„A magyar kultúra akkor életerős és akkor tud hosszú távon fennmaradni, ha minden magas minőséget képviselő gondolkodót megőriz a kulturális emlékezetében” – Országút címmel új kulturális folyóirat jelent meg Budapesten, mely orientálni és integrálni akar.

Megszólalt a héten Falusi Márton József Attila-díjas költő, szerkesztő, a nemrég indult, kéthetenként megjelenő, nyomtatott és online kiadással is rendelkező új magyar folyóirat, az Országút főszerkesztője és a Magyar Nemzetnek adott interjújában beszámolt a nemzeti konzervatív értékrend mellett elkötelezett, ugyanakkor a kritika szükségességét követendő alapelvnek tekintő kulturális szemle szellemiségéről és feladatairól. A Pataki Tamással folytatott és A jóízlés nem magánügy címmel megjelent beszélgetésben a szerkesztőségvezető hittel vallja: „Kell egy bizonyosfajta egyetértés arról, hogy mi az, amit a kulturális emlékezet megőriz.” Ehhez pedig úgy járulhat hozzá szerinte az Országút, ha „az értékekre felhívja a figyelmet és többféle értéknek is helyet ad.”

„Minden csinnadratta nélkül, csendben – a lap szellemi holdudvarára jellemző módon –, búvópatakként jutott el az újságárusokhoz egy új folyóirat, az Országút, amely címlapja szerint a művészet, a tudomány és a közélet aktualitásaival, hagyományaival foglalkozik kiemelten. Bár a tervezetten kéthetente megjelenő lap hangsúlyozottan nemzeti konzervatív értékrendet követ, kiemelik a kritika mindenkori fontosságát és nyitottságukat minden építő szellemi irányzat értékei és képviselői felé.”

Zelnik Bálint harangozta be e szavakkal múlt csütörtökön az első lapszámával január 31-én az újságosstandokra került új budapesti kulturális folyóiratot, az Országutat még azt megelőzően, hogy másnap délelőtt sorra került volna a Magyar Szemle Alapítvány kiadásában megjelenő hetilap bemutatása a sajtónak.

Ezen a sajtóértekezleten, melyet az egyik legnagyobb közösségi hálózatnak köszönhetően élőben is követhettünk (a videófelvétel ide kattintva megtekinthető) Falusi Márton főszerkesztő, Mezey Katalin író és Farkas Ádám szobrászművész, a szerkesztőbizottság tagjai szóltak mindenekelőtt a lapalapítás előzményeiről. Arról hangsúlyosan, hogy az annak ötletgazdája Kodolányi Gyula, József Attila-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, Antall József miniszterelnökségi államtitkára (amúgy Kodolányi János unokaöccse, illetve Illyés Gyula veje) volt,  akinek régóta dédelgetett terve megvalósítása érdekében kötöttek mintegy másfél évvel ezelőtt véd- és dacszövetséget néhány hozzájuk hasonlóan gondokozó konzervatív értelmiségivel, azért, hogy létrejöjjön egy olyan összművészeti lap, amely valamennyi kulturális jelenség iránt tájékozódik és a magyar közép hagyományait erősíti.

Mondandójukon átsejlett, hogy reményeik szerint az új folyóirat, melynek a felelős kiadója, a 2006-ban a Gyurcsány-kormány által felszámolt Határon Túli magyarok Hivatalának alapító elnöke, Entz Géza művészettörténész, remélhetőleg pozitív fejezetet is nyithat az elmúlt időszak meglehetősen elmérgesedett magyarországi kultúrharcában úgy, hogy nyíltan vállalja nemzeti elkötelezettségét, de ugyanakkor nyitott bármely nézetet valló írástudó előtt.

Az is kiderült az itt elhangzottakból, hogy az Országút redakciója a mértéktartást és kiegyensúlyozottságot tekinti vezérelvnek, s ennek garanciáját abban látja, hogy tudatosan nem kíván nemzedéki lap lenni. Ennek megfelelően alakította is ki a rangos személyiségekből álló szerkesztő bizottság a kéthetenként nyomtatásban és online változatban folyamatosan frissülő lap operatív munkát végző szerkesztőségét.

Hogy kik ők, arról a főszerkesztő, Falusi Márton adott tájékoztatást ezen a bemutatkozón. A szerkesztőbizottság elnöke Farkas Ádám Kossuth-díjas szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Rajta kívül tagja még szerkesztőbizottságnak Alexa Károly József Attila-díjas irodalomtörténész, Gazsó L. Ferenc Táncsics-díjas író, újságíró, a már általunk bemutatott Kodolányi Gyula, Kulin Ferenc Széchenyi-díjas irodalomtörténész, író, kritikus, Mezey Katalin Kossuth-díjas író, költő, M. Kiss Sándor történész, Orosz István grafikus, animációsfilm-rendező, a nemzet művésze és Zelnik József etnográfus, író.

A tényleges lapcsinálás dolga pedig azok felelőssége, akik eddig már különböző szerkesztőségekben vagy más helyeken bizonyítottak. Név szerint is megismerhetjük őket az alábbi családi fotó képaláírásából: 

Az is kiderült ezen a sajtóbemutatón, hogy a most induló folyóiratnak „a művészet, tudomány és közélet hármassága jelöli ki azokat a tájékozódási irányokat, amelyekre a lap folyamatosan figyel és amelyek irányába tájékozódik”. Egyúttal arról is tudomást szerezhettünk Falusi Márton szavaiból, hogy a lap már a címével is jelezni kívánja: az 1935 és 1937 közötti Országút, majd 1937 és 1943 között címét Az Ország Útja titulusra változtató polgári konzervatív szemléletű orgánumot tekinti elődjének és irányadónak, mely akkoriban előremutatóan foglalkozott a korszak Magyarországának társadalmi-gazdasági, szociális és szellemi életével.

Hadd mondjuk el közbevetőleg, hogy a hajdanvolt Országút, illetve Az Ország Útja a Deák Ferenc Társaság lapjaként jelent hat éven keresztül, melynek elnöke, a földreform-párti közíró, a kisgazda Dessewffy Gyula volt. Ő és a szintén radikális demokrata harcostársa, a keresztényszociális Barankovics István határozták meg mindvégig a folyóirat irányvonalát. A Deák Ferenc Társaság „az alkotmányhű értelmiségi fiatalság eszmei közössége” volt, s ennek megfelelően szemléjük a felelős magyar értelmiség új nemzedékének orgánuma kívánt és tudott lenni.

Egyszerre akart – s ezt sikerrel meg is tette – fórumává válni a XIX. századi reformmozgalmat felidéző hajdani modernizációs törekvéseknek és a múlt század ’30-as éveinek második felét egyre jobban megfertőző ordas eszmék és a növekvő háborús veszély elleni magyar „szellemi honvédelemnek.”

Úgy hisszük, mindennél beszédesebb, hogy az a Barankovics István, aki működésének éveiben mindvégig kulcsfontosságú szerkesztője volt Az ország útjának az 1937 márciusában megjelenő első szám vezércikkének kezdőmondatában Danténak a Paradicsom 19. énekéből vett találó idézetével érzékeltette a maga és a lap holdudvarához tartozók aggodalmát: „Óh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már...”

Ehhez még tegyük hozzá, hogy az egykori konzervatív lap nemcsak következetesen elhatárolódott a bármilyen és bárhonnan jövő szélsőségességtől, a túlzott német befolyástól, a faji eszméktől és határozottan elutasította a magyar kultúrfölény gondolatát is. Egyúttal társadalmi-gazdasági és szociális reformokat tartott szükségesnek életbe léptetni, miközben és cseppet sem titkoltan a reformkorhoz hasonló szellemi pezsgést akart generálni, természetesen a modern kor kívánalmai szerint.

Ennek a pozitív hagyománynak a vállalását és napjaink kihívásaira összpontosító korszerű folytatását tekinti küldetésének a most induló folyóirat és ezt XXI. századi elvárásoknak megfelelően kívánja megtenni. Erre a vállalás, mint megtudhattuk, ki is derült lapbemutató rendezvényen. Ennek ismeretében jó szívvel kívánhatjuk az Országútnak: „Ad multos annos!”

„Az Országút nyomtatott és online kiadása is a közjóról, a művészi szépről, a tudományos eredményekről szóló közösségelvű gondolkodásnak, a szabad kritikának kíván teret adni. Valamennyi művészeti ág, szellemi irányzat teljesítményére kíváncsiak vagyunk, idehaza és külföldön egyaránt. Felfedezzük a megszakított magyar hagyomány tartományait; vállaljuk az esszé, az irodalmi publicisztika, a riport és a tárca nemes, konzervatív örökségét, mert hisszük, hogy ez a mai közönség ízlésétől sem idegen. Felületet biztosítunk a kulturális emlékezet kánonvitáihoz, hogy önismeretünk tisztuljon és csiszolódjon” – fogalmazott fogalmazott Falusi Márton főszerkesztő a folyóirat első számában megjelent Előttünk az Országút című beköszöntő vezércikkében.

Most, hogy a már hivatkozott múlt heti bemutatkozó sajtóértekezlet után az új folyóirat főszerkesztője interjút is adott a Magyar Nemzetnek, mely A jóízlés nem magánügy címmel látott napvilágot néhány nappal ezelőtt és abban részletekre kiterjedően vallott magáról illetve vázolta elképzeléseit az új kulturális folyóirat szellemiségéről és feladatairól, úgy gondoltuk érdemes a Pataky Tamással folytatott beszélgetést a Maszol olvasóinak is megismerniük.

A most 36 éves, eddig 13 megjelent kötettel büszkélkedhető és 2004-ben Gérecz Attila-, 2008-ban Junior Prima-, 2014-ben Nagy Gáspár-, 2015-ben Bella István- s végül 2016-ban József Attila-díjjal kitüntetett Falusi Mártonról tudni lehetett, hogy a „versvégtelent építő" költő és esszéíró jogásznak tanuló egyetemista korától fogva a Hitel folyóirat versrovatának a szerkesztője.

Ennek a nem mindennapos életrajzi adaléknak az ismeretében adódott az interjúkészítő számára az óhatatlannak tűnő indító kérdés, melyben azt tudakolta: hogyan éli meg ezt a váltást az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb irodalmi fórumának a rovatvezetője.

A válaszból kiderül, az „átülés” nem okozott Falusi Márton számára pályatörést, saját GPS-ét se kellett az íróasztalcsere miatt újratervezésre átállítani. Amit a korábbi szellemi műhely a Hitel légköre biztosított számára, azzal teljesen megegyezik az új lap értékvilága és beállítottsága.

„A Hitel feladatait leadtam, mert nem éreztem etikusnak, hogy ott is szerkesztő legyek, meg itt is. Viszont nem csak az én személyem, hanem a két lap szellemisége is közös. Azt a nemzeteszmét, azt a kulturális felfogást fogom képviselni itt is, amit a Hitel műhelyében sajátítottam el csaknem 14 év alatt. Amiről Csoóri Sándorral, Görömbei Andrással, Tőkéczki Lászlóval, Ágh Istvánnal, Lázár Ervinnel, Papp Endrével és másokkal beszélgettünk, amiket tőlük tanultam, az nagymértékben befolyásolta a gondolkodásomat. Ennek az útnak a folytatása számomra az Országút, ahová szintén egy rangos szellemi kör hívott főszerkesztőnek.”

Ezzel a nem akármilyen édes terhet jelentő szellemi útravalóval vág most bele az új kulturális-művészeti és ugyanígy tudományos-közéleti kérdésekre maximálisan figyelni szándékozó vállalkozásba. Ennek tennivalóit a következőképpen vázolja:

„A nemzeti oldal értelmiségének az utánpótlás kinevelése az egyik legnagyobb feladata. Hogy megszólítsa a fiatalabb generációk képviselőit, akik ezt a szellemiséget képviselhetik most és képviselni fogják a következő évtizedekben is. Képviselni valamit pedig csak úgy lehet, ha folyamatosan újragondoljuk és átértelmezzük, hiszen a hagyomány soha nincs készen, az mindig kialakításra vár.

Ezt a felelősséget ismerte fel szerintem az Országút szerkesztőbizottsága, amikor felkért arra, hogy legyek a lap főszerkesztője. Két kiemelkedő ambícióm, hogy a lap köré gyűjtsem a fiatalokat, és egy nagyon komoly külföldi kitekintés rovatot is működtessünk.”

Bizonyára sokak emlékezetében még él az a kérészéletű Nagyítás névre hallgató konzervatív társadalmi-politikai-kulturális hetilap, mely mindössze negyven számot ért meg 2009 decembere és 2010 szeptembere között. A Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány, a Barankovics István Alapítvány és a Polgári Kultúráért Alapítvány által finanszírozott orgánum hivatalosan az anyagiak hiánya miatt kényszerült oly hamar lehúzni a rolót, de ne hallgassuk el a valós kudarc okát: a Nagyítás nagyon hamar olvashatatlanná és ezzel természetesen eladhatatlanná vált, mert nemcsak olykor megmosolyogtatóan kínos elánnal szolgálta a nyílt pártpropagandát, hanem ezzel együtt végzetesen belterjes és köldöknéző volt.

Ez a Nagyításnak a tíz évvel ezelőtti látványos bukását okozó veszély aligha fenyegeti a most indult Országutat, hiszen – mint már láttuk fentebb – annak főszerkesztőjét milyen előremutató ambíció motiválja erőteljesen, persze az ifjabb generáció megnyerése mellett. Ez pedig az ő olvasatában és nagyon is konkrétan az európai kulturális vitákra történő kiemelt odafigyelést jelenti:

„Folyamatosan foglalkozunk majd azzal, hogy a külföldi értelmiség, írók, filozófusok, tudósok miről vitatkoznak, milyen nyelven vitatkoznak, milyen témákkal foglalkoznak. Az első számot részben rögtön ennek szenteltük, hiszen interjút készítettünk Roger Scruton filozófussal – talán nekünk adta az utolsó interjúját –, kritikát is írattunk a nemrég magyarul megjelent könyvéről.

Ehhez hasonlóan tervezünk egy interjút Pierre Manent francia gondolkodóval, ami abszolút kuriózum lesz. Ő könyvet írt többek között arról, hogy Franciaországra, a francia identitásra miként hat az ott élő iszlám közösség. A második számtól kezdve pedig már elindítjuk azokat a vitákat, eszmecseréket, melyek nélkül egy élénk hetilap nem képzelhető el.”

Természetesen a nemzetközi kitekintésre fókuszálás távolról se jelenti azt, hogy az Országút ódzkodna a pannóniai szellemi életet jellemző, újabban egyre inkább egyre erőteljesebbé váló vitáktól. Ezeknek éppúgy fórumot kíván biztosítani, mint olyan kifejezetten szakmai alapvetésű véleménykülönbségek ütköztetésének is, mint például a mihamarabbi jogi szabályozással is jobbításra szoruló magyar műemlékvédelem kérdése, melynek kapcsán éppen az Országúton második számába olvasható Entz Géza vitaindító eszmefuttatása. Hasonlóképpen szerepel a főszerkesztői célok között, hogy Trianonról vagy akár a most oly heves indulatokat kiváltó nemzeti alaptantervről is lehessen tárgyszerűen vitatkozni a lap hasábjain. Mint elmondta, attól se retten vissza, hogy a kánonvitáknak is helyt adjon a szemle.

Utóbbi lehetőségét felvillantva, így érvel e szándéka mellett:

„A kánon egy kulturális közösség önképe. Az alapvető kiindulópont számomra a nemzeti kultúra fogalma, amelybe valamennyi szellemi irányzat beletartozik. Ezt a sokszínűséget szeretnénk felmutatni, nem csupán egyetlen szerzőre vagy szemléletmódra összpontosítva. Minden magyar a nemzeti kultúra részese, és minden olyan munkásságot érdemes elemezni, vagy akár vitatkozni vele, amely színvonalasan önti formába a maga gondolkodásképleteit, akár esztétikai, akár bölcseleti síkon.

Egyetlenegy olyan ideológiát sem fogunk kiemelni, amelyik ki akarja sajátítani a kulturális gondolkodást. Az a meggyőződésem, hogy a magyar kultúra akkor életerős és akkor tud hosszú távon fennmaradni, ha minden magas minőséget képviselő gondolkodót megőriz a kulturális emlékezetében. Észre kell venni, hogy van egy olyan globális tudatipar, egy olyan digitális kultúra, amelyik csak nemzetközi sztenderdeket és piaci érdekeket képvisel, s ezzel szemben csak a magaskultúra van, amelyet a nemzeti kultúra képes fenntartani. Ez utóbbi azonban folyamatosan veszít a vonzerejéből a mai fiatal generációk szemében. Ezt nem szabad megengedni.”

Az interjú záró kérdése akárcsak a nyitókérdés is óhatatlanul merül fel Pataki Tamásban: vajon mi a teendő annak érdekében, hogy megmaradjon a vonzereje annak a magaskultúrának, melynek biztosítéka a nemzeti kultúra, s mely a fiatalok számára ma egyre kevésbé tűnik fontosnak?

Falusi Mártonnak van erre a nemkívánt, de sajnos valós és aggasztó helyzetre van ésszerű és gyakorlatba ültethető megoldási javaslata. Mi több, úgy látja, ennek megvalósítása érdekében éppen az első lépéseit megtevő Országútnak van keresnivalója. Ennek a felelősséggel járó küldetésének szeretne is eleget tenni:

„Mára a jóízlés mintha magánüggyé vált volna, pedig az nem magánügy. Roger Scruton is arra mutatott rá, hogy egy kulturális közösségben a művészi szép, a tudományos igazság és a közjó összetartoznak, egymást kölcsönösen feltételezik. Kell egy bizonyosfajta egyetértés arról, hogy mi az, amit a kulturális emlékezet megőriz. Ezt a fajta egyetértést pedig csak úgy lehet megteremteni, ha egy olyan lap, mint az Országút, részben orientál, részben pedig integrál. Az értékekre felhívja a figyelmet, és többféle értéknek is helyet ad.”