Ilyennek láttuk a menekültek által „megszállt” II. János Pál teret

Szétnéztünk Budapesten a Keleti pályaudvar közelében a szabad ég alatt táborozó menekültek között. A helyzet nem idilli, ám távolról sem olyan tragikus, ahogy azt a migránsellenesek láttatni szeretnék.

Az elmúlt hetekben a magyar nyelvű sajtóban, és valószínűleg a Facebookon is leggyakrabban említett kárpát-medencei közterület lett a budapesti II. János Pál pápa tér, legfőbb táborhelye a Magyarországra beözönlő menekülteknek, s egyúttal képletes ring, melyben naponta összecsapnak a migránsellenes és a migránspárti erők.Ahhoz képest, hogy mekkora indulatokat kavar, vasárnap, a kora délutáni órákban kifejezetten békés hangulatot árasztott. Mintha össznépi piknik zajlana a téren, a gyepre terített takarókon családok hűsölnek, körülöttük gyerekek játszanak, odébb férfiak egy csoportja röplabdázik. Csupán az ivókútnál ruhát mosó középkorú nő nem illik bele a tájékozatlan járókelő számára távolról békebelinek tűnő hangulatba. Az idill illúzióját hirtelen átható vizeletszag töri meg, bár a közelben nincs nyilvános illemhely, s ahogy haladunk a tér közepe felé, a parkot benépesítők bőrszíne, öltözéke, a földön heverő cókmókjaik egyre inkább arról árulkodnak, nem helybeliek vagy szokványos turisták vertek ott tanyát. Szemét is van, de erdélyi szemmel nézve nem kirívó mennyiségben. A Kocsis Máté, józsefvárosi polgármester által látott örjöngő embereknek nyomuk sincs, s teljesen tönkretett parkról beszélni is erős túlzásnak tűnik.

Barátommal egy kiterített hálózsákokon üldögélő, hattagú társaság felé vesszük az irányt. Arcvonásaik keletiesek, a nők haját, nyakát kendő takarja, érdeklődve figyelnek bennünket. Átadjuk a nekik szánt almát, barackot, két rekesznyi ásványvizet, néhány palackot pillanatokon belül továbbadnak egy szemmel láthatóan más etnikumú szomszédjuknak. Kérdezzük, beszélnek-e angolul, amire egy jóképű és jókötésű,  szemüveges fiatalember igennel felel. A kezét nyújtja, Hemszámként mutatkozik be. Elmondása szerint 26 éves, feleségével, nővérével, annak férjével és gyerekeivel Afganisztánból érkeztek, a tálibok által gyűlölt, mongol származású hazara törzshöz tartoznak.

A tálibok miatt hagyták el Afganisztánt

A migránsellenes propaganda következetesen alulképzettnek minősíti a menekülteket, ám beszélgetőtársunkra ez nem igaz, otthon operatőrként egy televíziónál dolgozott. Az országban folyó harcok, a tálibok hazarák elleni támadási miatt döntöttek úgy, hogy elhagyják Afganisztánt. Kb. három hónapja indultak el, az Égei-tengeren csónakon keltek át, majd hol gyalog, hol busszal utaztak. Budapestre egy nappal korábban érkeztek, s remélik, hogy az előzetes megállapodás szerint rövidesen értük jön egy gépkocsi, ami Németországba viszi őket, ahol rokonok, ismerősök várják őket.

Fejenként 500 dollár körüli összeget fizettek egy szervezőnek, aki vállalta, hogy eljuttatja őket Németországba. Mielőtt elköszönnénk, megadom az e-mail címemet, s a lelkére kötöm, hogy írjon, ha megérkeztek Németországba, amit mosolyogva megígér. Rokonszenves család, minden tagját habozás nélkül beengedném a lakásomba.

Látok ugyanakkor a téren kevésbé megnyerő küllemű alakokat is, akiket inkább szeretnék az ajtómon kívül tudni. Aztán belegondolok, hogy a teljes létbizonytalanság elől való menekülés, több hónapos folyamatos vándorlás után valószínűleg az én  megjelenésem sem volna túlságosan bizalomgerjesztő. Hasonló helyzetben örülnék, ha megbélyegzés, totális elutasítás helyett megértés, segítő szándék várna.   

 

Kimaradt?