Új Szó: „Mi az, ami rosszabb lehet Paks II.-nél, a négyes metrónál és a stadionépítéseknél együttvéve? Mondjuk a 2024-es olimpia Budapesten.”

Megszólalt a héten az Új Szóban Gál Zsolt közgazdász-politológus, a pozsonyi Comenius Egyetem oktatója és kifejtette aggodalmait a riói olimpia után egyre inkább csúcsra járatódó, össznemzeti üggyé lett, remélt magyar olimpiarendezés kapcsán. Úgy véli: Magyarország számára akár pénzügyi katasztrófához is vezethet, ha jövő szeptemberben, Limában a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Budapestnek ítélné meg a 2024-es nyári olimpia rendezési jogát. Szerinte „az olimpián részt venni jó, sikeresen részt venni még jobb, megrendezni viszont rémálom, minimum gazdasági szempontból – ezt már félévszázad tapasztalata bizonyítja.” 

Tizenhat évvel ezelőtt, 2000 nyarán, a washingtoni külügyminisztérium ösztöndíjprogramjának köszönhetően alkalmam volt néhány napot Atlantában tölteni. Természetesen, ha már így adódott, nem hagyhattam ki a kínálkozó lehetőséget és felkerestem a négy esztendővel korábban itt megrendezett XXVI. nyári olimpiai játékok több helyszínét is. Az ott szerzett élmények életre szólóak voltak, de korántsem olyanok, melyekben reménykedtem.

A városközpont 8 és fél hektáros olimpiai parkja és 85 ezer férőhelyes Centennial Olympic Stadium, ami a sporttörténelem egyik legmeghatóbb epizódjának helyszíne is volt (ki ne ismerné azt a szívszorító jelenetet, amikor a súlyos beteg ökölvívó legenda, Muhammad Ali a megnyitó ünnepségen reszkető kézzel gyújtotta meg az olimpiai lángot) még régi fényében tündökölt, utóbbinak a visszabontására, mert kihasználhatatlannak bizonyult, csak később került sor. A Georgia Tech Aquatic Centert, ahol Egerszegi Krisztina élete ötödik olimpiai aranyérmével „királynő” lett, viszont csak távolról nézhettem meg, mert ott már meg is kezdődött a visszabontás – az impozáns olimpiai úszócsarnokból később a nyilvánosság elől elzárt, csak edzésre használatos létesítmény lett. A legendás Atlanta Braves baseball csapatának otthonaként elhíresült, az olimpiai versenyeknek is helyszínéül szolgáló Fulton County Stadiumot már nem is láthattam, azt már egy évvel az ötkarikás játékok után felrobbantották, a helyére pedig óriásparkoló épült.

A Stone Mountain teniszcentrum még megvolt, de kihasználatlanul árválkodott, itt-ott már belepte a salakpályákat a gyom. Azt hittem, hogy a 15 ezer férőhelyes Herndon Stadion látványánál, melyet az idő és a vandálok alig négy év alatt már alaposan kikezdtek, nem lehet majd lehangolóbb látványban részem, de tévedtem. Volt ennél lejjebb is.

A város leghíresebb utcájától, az Atlanta „Broadway”-ének becézett csillogó-villogó Peachtree Street-től alig néhány saroknyira, egyszer csak mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Valóságos apokaliptikus látvány tárult elém: többnyire lepukkant házak mindenfelé, közülük sok elhagyottnak látszott, az egykori lakóépületek földszintjein többnyire bedeszkázott ablakok, lelakatolt ajtók, kibelezett lampionfüzérek, megkopott vagy megrongált cégtáblák fogadtak, a járdákon mindenfelé szemétkupacok. Itt-ott, egész utcasorok alsó szintjei tűntek teljesen kihaltnak. Mint megtudtam, az olimpiai játékok idején errefelé is pezsgett az élet, aztán azok elmúltával sorra zártak be a boltok, vendéglők, kocsmák, pizzázók, fodrász-és kozmetikusszalonok, mosodák, csecsebecse-árudák, orvosi rendelők és a tulajdonosok vagy bérlők miután végleg lehúzták a rolókat, máshova költöztek.

Ezeknek az enyészetnek átadott utcasoroknak a rémisztő képe nem véletlenül ötlött fel bennem most, annyi év elmúltával, és nem is elsősorban azért, mert a pozsonyi Új Szóban Gál Zsoltnak köszönhetően, a tervezett magyar olimpiáról olvastam egészen másképpen, mint, ahogyan ezzel a nemzeti üggyé előléptetett kérdéssel egyes lelkesedő/lelkesítő magyar lapokban, tévéhíradókban és rádióműsorokban lehet mostanság szembesülni. A riói olimpia napjaiban, amikor az írott és elektronikus magyar sajtóban az ötkarikás játékokról származó hírek – örömök és csalódások – gyakorlatilag „mindent vittek”, kevesen figyeltek fel arra, hogy néhány magyar internetes portál számára nemcsak a friss hírek mihamarabbi közlése volt fontos, hanem a visszatekintés is. Ők nem a múltidézésnek azt a variációját választották ők, melyekből bőven volt részünk majd’ minden orgánumban, amikor a harminc korábbi világvetélkedőn elért impozáns magyar sikerek kerültek mindegyre felemlegetésre. Egészen más volt ezekben a beszámolókban: egy olyan képes krónikáját állították össze az 1936-os Berlinitől kezdve az elmúlt 80 esztendő olimpiáinak, amely tanulságképpen kellene szolgáljon az 2024-es magyar olimpiarendezésért egyre jobban lelkesedőknek és tüsténkedőknek is.

Ők valamennyien a BoredPanda.com weboldal Elhagyatott olimpiai helyszínek, avagy a legnagyobb pénzkidobások a világon című pazar fotógalériájának az újraközlésére vállalkoztak. Arra kívánták a figyelmet felhívni, hogy 1936-tól kezdve, Berlintől Pekingig és Atlantától Athénon át Szocsiig az olimpiák azt bizonyítják: hiába a ráköltött milliárdok, a modern sportlétesítmények, építészfantáziáknak korlátlan szabadságot biztosító épületcsodák, érdemes elgondolkozni azon, hogy mi történt a hatalmas helyszínekkel, pompás épületekkel azt követően, hogy kialudt az olimpiai láng. Erről a dokumentumértékű rögtönzött tárlatról, ami egyszerre bizonyít és vádol is, joggal írta egy minapi népszerűsítője: „az olimpiát rendező országok nagy része a nagyszabású építkezések közepette nem igazán gondolkozott előre, nem volt tervük, stratégiájuk a temérdek grandiózus új épület későbbi hasznosítására. Azzal pedig, hogy hagyták, hogy az egykori olimpiai létesítményeken az enyészet legyen úrrá, gyakorlatilag milliárdokat dobtak ki az ablakon.”

Akarva se találhatnánk ennél látványosabb pénzfecsérlést napjainkban – tárja elénk ez a nyugodni nem hagyó fotógaléria, melynek néhány, önmagáért beszélő fényképével cikkünket illusztrálni kívántuk. Amikor bemutatunk néhány egykori olimpia helyszínt, melyek pusztulásnak indultak vagy már felfalta őket az enyészet, vélhetően még érthetőbbé válik: miért is kívánkozott ki belőlünk írásunk bevezetőjében a személyes hangú atlantai visszaemlékezés.

Egy másik weboldalon, mely szintén közreadta intő mementóként az Elhagyatott olimpiai helyszínek, avagy a legnagyobb pénzkidobások a világon fotóriport képeit, sőt kiegészítette azokat egy Szocsiban készült friss fotóval is, arról olvashattunk, hogy az olimpiai játékok megrendezése majd’ minden esetben veszteséges volt a házigazda városoknak, de nem csak nekik. „A legtöbb esetben a pályákat, stadionokat senki nem használja többé, lepusztulnak, szomorú és lehangoló monstrumként állítanak emléket annak, hogy az Olimpia mekkora pénzkidobás volt a rendező országnak. A legtöbb rendező ország gazdaságának nagy terhelést jelent egy több ezermilliárd forintos Olimpia rendezése, és ez az őrületes pénzszórás még elkeserítőbb, ha a pénz jó része olyan létesítményekre megy el, amit rossz esetben soha többé nem használnak, és a természet szép lassan visszahódítja magának ezeket, a szebb napokat is látott építményeket…”

Gál Zsoltnak az Új Szóban megjelent friss írása, Az olimpiától mentsen meg! című jegyzet arra fókuszál, hogy egy olimpiarendezés Magyarország gazdasága számára irtózatos megterhelést jelentene. Ezért indítja cikkét tudatosan provokatívan meghökkentő felvezetéssel: „Mi az, ami rosszabb lehet Paks II.-nél, a négyes metrónál és a stadionépítéseknél együttvéve? Mondjuk a 2024-es olimpia Budapesten. Mert az olimpián részt venni jó, sikeresen részt venni még jobb, megrendezni viszont rémálom, minimum gazdasági szempontból – ezt már fél évszázad tapasztalata bizonyítja.”

Azt már mi tesszük hozzá, hogy Gál fejtegetésében nem jelenik meg az a feltételezés, hogy egy remélt 2024-es olimpia után a magyar főváros esetleges új beruházásai is hasonló sorsra juthatnak, mint az egykori berlini olimpiai falu, az atlantai Aquatic Center, az athéni olimpiai uszoda, a pekingi röplabdacsarnok, a 2014-es, Szocsiban megrendezett téli olimpia mára sivár szellemvárossá vált olimpiai negyede vagy az épp omladozni készülő többi létesítményei. De érvei, aggályai mögött, mintha fel-felsejlene ez a félelem is…

Bennünket viszont épp az utolsó szóba hozott példázat, Szocsi utóélete tesz e vonatkozásban is elgondolkodóvá: ott is a szándék, igaz némi megalomán fűszerezéssel tulajdonképpen nemes volt, az eredmény viszont egészen mássá sikeredett. Hadd hozzunk ide fogódzónak egy olyan egészen más jellegű budapesti megaberuházás siralmas históriáját, ami figyelmeztethet minden olimpiáért lelkesedő magyar polgárt.

Az Orbán-kabinet 2013-ban úgy döntött, hogy a használaton kívüli Józsefvárosi pályaudvar helyén a holokauszt áldozatainak új emlékközpontját, a Sorsok Házát hozza létre, melynek avatását a holokauszt emlékév központi eseményének szánva, 2014 áprilisának közepére tervezték. A beruházásra 6,6 milliárd forintot különített el a kormány, ami időközben mintegy 7,5 milliárdra kúszott fel. Az épület annak rendje módja szerint két éve el is készült, és azóta is üresen áll, egy fajta sorstalanság házaként. Kihasználatlanul, lelakatolva vádló mementóvá vált… mert a múzeumi belbecs körül nem szűnnek az érintettek parttalan vitái, az esetleges múzeumavatás időpontját pedig ma már még megjósolni se meri senki.

Visszatérve a XXII. téli olimpia helyszínéhez, mondjuk el, Szocsiban minden idők legrosszabbul tervezett, legdrágább – nem mellékesen pedig a legkorruptabb – olimpiáját tartották meg (az orosz pályázat eredetileg 12 milliárd dolláros költségvonzatról szólt, amely végül megnégyszereződött, és így összesen 51 milliárd dollárba került az olimpia megrendezése), aminél szánalmasabbnak csak az ottani beruházások utóléte tekinthető. Alig értek véget a játékok, kiderült, hogy fölösleges volt dollármilliárdok elköltése, mert koncepciótlan volt az egész olimpia-projekt. Jött is a tűzoltás, de az nem járt eredménnyel. Menteni próbálták a helyzetet azzal, hogy a városba hozták a Forma-1-et, és hogy az olimpiai megnyitóünnepségnek helyet adó Fist Arénát nevezték is a 2018-as futball-világbajnokság egyik helyszínének. Csakhogy ezeknek a rendezvényeknek viszont nincs szükségük annyi kiszolgáló épületre, amennyit Szocsiban grandomán módon újonnan létesítettek.

Tömören: Putyin orosz elnök ebbe a Fekete-tenger partján elterülő városba álmodta meg az első orosz téli olimpiát és álma teljesült is. Bizonyára nem ilyen jövőt szánt kedvenc üdülőhelyének, de mint az egyik fotónkon láttuk, sok hűhó volt majdnem semmiért, hat év után az épületek már omladoznak.

Mielőtt az aggályokat és ellenérveket felsorakoztatná, hozzánk hasonlóan, Gál Zsoltnak is van egy személyes élménye, amit feltétlenül meg kívánt osztani az olvasóival. Amit szóvá tesz, ahhoz aligha kell bármiféle kommentár, az M4 sportcsatorna létrehívásának általa szóbahozott „jótékony hatását” már ezen a nyáron minden határon túli magyar megtapasztalhatta:

„Először is minden tisztelet a magyar olimpikonoknak, mindig nagy öröm a sikereiket látni. De nem állhatom meg, le kell írnom, ez volt az első olimpia, hogy magyar közvetítést élőben nem láthattam. Az M4 sportcsatorna megalkotása a gyakorlatban hatalmas öngól volt a határon túli magyarok számára, az Orbán-kormány ezt is elszúrta, nagyon.”

Az Új Szó cikkírója nem óvakodik erősen fogalmazni. Szerinte az olimpiarendezés kapcsán az általunk idézett, más forrásból származó „gazdaságra nehezedő nagy teher”-megfogalmazás aligha felelne meg a valóságnak. Úgy véli, ennél sokkal többről van szó, fennáll a potenciális pénzügyi vészhelyzet bekövetkeztének a lehetősége is. Indoklásában egy olyan tanulmány adataira hivatkozik, mely az utóbbi félévszázad nyári és téli olimpiáinak költségvetési számait vette górcső alá. Az oxfordi egyetem szakemberei feketén-fehéren kimutatták: 1960 óta minden házigazda városban túllépték a tervezett költségeket, pozitív szaldóval mindösszesen egyetlen olimpiarendező büszkélkedhetett.

Mielőtt ismét átadnánk neki a szót, korrigálnunk kell az általa közölt egyik statisztikai adatot. Szerinte minden idők legdrágább olimpiája, a 2014-es Szocsiban megrendezett 22 milliárd dollárt emésztett fel. A valóság ezzel szemben az, hogy – amint már említést tettünk róla – a 2014-es téli olimpia ennél sokkal többe, 51 milliárd dollárba (kb. 11 ezer milliárd forintba) került. Hogy ez valójában mekkora összeg is?  2014 februárjában, amikor a világot sokkolta ez az adat, az Index így kívánta érhetővé tenni az átlagpolgár számára ennek a summának a nagyságrendjét: „Ez az éves magyar költségvetés kétharmada, amiből ki lehetne fizetni a magyar államadósság felét.”

„De vissza a pénzügyi katasztrófához, ami Magyarországra várna, ha „sikeres” lenne Budapest pályázata a 2024-es nyári olimpia megrendezésére – folytatja cikkét a pozsonyi közgazdász-politológus. Tegyük gyorsan hozzá, hogy Szlovákia borítékolhatóan hasonló végeredménnyel „örülhetne”, ha a téli játékok gazdája lenne. Hála a gondviselésnek (meg a krakkói lakosok bölcsességének), ez a veszély egy ideig nem fenyeget, mivel a lengyelek 2014-ben visszavonták Krakkó jelölését a 2022-es téli olimpiára, s ezzel a közös rendezésűnek szánt sportesemény szlovák részét is automatikusan kisiklatták. Ezzel (egyelőre?) megúsztuk a dolgot, nem úgy Magyarország, amely egyedül készül megrendezni a télinél általában jóval drágább nyári játékokat.

Azért általában, mert egy kivétel van. Orbán egyik „illiberális” példaképe, Putyin Oroszországa a 2014-es Szocsiban rendezett téli játékokkal nemcsak ez alól lett kivétel, hanem egyből beállította a minden idők legdrágább olimpiája rekordját (22 milliárd dollárnyi költséggel). De nem kell az extrémekkel riogatni, elég, ha az átlagot vesszük. Az Oxfordi Egyetem nemrég megjelent tanulmánya az 1960-as római rendezéstől vizsgált meg 15 nyári és téli olimpiát. A végkövetkeztetés: a játékok megrendezése a költségek szempontjából a legrizikósabb és legveszteségesebb megaprojekt, amit egy város magára vállalhat. A vizsgált időszakban kivétel nélkül minden városban túllépték az eredetileg elfogadott költségvetést, és mindössze egyetlen olimpia, az 1984-es nyári, Los Angeles-i tudott pénzügyi nyereséget felmutatni.

A tanulmány szerint a nyári játékok átlagos költsége 5,2 milliárd dollár, a télieké 3,1 milliárd volt. A költségvetést átlagban 156 százalékkal (!) lépték túl a rendezők, ebben a tekintetben a rekorder az 1976-os montreali nyári olimpia, ahol 720 (nem elütés, hétszázhúsz) százalékkal sikerült túllépni a büdzsét, és ez három évtizedre eladósította a várost. Közismert, hogy az athéni játékok megrendezése jelentős mértékben hozzájárult Görögország későbbi adósságproblémáihoz, meg az is, hogy a létesítmények jó része kihasználatlanul rohad és omladozik a görög fővárosban. A két napja zárult riói olimpia visszás pénzügyeivel kapcsolatban is sokat cikkezett a nemzetközi sajtó. A csőd szélén lavírozó Rio de Janeiro szövetségi állam pénzügyi segítségre szorult a csőd szélén lavírozó brazil szövetségi kormánytól, néhány héttel az olimpia megkezdése előtt. Miközben a brazil gazdaság két éve recesszióban van, Rió államban nincs pénz a kórházak fenntartására, az egészségügyi dolgozók és rendőrök bérére.”

Tavaly júniusban, amikor a magyar főváros közgyűlése megszavazta, hogy 2024 nyarán, pontosabban, 2024. július 19. és augusztus 4. között – persze, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is úgy akarja – Budapest olimpiát rendezzen, majd rövidesen nem különösebb meglepetés okozva a kormány is rábólintott a pályázatra, kiderült, hogy a pályázati kérelemről szóló döntés előtt egy alapos hatástanulmány is készült. Eszerint az esetleges 2024-es budapesti olimpia az utóbbi évtizedek legolcsóbb ötkarikás játéka lenne, s ráadásul még nyereséggel is zárulna.

A tanulmány, mely eredetileg annyira titkos volt, hogy még azok a képviselők sem ismerhették meg részletekre terjedően, akiknek dönteniük kellett az olimpiai pályázatról (!) irreálisan alacsony, 774 milliárdos olimpiai költséggel számolt, ami már csak azért sem tűnik hihetőnek, mert az ominózus oxfordi tanulmány szerint az elmúlt évtizedek olimpiái esetében a végleges költségek háromszorosan vagy akár négyszeresen is túllépték az eredeti terveket.

A számoknál maradva, amint arra az Index egy tavalyi alapos elemzése rámutatott: egy esetleges budapesti olimpia megrendezése esetén és annak fényében, hogy a hatástanulmány 5 millió nézővel számolt, a magyar olimpia nézői költsége mindössze 550 dollár lenne. Csak összehasonlításképpen: a pekingi központi stadion építésénél ez 5700 dollárra jött ki, a londoni olimpián az egy nézőre jutó költség 9450 dollár volt, Szocsiban pedig az több mint a duplájára, pontosan 19 500 dollárra növekedett.

A tervezett, az annalesekbe bizonyára „magyar csodaként” bekerülő majdani olimpia – amennyiben a NOB is lehetővé teszi megvalósítását – egyéb, vélhetően „alapos tervezőmunkával” előkészített bájos érdekességeivel már nem is terhelnénk az olvasót. Elégedjünk meg azzal, hogy üzentünk a NOB-nak, hogy ők is megértsék.

Most pedig adjuk át ismét a szó Gál Zsoltnak, aki ekképp zárja eszmefuttatását:

„Mindezek után el kellene hinnünk, hogy 2024-ben Budapesten minden másként lesz: a költségeket jelentősen leszorítják, és nem lépik túl a keretet, időre elkészülnek a létesítmények, jó minőségben és később nem kihasználatlanul fognak omladozni, és az országot nem viszi csődbe az olimpiai kaland. Csakhogy a sógor-koma-haver Magyarországon pontosan ennek az ellenkezője várható, és a sikeres pályázattal kizárólag a haveri kapitalizmus és a maffiállam kormányközeli oligarchái járnának jól (az állami megrendelések lévén), meg néhány politikus. A magyar lakosság jó része persze ösztönösen sejti ezt, a közvélemény-kutatásokon rendre kisebbségben vannak a budapesti rendezés támogatói.”