Kilencvennégy éves korában, római otthonában elhunyt Giulio Andreotti, az olasz Kereszténydemokrata Párt (DC) egykori politikusa, hétszeres olasz kormányfő, jelentették az olasz hírügynökségek.

Giulio Andreotti 1919-ben született Rómában. Jogot tanult, ekkor csatlakozott az olasz katolikusok egyetemi szövetségéhez (FUCI).

Bár hétszer kapott kormányfői kinevezést, az olasz kormány élén mindössze hét évig állt: 1972-1973-ban, majd 1976-1979-ben, végül 1989-1992 között. A politikus 1991 óta örökös szenátori kinevezést kapott. A huszadik század második felében az olasz politikát alapvetően meghatározó DC politikusaként 1945-től aktívan részt vett a törvényhozásban.

Miniszteri karrierjét is korán kezdte: 28 évesen már felelős poszton állt, első miniszteri kinevezését 35 évesen ő kapta, a belügyminisztérium élére kerülve, 1954-ben. Igaz, csupán egy hónapig vezette a minisztériumot. 1978-ban – kormányfőként – hasonlóan rövid időre újra a belügy élére került. Védelmi miniszterként hosszabb pályát futott be: 1959-től 1966-ig, majd 1974-ben is a tárca élén állt.

Külügyminiszterként hat éve dolgozott, amikor 1989-ben ismét kormányfői megbízatást kapott.

A kilencvenes években maffiakapcsolatokkal hozták összefüggésbe politikai pályafutását, ám a vádakat nem bizonyították.

Az első kommentárok szerint Andreotti, akit hazájában neveztek Divusnak (Isten) és Belzebubnak (ördög) is, "magával vitte a sírba Olaszország titkait".

Meg nem erősített hírek szerint temetése kedden lesz.

Az ő miniszterelnökségére esett Aldo Moro elrablása, amelynek kapcsán ellentmondásosan ítélik meg Andreotti szerepét. Nem volt hajlandó tárgyalni a Vörös Brigád terroristáival, akik foglyul ejtették az ország kormányát ötször irányító egykori kereszténydemokrata miniszterelnököt. Aldo Morót fogvatartói az ötvenöt napos túszdráma végén 1978 májusában megölték, miután hiába követelték, 16 társuk szabadon bocsátását.

Az Olasz Kommunista Párttal (PCI) történelmi kiegyezést hirdető Moro foglyul ejtésekor a parlamentbe tartott, épp akkor, amikor Andreotti kormányát érintő bizalmi szavazásról szóló vitára igyekezett. Moro jó úton volt, hogy elérje a Moszkvával korábban szakított PCI támogatását is. Az által elképzelt szélesebb politikai összefogást azonban mind Moszkva, mind Washington fenntartásokkal fogadta. Moro családja szerint az olasz politikai elit jelentős része nem támogatta a "történelmi kiegyezést" és a politikai elit számára a befolyásos politikus kiiktatása egyszerűbb helyzetet teremtett. A nézetet támasztják alá Moro fogságban írt – csak a kilencvenes években publikált – levelei, amelyekben a politikus keményen vádolja Andreottit, amiért a kormányfő nem keresi a megegyezést a Vörös Brigádokkal. Andreotti hívei azzal érveltek, hogy a levelek nem Moro véleményét tükrözték, csupán a fogvatartók nyomására születtek.

Moro halála után Andreotti csak részlegesen folytatta a kiegyezéses politikát: egy éven át még élvezte a PCI támogatását, de a kormányzásba nem vonta be a kommunistákat. A PCI bizalmának megvonása vezetett Andreotti kormányának bukásához 1979-ben, ami után a politikus 1983-ig nem kapott megbízatást. Ekkor azonban az Olasz Szocialista Pártot (PSI) vezető Bettino Craxi – Olaszország első szocialist a kormányfője – kabinetjében nyerte el a külügyminiszteri posztot.

Andreotti 1992-ben elvesztett kormányfői posztja után nem tudta megvalósítani államfői ambícióit, és nem sikerült megmentenie a korrupciós vádakba süllyedt DC-t sem, amely 1994-re eltűnt a politikai palettáról.