Bajnaizást sincs mód megereszteni?”

Nem véletlenül kívántuk ezzel a két hozzászólással felvezetni Szilvássy Józsefnek az elkövetkezendőkben bemutatásra kerülő írását, az Ilonka néni és Hedvig-et. Rögtön hozzá kell tennünk azt is, hogy eredetileg nagyobb hozzászólói merítésben gondolkoztunk, de a többi kommentet látva, lemondtunk azok idézéséről. Pusztán azért, mert a jó ízlés kötelez, és még inkább azért is, mert Esterházy Péterrel együtt valljuk: „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.”  

Mint látni fogja az olvasó, a 70. születésnapját nemrég betöltő veterán újságíró az Ilonka néni és Hedvig címet viselő jegyzetében arról értekezett, hogy az elmúlt héten, 104 éves korában elhunyt rimaszombati Tamás Ilonkának, akinek utolsó éveit egy jogfosztó szlovák törvény keserítette meg és Malina Hedvignek, akinek közismert kálváriája pontosan tíz esztendővel ezelőtt kezdődött – a sorsa megdöbbentő azonosságot mutat.

Szilvássy cikkében higgadt, tárgyilagos volt. Nem túlzott, elfogultsággal sem vádolható. Tamás Ilonka esetében hat év, Malina Hedviget illetően pedig tíz esztendő embert alázó gyötrelmei minden apró mozzanatának helyszíni ismeretében, csak és kizárólag a tények alapján tette mindenki számára érthetővé, hogy miért lett ez a két nő a hatalom arroganciája ellen küzdő, öntudatos polgárok jelképe Szlovákiában, de nemcsak ott, és miként váltak példaképpé sok felvidéki magyar és más nemzetiségű ember számára. Viszont, mert elkövette az „ősbűnt”, azaz következetéseiben nemcsak a Fico-kormányt és a Bugár Béla vezette Most-Híd vegyespártot ostorozta, hanem az Orbán-kormányt is elmarasztalni merészelte, mivel utóbbi, a mosolydiplomácia jegyében, gyakorlatilag passzívan asszisztált a két érintett sokesztendős megalázó kálváriájához – cikkének a nol.hu felületén való megjelenése után menetrendszerűen jöttek a gyalázkodó, vagdalkozó kommentárok.

Hogy kik ezeknek megfogalmazói? Azok a köldöknézők, akiket nem érdekelnek a tények, akik zsigerből fogalmaznak, akik képtelenek egy cikk elolvasása nyomán a megismerteken eltöprengeni. Nekik eszükbe se jut árnyalni egy eszmefuttatásban felvetetteket, észérvekkel vitatni a szerző egyik vagy másik állítását, nekik soha sincsen megfontolásra alkalmas felvetésük, csak előítéleteikről árulkodó minősítések, címkézések.

Számukra egy hatalomhoz, egy politikai berendezkedéshez való viszonyulás leegyszerűsödik, az pusztán vakhit kérdése. Mivel meggyőződésük szerint úgymond most „szentségtörés” történt, ráadásul pedig ennek épp a „ballib” Népszabadság adott teret, megfellebbezhetetlenül minősítnek, kinyilatkoztatnak s teszik ezt gyalázkodó, becsmérlő, vagdalkozó szavak kíséretében. Közben pedig az általuk leírtaknak valójában az égvilágon semmi köze sincs a terítékre került témához, jelen esetben ahhoz, hogy Szilvássy József értékelése a valóságot tükrözi-e vagy sem, netán megállapításai közül egyik-másik esetleg korrekcióra szorul. Persze erről most szó sincs, de ha esetleg így lenne, akkor jönne a megoldhatatlan kihívás: némi szellemi teljesítményre is lenne szükség részükről és akkor vitatkozni kellene vele. Például, rámutatni arra, miben tévedett. Ez a hozzáállás a Duna-Tisza közében, s újabban, legnagyobb sajnálatunkra már azon túl is, a csak gyűlölködésben lubickolni képes kirekesztő személetűek egyre gyarapodó világában, legfőképpen, ha ezt is gerjesztik is obskúrus megfontolásokból, viszont teljességgel ismeretlen.

Hogy Szilvássy József friss jegyzete miért is „ritka aljas írás” azok számára, akik szerint egy politikai rendszer bírálhatatlan, mert hitük szerintük az maga a tökély, sőt Európa politikai berendezkedéseinek a legkiválóbbika, az kiderül már a publicisztika bevezető sorainak megismerése után. Az még megbocsátható, sőt rendjén is lenne, ha a tegnapi Fico-kormányt arrogánsnak minősítik, a mait pedig cinikusnak, de az már elfogadhatatlan a rendszerré szilárdult kvázi államvallás híveinek a szemében, hogy Tamás Aladárné, Szűcs Ilonka és Malina Hedvig megalázó históriája okán az anyaország kormányának felelősségét is feszegetik. Ilyen galádságra csak alattomos elvetemültek lehetnek képesek.

„Csütörtökön temették el a 104 éves korában elhunyt Tamás Ilonkát, akit csak azért fosztottak meg szlovák állampolgárságától, mert felvette a magyart. Ugyanezen a szomorú napon emlékeztünk meg arról is, hogy éppen egy évtizedig zaklatták a pozsonyi hatóságok a csallóközi származású Malina Hedviget, aki emiatt kénytelen volt Győrbe költözni, és ugyancsak felvenni hazánk állampolgárságát.

Döbbenetes azonosságot mutat a két sors, amelyet elsősorban Robert Fico előző kabinetjének arroganciája, de részben a jelenlegi kormány cinizmusa árnyékol be. Az idős gömöri asszony és társai megpróbáltatásait Budapesten sem nagyon tették szóvá. Mi több: Orbán Viktor és Szijjártó Péter szemrebbenés nélkül arról papol, hogy kiválóak, valóságos történelmi csúcsra jutottak a szlovák–magyar kapcsolatok.”

Maholnap négy esztendeje annak, hogy e rovatban szóvá tettük, hogy Robert Fico szlovák miniszterelnök 2012-es novemberi budapesti látogatása előtt interjút adott a Népszabadság számára (a kérdező Szilvássy József volt), és abban, mint akinek terhet vettek le a válláról, megkönnyebbülten nyilatkozta: „tudomásul vette magyar kollégájának, Orbán Viktornak a jelzését, mely szerint kényes kérdésekről csak jövőre konzultáljanak.”  

Az akkor „csak” 100 éves Tamás Ilonka, aki alig három héttel e kormányfői találkozó előtt Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök jelenlétében Áder János államfőtől október 23-án elsőként megkaphatta „Magyarország és a nemzet érdekében tanúsított kiemelkedő szolgálat és hősiesség elismerése jeléül” a Magyar Becsület Rend kitüntetést, sőt fel is szólalhatott százezrek előtt a Kossuth téri ’56-os nagygyűlésen, teljes joggal hihette, hogy az ő „kényes kérdése” is konzultációk tárgya lesz a nemsokára beköszöntő újévben.

Amikor ott, az ország főterén, jobbján a magyar miniszterelnökkel, hajdani földijének, Gyöngyösi Istvánnak Murányi Vénuszából idézte Tamás Ilonka a veretes sorokat, miszerint „Nem nemes elme az, mely mindjárt változik,/Akarmi szélre is nádként ingadozik”, minden bizonnyal hitt is abban, hogy a nemes elmék találó hasonlata mindig a széllel dacoló szálfa, soha nem az ingadozó, simuló nád.

Ezzel majdnem napra megegyezően, 2012. október 27-én, Malina Hedvig is elismerésben részesült. Ő nem Budapesten, és persze nem is állami kitüntetést kapott. Ő még lovagkeresztet sem érdemelt ki az anyaországtól, addigi helytállását időnként budapesti politikusok sokat sejtető, de addig semmilyen kézzelfogható eredménnyel nem járó harcias nyilatkozatai honorálták. Pedig akkortájt is igaz lehetett volna, amit minap hallhattunk biztatásként egy díjkiosztón: „A díjnak van egy politikai üzenete is, mégpedig az, hogy üldözött magyarjaink kezét nem engedjük el."

Malina Hedvig azoktól kapott szűkebb pátriájában elismerést ügyvédjével, a szlovák Roman Kvasnicával, akik nemcsak retorikában képesek jeleskedni, hanem azok érdekében, kik példát mutatnak polgári öntudatból és emberségből, akikben van civil kurázsi, akik érte hajlandók voltak érte az utcára is menni. Magyarok, szlovákok együtt, mert meg kívánták ország-világnak mutatni, Vrabec Mária szavaival élve, hogy „a tisztesség nem nemzetiségfüggő.” A megverésével, majd a példátlan meghurcolásával megalázott egykori nyitrai diáklány megkapta „az emberi jogaiért és igazáért való többéves kiállásáért, töretlen erkölcsi tartásáért és az igazságosságba vetett megingathatatlan hitéért” a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának Civil Társadalom Fejlesztéséért Díját. Ő is joggal hihette akkor, 2012 őszén, hogy az ő „kényes kérdésének” megtárgyalását – ha már erre legmagasabb szinten ígéret született – biztosan el fogja hozni 2013.

Az azóta történtek túlságosan is jól ismertek ahhoz, hogy itt most részletezzük őket. A lényeg: eltelt a várt 2013, aztán 2014, 2015 s maholnap elbúcsúzunk 2016-tól is, de a kényes kérdésekről való magas szintű konzultációknak csak nem akart eljönni az ideje. A jelek szerint azok mellékessé lettek, elodázásukról tökéletes egyetértésben gondoskodott két ország kormányzati adminisztrációja, miközben „kiváló, valóságos történelmi csúcsra jutottak a szlovák–magyar kapcsolatok.”

Ennek a négy esztendőnek a történetét ekképp foglalja össze Szilvássy a cikkében:

„Annyiban igazuk van, hogy a felelős politikusok egy ideje nem rikoltoznak szitokszavakat a Dunán át vagy a médián keresztül egymásnak. Tovább gyarapodik a gazdasági együttműködésünk. Ugyanakkor mindkét fővárosban megelégednek annak a közhelynek a pufogtatásával, miszerint vannak köztük vitás kérdések, de azokat tárgyalásos úton rendezik. Magyarán: szőnyeg alá söprik vagy a kormányközi vegyes bizottságnak nevezett sóhivatal emberei amolyan gumicsontként elrágódnak rajtuk.

Ilyen sorsra jutott a két nő ügye is. Tamás Ilonka úgy távozott az élők sorából, hogy valójában a jogfosztó intézkedés következményeként hontalanná vált gömöri szülőföldjén. A magyar kormány néhány éve az emberi jogaiért bátran harcoló idős asszonyt magas állami kitüntetésben részesítette. És ezzel mosta saját kezeit. Azóta legfeljebb diplomáciai szóvirágokban foglalkozott az állampolgárságuktól megfosztott szlovákiai magyarok ügyével, aminek előmozdítását hallgatólagosan civil szervezetre hagyta.

Malina Hedviget éppen tíz éve, akkori egyetemistaként bántalmazták a dél-szlovákiai Nyitrán. Csak azért, mert magyarul telefonált. A szlovák igazságszolgáltatás pedig ahelyett, hogy elkapta volna a tetteseket, az áldozatot akarta bíróság elé juttatni. Nyilvánvalóan politikai megrendelésre, mert a nacionalista támadást az éppen hatalomra került Robert Fico minden áron el akarta tussolni a hazai, de a külföldi közvélemény előtt is. Pedig a nyomozók nem álltak lehetetlen feladat előtt, hiszen az áldozat személyleírása alapján olyan fantomkép készült, amely kísértetiesen hasonlított két helybéli szélsőséges fiatalra, akiket ki sem hallgattak. Példátlan módon, néhány nappal a történtek után még a szlovák kormányfő és a belügyminisztere is beállt a nagy manipulátorok közé. Azt szajkózták, hogy Malina Hedvig hazudik, mert ő harapdálta meg a saját ajkát, az arcán és a testén lévő sérüléseket is saját maga okozta. A legfőbb ügyész, több nyomozó és törvényszéki szakember is ugyanezt bizonygatta. Így aztán Malina Hedviget, egy évtized múltán a legkülönbözőbb zaklatások és megaláztatások után akarták bíróság elé állítani, amit az anyaországi kabinet hivatalosan még csak nem is kommentált.

Öröm a sok ürömben, hogy mind­eközben a csallóközi asszony saját családjának, főleg három kisgyermekének nyugalma érdekében kérte és gyorsított eljárásban megkapta a magyar állampolgárságot, amiért viszont elismerés illeti az illetékes budapesti hatóságot. A több mint ötezer oldalt kitevő aktája a magyar Legfőbb Ügyészséghez kerülhetett. Besározódott ebben a kínos történetben a Bugár Béla vezette Híd párt is, amely a tavaszi koalíciós tárgyalásokon nem tudta elérni leendő partnereinél, hogy módosítsák végre a szlovák állampolgársági törvényt. Mind­össze azt sikerült kicsikarniuk, hogy Malina Hedvig ügyét átadják a magyar hatóságoknak.”

Mielőtt Szilvássy József mementóként értékelhető publicisztikájának záró gondolatait az olvasó elé tárnánk, idekívánkozik egy megjegyzés. Aznap, amikor a Népszabadság pozsonyi tudósítója közreadta az általunk most szemlézett vádbeszédét, egy másik, szintén a lapjában megjelent cikkében megosztotta azt az információját, miszerint egyfajta „jubileumi ajándékképpen” a szlovák illetékesek eljuttatták végre a budapesti Legfőbb Ügyészséghez Malina Hedvig mintegy ötezer oldalas aktáját. „Most már az illetékes magyar hatóságok jogköre lesz eldönteni, megvádolják-e a csallóközi származású asszonyt, vagy másként zárják le az ügyet, esetleg felmentik őt” – fogalmazta meg ebben a cikkében szerzőnk.

Ugyanitt olvashattunk arról is, hogy ez az ígéret „csak” félévet csúszott. Idézte a két felvidéki magyar asszony vesszőfutásában, de nemcsak az ő ügyükben besározódott Most-Híd vegyespárt elnökét: „Bugár Béla pártelnök közölte, hogy idén tavasszal a Híd szorgalmazta Malina Hedvig kérelmének támogatását, aki immár magyar állampolgárként új hazájában kérte ügyének igazságos kivizsgálását.” Azt már mi tesszük hozzá, hogy nincs ésszerű magyarázat a féléves csúszásra, mert az előző Fico-kabinet igazságügyminisztere Tomáš Borec még március 17-én jóvá is hagyta a büntetőeljárás átadási kérelmét.

Ha már a Most-Híd által delegált szlovák igazságügyminiszter lobbiereje csak annyira volt erős, hogy csak sokhónapnyi várakozás után sikerült alkalmas megfelelő szállítóeszközt találni egy, maximum két kartondoboznyi irat Szlovákiából Magyarországra történő szállítására, remélhetőleg a Polt Péter vezette magyar Legfőbb Ügyészség az ügyet nem a tőle megszokott „hagyományos ügymenetben” fogja kezelni, és nem vár még döntésével évekig. Ebben viszont már nem vagyunk annyira biztosak…

„De Tamás Ilonka tragédiája, miként Malina Hedvig kálváriája is a hatalom arroganciája ellen küzdő, öntudatos polgárok jelképe lett. Ez a két nő egyszersmind több hasonló sorsú felvidéki magyar és más nemzetiségű ember példaképévé vált. Ők ketten kiállásukkal azt is hirdetik, hogy Orbán Viktor és Robert Fico saját hatalmának bebetonozása érdekében egy időre összeszűrte a levet főleg a migránspolitikában és Brüsszel állandó ostorozásában, ám ettől csak a két miniszterelnöknek viszonya fényesedhet ideig-­óráig, ám a szomszédkapcsolataink korántsem kiválóak.

Azok csak akkor juthatnak a mindannyiunk által óhajtott szintre, ha a budapesti kabinet nemcsak felvidéki kegyenceit pátyolgatja, hanem határozott lépésekkel kiáll az itteni nemzetrészért.” 

Utóirat:

A Felvidék.mának köszönhetően nemcsak arról értesülhettük, hogy augusztus 25-én Tamás Ilonka rimaszombati ravatalánál a család kérésére Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes felolvasta Orbán Viktor magyar kormányfőnek a gyászoló hozzátartozóknak írt levelét, hanem magát a levelet is megismerhettük, melyet abban a formában, ahogyan a portálon olvasható, mi is közreadunk.

„Mindazok, akik a műveltség alapjaira és a hagyomány megismerésére tanítják gyermekeinket, a jövő építő köveit rakják le. Tamás Aladárné, sokunk Ilonka nénije ilyen kivételes magyar építő volt. Ő nemcsak az ABC-t tanította, hanem magyarságra, összetartozásra, a szülőföldhöz és a hithez való hűségre nevelte diákjait.

Tudta és hirdette, csupán a közös gyökerek tarthatják meg a kisebbségbe szorultakat, ezért állt ki bátran a jogaiért is. Aligha feledhetjük, amikor a budapesti Kossuth téren 100 éves korában is irigylésre méltó szellemi frissességgel adott útmutatást Gyöngyösi István máig érvényes soraival: „Nem nemes elme az, mely hamar változik, akármi szélre mindjárt ingadozik, ott tisztul az arany, ahol a tűz lángozik, a rózsa is tövis közt virágozik”.

Mély megrendüléssel értesültem arról, hogy a Balogvölgy Magyar Becsület Renddel kitüntetett tanító nénije, Tamás Aladárné Szűcs Ilonka elbúcsúzott. Engedjék meg, hogy az elkövetkező nehéz időszakhoz sok erőt kívánjak. Őszinte részvétem.”

Mint látható ebben a részvétlevélben is helyet kapott az általunk is részben idézett Gyöngyösi István remekművéből, a Murányi Vénuszként közismert, pontosabban a Márssal társalkodó Murányi Vénusnak első részéből az üzenetértékű 40. strófa. Csak a pontosság kedvéért jegyezzük meg: oly szépen hangzik az a négy üzenethordozó 1664-es sor, hogy kár volt azt 2016-ban Orbán Viktor levélíró munkatársainak „magyarítani”. Valakik csőbe húzták a magyar miniszterelnököt ezzel az átköltéssel.

Mert az eredeti Gyöngyösi szöveg így hangzik: „Nem nemes elme az, mely mindjárt változik,/Akarmi szélre is nádként ingadozik,/Ott tisztul az arany, hol az tűz lángozik,/ Az rózsa is tövis között virágozik.” És Tamás Ilonka 2012, október 23-án 100 esztendősen ezt jól tudta, és így is mondta el…