Végel László: „A politikai pluralizmus esélye kisebbségben.”         

Megszólalt a héten a Népszava hétvégi Szép Szó mellékletében Végel László Újvidéken élő regény-, dráma-, és esszéírónk, a vajdasági magyar irodalom és közélet meghatározó személyisége és a napilap Kentaurbeszéd rovatában megjelent friss esszéjében – többek közt, – arról elmélkedik, vajon miért jelenik meg a magyar sajtóban egyre több ellentmondásos hír a délvidéki magyarok helyzetéről? Azzal szembesülve, hogy „a kormánylapok szerint soha nem volt jobb dolguk a magyaroknak, miközben a tények a vajdasági magyarság tömeges elvándorlásáról árulkodnak”, úgy véli: egy kisebbségi közösség állapotát illetően a közérzetnek van primátusa, a hiányzó sokszínűség pedig kifejezetten közérzetromboló. Ugyanakkor látja az örök dilemmát is, azt, hogy vajon „a személyeskedő, vádaskodó, vagy az önimádó narratíva helyett célravezetőbb feltenni a kérdést: lehetséges-e hagyományos többpártrendszer a kisebbségben, s ha nem, akkor mivel lehetne biztosítani a kisebbségen belüli sokszínűséget, amely mozgósíthatja a választópolgárok többségét, ami a javuló közérzet egyik tanúbizonysága lenne?” Nem titkolja, hogy szeretne az olvasója számára pozitív jövőképet felvillantani, de sajnos nem teheti, mert napjainkban „az „ideális magyarról” szóló narratíva, a homogén nemzeteszme térhódítása, háttérbe szorítja a specifikus helyi identitástudatot, amelynek elsikkadása szintén az elvándorlást serkenti.” 

„Az utóbbi években kerülöm a nyilvánosságot, a naplómat is a csak honlapomon közlöm, de csak fragmentumokat, teljes napló maradjon kéziratban. Egyre kevesebbet foglalkozom napi-politikai ügyekkel. Azelőtt sem ez volt érdeklődésem középpontjában, időnként mégis hallattam kritikus szavam a vajdasági magyar közéletről. Meg is kaptam a magamét, az akadémikusok rám küldték a verőlegényeiket. Nem miattuk búcsúzom a vajdasági magyar közélettől. Inkább azért, mert úgy gondolom, hogy ez a fiatal írók és értelmiségiek dolga, de ahogy látom, ők elégedettek, még a szocializmusban sem volt az értelmiség ennyire elégedett, soha még az irodalom nem volt ennyire szelíd. Nem vonom kétségbe. hogy minden nemzedéknek joga van elégedettnek lenni a hatalommal. Nem kívánom megzavarni az idillt, ezért inkább félreállok.”

Közel egy esztendeje, 2019 áprilisának elején ezekkel a szavakkal jelezte

a Lócsiszárok és verőlegények címmel publikált naplójegyzetében az Ady Endre-, Kossuth-, Hazám-, és Joseph Pulitzer-emlékdíjjal is kitüntetett újvidéki író, Végel László, hogy hátrább kíván lépni a vajdasági napi politikai-közéleti ügyek kommentálásától, mindenekelőtt azért, mert gyakori szókérései miatt inkább hideget, mint meleget kapott a vajdasági kis magyar világban.

Nemcsak azért döntött így akkor, mert úgy vélte, nem kevés, sejtetett iróniával szólva a dologról, hogy időnkénti zsörtölődései bizonyára irritálóan hatottak azokra, akik szerint szűkebb pátriájában napjainkra minden korábbinál kedvezőbbekké váltak a közállapotok és az ott élő honfitársink maximálisan elégedettek lettek sorsuk alakulásával. Úgy látta, s szavain átsejlett a rá mindig jellemző szarkazmus, – ha már végre beköszöntek az eszményi állapotok és a délvidéki magyar értelmiségiek ennyire ideálisnak tartják a helyzetüket, hadd ne legyen ő az örök tamáskodó, aki elrontja mások önfeledt örömét.

Ez a hátrábblépés viszont nem jelenti, hogy végleg el is fog hallgatni – tette hozzá e vallomásához az egyik legformátumosabb magyar írónk, akiről köztudott, hogy a magyar és délszláv kultúrát is magáénak vallja, mert „egyikhez a nyelv köti, másikhoz pedig a valóság”. Miután megindokolta, hogy a rá kígyót-békát kiáltókkal szemben, miért választja minden alapot nélkülöző ócsárlások idején az Arany János-i magatartást („Ha egy lócsiszárral / találkoztam és bevert sárral / Nem pöröltem, / Félreálltam letöröltem.”), világossá tette a konfessziójában: van viszont egy olyan közéleti kérdés, melyben mindig is lesz mondanivalója, amire biztosan nem fog vonatkozni ez az önkéntes szilencium. Ez pedig a vajdasági magyar népesedési mutatók tragikus alakulása, melyek fölött egyetlen tisztességes írástudó sem hunyhat szemet se Délvidéken, se másutt:

„A vajdasági magyar közéletben egyedül a baljós demográfiai adatok ejtenek gondba.” – fűzte tovább az akkori okfejtését, majd hozzátette: „A népességcsökkenés a többségi nemzeteket is fenyegeti Kelet-Közép-Európában, de a kisebbségre nézve a megszűnés veszélyét hordozza. Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat. Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. Ma már nem az, de mégis felülkerekedik a meddő kincstári optimizmus. Majd visszajönnek, mondják a kisebbségi politikusok. Bár így lenne.”

Végel László tartotta is a fogadalmát. Tavaly tavasz óta nem is közölt rá korábban jellemző hagyományos politikai publicisztikát, melyekből többet is bemutattunk rovatunkban az elmúlt években – lásd itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt. Persze „a Szerbiában honos-hontalan írónk” azóta sem tétlenkedett, hiszen időközben megírta Temetetlen múltunk című remek önéletrajzi regényét, melyben nagyszüleitől önmagáig három nemzedék családtörténetét követte nyomon, s közben honlapja tanúsága szerint kitartóan, hol naponta, hol pedig hetente két-három alkalommal, közölte a naplójegyzeteiben a számára fontos benyomásokat, pozitív vagy negatív élményeket, megélt és megörökítésre érdemesíthető személyes tapasztalatait.

Két héttel ezelőtt e fragmentumoknak nevezett napi feljegyzéseinek egyikében, melyet Bajban vagyunk! címmel a szabadkai Napló is közreadott, szembesülve azzal, hogy a szerbiai Költségvetési Tanács alapos elemzést készített az elvándorlásról, és megállapította, hogy az várhatóan fel fog gyorsulni az elkövetkezendőkben, hacsak nem következik be mihamarabb az országban a korrupció felszámolása, a jogállamiság tisztelete és a közszolgálati rendszerek jó működése, – Végel rámutatott: túl azon, hogy a helyzet drámai, eljött az ideje egy tévhit eloszlatásának is.

„Többé nem lehet a szőnyeg alá seperni, hogy a vajdasági magyarság első számú problémája éppen az elvándorlás.” – rögzítette diáriumában, majd így fűzte tovább a mondanivalóját: „Nem lehet azzal vádolni a vajdasági magyarokat, hogy a pénz után futnak. Az értelmiség hallgat, pedig figyelmeztetni kell az illetékeseket: bajban vagyunk.”

Ennek a hallgatásnak a falát törte át most Végel László azzal, hogy megszólalt a minap, és a Népszava legutóbbi Szép Szó mellékletének Kentaurbeszéd sorozatában megjelentetett esszéjében a „bajban vagyunk” okán úgy érezte, a szélesebb nyilvánosság elé kell tárni azt, hogy a magyarországi sajtóban egyre több ellentmondásos hír jelenik meg a vajdasági magyarok helyzetéről, sőt a sugallt kép az újságok legtöbbjében megtévesztően hamis.  

Mielőtt még rátérnénk az eheti bemutatásra választott, A politikai pluralizmus esélye kisebbségben címmel közölt cikke ismertetésére, hadd rögzítsük: lehet, hogy egyes olvasóinkban első látásra önkéntelenül is felmerül a kérdés: kedves Végel László, akkor hogyan is állunk azzal a fogadalommal, miszerint hátat fordít a napi politikai ügyeknek és ezután nem fogja magát beleártani a közéletbe? Nekik, meg azoknak is, eleve „lócsiszárok és verőlegények” módjára elfogultak vele szemben, és olyanok például, mint az, aki zsigerből recenzálva kínlódnak ki magukból úgymond „megsemmisítőnek” szánt ledorongoló kritikát a tavalyi esztendő egyik legjobb magyar regényéről és annak írójáról, hadd ismételjük meg: Végel önkéntes szilenciumvállalása bevallottan nem vonatkozott a nemzeti sorskérdésnek számító népességfogyás ügyére. Márpedig ennek a mostani szókérésének minden egyes felvetése és érvelése, minden mondata mögött felfedezhető az aggódás a tömeges elvándorlás miatti bizonytalan vajdasági magyar jövőért. Azért, hogy a múlt század ’60-as éveiben még csaknem 450 ezres ottani közösségnek, mely a 2011-es népszámlálás idején már 250 ezerre csökkent, s azóta is a folyamatos lemorzsolódásnak van kitéve, nehogy a napjai végképp meg legyenek számlálva. 

„A vajdasági magyarok helyzetéről egyre több ellentmondásos hír jelenik meg a magyar sajtóban.” – indítja cikkét a "talanság" emblematikus délvidéki krónikása, majd így folytatja: „A kormánylapok szerint soha nem volt jobb dolguk a magyaroknak, miközben a tények vajdasági magyarság soha nem látott tömeges elvándorlásáról árulkodnak. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy szakszerű közvélemény-kutatás nélkül beszélhetünk-e egy kisebbség jó vagy rossz közérzetéről, főleg akkor, ha még az életszínvonaláról sincsenek kimutatások? Miért lenne eddig soha nem látott „jó dolga”, ha csökken a magyar tagozatok és a magyar diákok száma?

Az egyik állítás szerint a vajdasági magyarok óriási többsége a Fidesz híve, miközben a legutóbbi magyarországi parlamenti választásokon a 180 ezer kettős állampolgárnak vagy 25 százaléka szavazott a Fideszre. Ez sokkal alacsonyabb a magyarországi mutatóknál, annak ellenére, hogy a Magyar Nemzeti Tanács médiája és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) bevallottan a Fidesz mellett agitált, s a magyarországi ellenzéki pártok de facto ki voltak zárva a választási kampányból. Nem állítom, hogy ez a Fidesz-ellenességről szólna, hiszen ugyanennyien voksolnak a szerbiai parlamenti és a Magyar Nemzeti Tanácsi választásokon is.” 

A hármas tagolású írása első fejezetében, mely a Hiányzó sokszínűség alcímet viseli, Végel arról a kérdésről elmélkedik, vajon egy olyan, kisebbségi sorsba kényszerült közösségben, mint a számára oly kedves vajdasági magyaroké „a jó közérzetet táplálja-e, hogy a közösségben nincs politikai váltógazdaság?” Felidézi, hogy ennek igénye és szükségessége már a kezdetek idején megfogalmazódott, hiszen „az aktivisták a többpártrendszer bevezetésekor csirájában felismerték ennek kísértését, ezért az alapító okiratok nem pártról, hanem szövetségről szólnak, jelezve, hogy a nemzeti identitás védelmének keretén belül érvényre juthat a politikai sokszínűség.”

A bíztató indulás hamar léket kapott, mert a személyi ambíciók és az azokra sikerrel rájátszó külső tényezők lenullázták a reménykeltő nyitányt. Erről és mindarról, ami az utóbbi két évtized vajdasági magyar érdekvédelmi szervezeteinek vázlatos históriáját jelenti, ekképp szól megszólalásának a folytatásban:

„Ez azonban gyorsan feledésbe merült. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) a pártosodás útján kettészakadt: egy „szövetségből” lett kettő: a VMDK és a VMSZ. A kettő közötti versengést a Szerbiai Szocialista Párt döntötte el. A kilencvenes években Milošević tartományi helytartója bejelentette, hogy a VMDK nem méltó a párbeszédre, csakis a VMSZ, minek utána Milošević pártja önkormányzati szinten koalícióra lépett a VMSZ-szel. Ezzel eldőlt a vajdasági magyar közösségen belüli párthegemónia dilemmája, a VMSZ komoly erőforrásokra tett szert, a VMDK pedig fokozatosan marginalizálódott.

A politikai váltógazdaságot a párthasadások „pótolták”. A VMDK-án belül született meg az első hasadás, s a későbbiek folyamán ez folytatódott. Nem versengő politikai alapra épülő pártok születtek, hanem azonos alapokon az egyik (kisebbik) csoport kiszakadt, a közös alap azonban maradt. Ezen a ponton merül fel az örök kisebbségi kérdés, mármint az, hogy egy 250 000 lélekszámú közösség képes-e többpártrendszert működtetni. Az elmúlt 20 év arról szólt, hogy aligha.

2000 őszén Milošević bukása után a vajdasági magyar közéletben ugyan megnyílt a lehetőség a pártélet módosulására, ám erre nem került sor. A VMSZ felmondta Milošević pártjával a koalíciót és egyedüli kisebbségi pártként belépett a szerbiai ellenzéki hálózatba, Ma sincs magyarázat arra, hogy miért nem kapott meghívót az ellenzéki szövetségbe a másik kisebbségi párt, a VMDK is, amely nem kötött előzőleg koalíciót Milošević pártjával. Az új választásokon a hálózatban szereplő VMSZ szövetségi, tartományi és önkormányzati szinten megszerzett minden pozíciót, s elérte azt, hogy a Zoran Đinđić által szorgalmazott Magyar Nemzeti Tanácsot az elektorok, vagyis a köztisztséget viselő VMSZ-aktivisták válasszák meg, ne pedig a magyar választópolgárok. Ennek köszönhetően a VMSZ abszolút hegemóniára tett szert, ami minden jel szerint így is marad. Ha így haladunk, akkor hosszabb időt tölt a hatalomban, mint a Jugoszláv Kommunista Szövetség.”

E vázlatos történelmi áttekintést értelemszerűen az tette szükségessé, hogy szerzőnk megértesse olvasójával: a vajdasági magyarság körében máig tapasztalt nagyfokú politikai polarizáció, aminek hátterében a ’90 évek vezető magyar politikusainak a versengése állt, olyan folyamatokat generált, melyek természetes következménye volt az ottani, máig nem múló, rossz magyar közérzet. Persze alakulhattak volna másképpen is a dolgok, de a politikai sokszínűség megteremtése nem állt érdekében sem az akkori hatalmas tekintéllyel rendelkező, de autoriter hajlamú VMSZ elnöknek, Kasza Józsefnek, sem a vele szembeszegülni nem akaró ottani értelmiségieknek.

Mindezekről, illetve a Kasza József utáni fordulatról is szólva, úgy, hogy egy kulcskérdéssel vezeti be a fejtegetését, így ír a szerzőnk:

„A személyeskedő, vádaskodó, vagy az önimádó narratíva helyett célravezetőbb feltenni a kérdést: lehetséges-e hagyományos többpártrendszer a kisebbségben, s ha nem, akkor mivel lehetne biztosítani a kisebbségen belüli demokráciát, politikai sokszínűséget, azt a széles platformot, amely mozgósíthatja a választópolgárok többségét, ami a javuló közérzet egyik tanúbizonysága lenne? A Vajdaságban erre a legnagyobb esély 2000 után volt. Milošević bukása után felmerült a kérdés, hogy a többségi elvet kell-e bevezetni, vagy pedig egy sajátos kisebbségi konszenzuális demokrácia megteremtésére kell törekedni. Az utóbbi értelmiségi körökben sem nem került naprendre, jeles értelmiségiek garantálták a kisebbségi sokszínűséget a csonka-pártrendszerben, Az értelmiség nagy része aktívan vagy hallgatólagosan elfogadta a VMSZ monopóliumát biztosító pártosodási alternatívát. Ezt az állapotot a szocialisták és a liberálisok kormánykoalíciója a be nem avatkozás címén elfogadta, biztosította a VMSZ számára az anyaországi támogatások újraelosztásának monopóliumát. Az utána következő Fidesz-kormány a VMSZ-szel együtt átvállalta a szocialisták és a liberálisok örökséget, azzal a módosítással, hogy a közös érdekvédelmi alapot átültette a NER keretébe.”

Értekezésének A NER örök címet viselő második tételében Végel László az elmúlt tíz év történéseit szintézisét tárja elénk. Eszmefuttatásának középpontjába itt az kerül, amit magyarhoni hírmagyarázók általában nem tudnak, illetve nem is akarnak észrevenni, ha a vajdasági magyar állapotok elemzésére vállalkoznak. Ők ugyanis – mint írja – nem képesek helyén értékelni azt, hogy kisebbségben miért van, semmivel sem összevethető, különleges jelentősége a nemzeti identitásnak. Ez kényszerű körülmények között nem egy elvont, ideológiai jellegű kérdés, hanem a vállalásé, s mint ilyen, a mindennapok feladványaként jelenítődik meg, politikában pedig éppúgy jelen van, mint az irodalomban.

Lássuk, mindezek hogyan jelennek meg az újvidéki írónk kentaurbeszédének e részében: 

„Azóta történtek újabb pártszakadások és módosulások, ám a közös NER-alap maradt. A pártban és annak holdudvarában, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) kulturális intézményeiben a NER megkérdőjelezhetetlen, azok számára is, akik a VMSZ egyik vagy másik konkrét lépésével vitába kerültek. A vajdasági MNT napi- és hetilapjaiban, folyóirataiban, kulturális intézményeiben, rendezvényeiben a NER megkérdőjelezhetetlen. A VMSZ továbbra is fölényesen megnyerte választásokat, amelyen az úgynevezett töredékpártok inkább jelképes szerepet játszottak, kisebb-nagyobb „botrányokra” legfeljebb a kinevezések vagy a leváltások, vagyis „káderügyek” miatt, nem pedig az elvi kérdések mentén került sor, mégpedig eléggé bizarr körülmények között. Ugyanaz a személy nem utasította el a többségi elvet, a monopolista pártakarat szabályai szerint történő kinevezését, leváltása után azonban fájlalta a demokrácia sárba tiprását: Vagyis nem került sor az alapok, a többségi demokrácia vastörvényeinek megkérdőjelezésére, azok közösek maradtak, amit az is bizonyít, hogy a jelenlegi nemzeti radikalizmussal szemben nem születtek konzervatív jobbközép, markáns baloldali vagy liberális pártok, civilszervezetek, vagy fórumok.

A közös alap kérdése azonban árnyaltabb vizsgálatot követel. Az anyaországi elemzők sokszor nem, vagy kényszeredetten veszik tudomásul a kisebbségben a nemzeti identitás hatványozott szerepét. Ez az identitásképlet azonban különbözik a magyarországitól, nem ideológiai jellegű, hanem a mindennapi élet része, mivel a kisebbségi polgár naponta szembenéz identitásának komplexitásával, nem csupán a köz-, hanem a magánéletben is. Renan szavaival: naponta vizsgázik. Ezzel vívódik a családja történetében, mindennapi kommunikációjában, jövője tervezésében, munkahelye megválasztásában. Másképpen éli át, mint egy hajdúböszörményi. A különbség végigvonul a politikától az irodalomig. Nem várható el egy kisebbségi írótól, hogy ugyanúgy értelmezze identitását, mint egy budapesti, de ez fordítva is érvényes. Wass Albert kanonizálása pedig éppen ezt téveszti szem elől, nem szólva arról, hogy Wass regényeinek (nem politikájára utalok) radikális kilátástalansága, a tehetetlenség apoteózisát piedesztálra emelő világa nincs szinkronban a NER szellemével.” 

A mélyszegénység határán című záró alfejezetből kiderül: az immár szász esztendeje kisebbségi létben élő vajdasági magyarság számára valóban megkülönböztetett jelentősége van a magyar identitás vállalásának és megélésének, de kimondani, hogy számára csak ez a fontos ismérv és tényező, dőreség lenne. Meg nem kerülhető például az ott élő honfitársaink hátrányos szociális helyzetének az alaposabb vizsgálata sem, aminek kapcsán Végel rámutat: a rablókapitalizmus évtizedeinek egyértelműen vesztesei lettek Szerbia-szerte, s így a Vajdaságban is, a magyarok. A győztesek pedig, mint másutt is, mindig a többségiek soraiból kerültek ki,

Úgy ítéli meg, hogy miként a két világháború közötti ottani politikai elitnek se volt adekvát válasza a magyar tízezreket sújtó nincstelenségre, éppúgy adósak a jó felelettel a ma érdekvédelmet és közképviseletet vállalók is. Látva a magyarországi imponáló gazdaságfejlesztési támogatásokat, érteni véli a szándékot egy kisebbségi oligarchia kialakítására, nem tudja nem észrevenni annak buktatóit is. Mi tagadás, azokkal az érvekkel, melyek a tömeges elvándorlás okozta munkaerőhiányt veszi górcső alá, aligha lehetne vitatkozni. A nem kívánt helyzet meghaladására van konkrét javaslata is, de félő, hogy az pusztába kiáltott szó marad:

„A nemzeti identitás hatványozott szerepe kiemelten fontos, ám tévedés lenne a kisebbségi polgár megítélését csak erre redukálni, hiszen egyfajta apokrif baloldali szociális érzékenység szintén a mindennapjainak diktátuma, annál is inkább, mert az elmúlt évtizedek etnikailag színezett kleptokapitalizmusa a többségi nemzetnek kedvezett. Az elszegényedő rétegek körében egyre gyakrabban ismerhető fel a szociális egyenlőtlenség elleni tiltakozás baloldali szótára, mivel kisebbségben (is) egyre nagyobbak a szociális különbségek, amit a hivatalos közbeszéd igyekszik a szőnyeg alá seperni.

A legújabb szerbiai felmérések szerint a lakosság egynegyede a mélyszegénység határán él. Kétlem, hogy a vajdasági magyarok átlaga jobb lenne, tehát vagy 60 000 kisebbségi polgárról van szó, akinek - Illyés Gyula szavaival – nincs más, csak a magyarsága. Az alsóbb rétegek leszakadása nem ismeretlen jelenség, a két világháború között a nincstelen magyarság körében erős volt a baloldaliság, ezért az „urak pártjának” nevezett Magyar Párt nem tudta őket mozgósítani. Ugyanez volt tapasztalható az értelmiségiek HÍD-mozgalmában is.

A jelen pillanatban is egyre nagyobbak a szociális különbségek. Néhány kivételezett nagyvállalkozó több millió eurós anyaországi támogatása jelzi a kisebbségi oligarchia kialakításának szándékát. Az elgondolás szerint majd ők alkalmazzák a kisebbségi munkaerőt, ez pedig a szülőföldön maradást szolgálja. Ma azonban nem a munkaerő-felesleg a gond, hanem a munkaerőhiány, főleg akkor, ha tudjuk, hogy nemcsak a szakmunkások és a diplomások távoznak, hanem a leszakadó, elszegényedő kisebbségi rétegek is, mert Nyugaton sokkal jobb munkafeltételek mellett, lényegesen nagyobb jövedelemre tesznek szert. Ha a többmilliós támogatás feltétele a nyugatihoz közelítő bérminimum lenne, akkor beszélhetnénk hiteles maradáspolitikáról.”

Az önmagát „két haza között hontalannak” vagy „hontalan lokálpatriótának” definiáló Végel számára – ahogyan ezt egyik korábbi cikkismertetőnkben már elmondtuk – : „A kisebbségi ember szükségszerűen liberális, hiszen a szólás- és gondolatszabadságra olyan nagy szüksége van, mint az oxigénre.” Azzal pedig, hogy pannóniai exportcikként a liberális szó szitokszóvá lett Vajdaságban is, a kisebbségben élők közös értéktárháza lett szegényebb – véleménye szerint. Egy olyan ékességről mondott le botor módon, ami számára több mint világnézet, hisz az érdekvédelme számára fogódzót is jelentett. Szerzőnk most megjelentetett dolgozatában nemcsak érvel igaza mellett, hanem példákkal is igazolja: bevallja-e vagy sem, de valójában minden kisebbségbe kényszerült magyar számára valóban oly fontos a liberális értékekkel való azonosulás, mint az élet fenntartásához nélkülözhetetlen oxigén:

„A közös alapból hiányoznak a hagyományos liberális értékek is. A liberalizmus közönséges szitokszó lett, holott az átlagpolgár mindennapjaiban rejtőzködik egy reflektálatlan liberalizmus, hiszen saját egyéni jogainak csorbítása során ismeri fel a kollektív jogok csorbítását. Mi több: miközben a kollektív jogokért harcol, személyesen nem él a biztosított jogokkal, a kétnyelvű személyi igazolvánnyal, az anyanyelvű bírósági tárgyalások követelésével, nem is csoda, hogy az utóbbiak száma csökken. Amíg egy képviselő a parlamentben nem magyarul szólal fel, annak ellenére, hogy létezik fordítószolgálat, addig az átlagpolgár óvatosan él a jogaival.”

A hiteles maradáspolitika sine qua feltétele egy megnyugtató jövőkép lenne Vajdaságban, Ennek hiányában az ott élő magyarság kivándorlása vagy asszimilációja már-már megállíthatatlannak tűnik. Azzal pedig, hogy a magyar politikacsinálók a Délvidéken, de Magyarországon is nem jól reagáltak – vonja le a következtetését cikkének végén Végel, hibát követnek el, melynek hatásai sajnos megjósolhatók. Ha a sajátos helyi identitástudat semmivé válik a homogén nemzeteszme triumfálásával párhuzamosan, akkor legalábbis Vajdaságban, sajnos valósággá válhat a herderi jóslat. Szeretnénk vitatkozni a Végel-értekezés utolsó gondolatfüzérében foglaltakkal, de sajnos nincsenek, hisz nem is lehetnek érveink:

„Az „ideális magyarról” szóló narratíva, a homogén nemzeteszme térhódítása háttérbe szorítja a specifikus helyi identitástudatot, amelynek elsikkadása szintén az elvándorlást serkenti. Míg a hetvenes évek vendégmunkásai gyűjtötték a pénzt és a szülőföldön építkeztek, addig napjaikban áruba bocsájtják ingatlanjaikat. A főleg magyarlakta városkákban és falvakban az ingatlanok ára félelmetesen zuhan. ami arról szól, hogy az elvándorlók nem számítanak arra, hogy visszatérnek. Másrészt egyre többször hallható a panasz, hogy lenne törvényes lehetőség a magyar köztisztviselők alkalmazására, erre azonban nem kerül sor, mert a magyarok nem tudnak szerbül. Ez a – szerbiai társadalomra vonatkozó – integrációs vákuum is serkenti az elvándorlást, mivel az anyaországi pártba való túlzott becsatornázás folytán nem érzik többé hazájuknak Szerbiát.”