Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (dec. 21. – dec. 27.)

Vajon rájönnek-e egyszer a románok arra, „hogy egy baráti Magyarországgal a hátuk mögött, és egy nemzetként egyenlő, nem a mindennapi megalázással vadított erdélyi magyarsággal sikeresebbek lehetnek”?

Megszólalt a héten Demkó Attila, a tavalyi év magyarországi sikerkönyvének, a most angolul is megjelent Máglyatűz című geopolitikai thrillernek a szerzője és interjút adva az Azonnali főszerkesztőinek, Bakó Beának valamint Bukovics Martinnak a közelgő trianoni centenáriumi esztendő kapcsán, többek között, elmondta: „Nagyon nehéz év lesz 2020, sok konfliktussal, elsősorban Ukrajnával, Szlovákiával és Romániával. Arra számítok, hogy a helyzet éleződni fog, különösen román viszonylatban.” A budapesti Honvédelmi Minisztérium korábbi főosztályvezetőjéből lett regényíró és publicista úgy látja: Orbán Viktor temesvári beszéde után, miszerint a románokkal is közösen kellene az új Közép-Európát építeni „érdek kellene, hogy román részről megkezdjék a kényelmetlen szembenézést a valósággal.” Szerinte magyar részről is lenne tennivaló: „azt el kellene felejtenünk, hogy ártatlanok vagyunk és soha sem tettünk semmi rosszat, hogy csak sérelmeink vannak.”  

Olvasóink közül bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy e rovatban egy évvel ezelőtt, 2018 decemberében részletekre kiterjedően ismertettük az esztendő egyik könyvszenzációjának számító regény, a Máglyatűz szerzőjének, Demkó Attilának a Mit adott nekünk Románia? December 1. számokban címet viselő publikációját, mely a Mandineren látott napvilágot. Akkori írásában Demkó, a magyar Honvédelmi Minisztérium korábbi középvezetőjéből lett egy csapásra sikeres író a centenáriumi román nemzeti ünnep kapcsán tények és adatok felsorakoztatásával hasonlította össze a két szomszédállam, Románia és Magyarország kulcsfontosságú gazdasági és társadalmi adatait, majd ezek tükrében igyekezett választ adni egyrészt arra a kérdésre, miszerint hol is tart napjainkban a két ország, másrészt pedig arra, mit is jelentett Erdély népeinek az elmúlt száz esztendő?

Külön kiemeltük akkor, hogy katonai elemzőből lett népszerű, könyvét David Autere álnéven jegyző regényíró eszmefuttatásának következtetése cseppet sem volt szívderítő. Cikkének konzekvenciája ugyanis így hangzott: „száz év Románia-mérlege Erdély egykori három nagy nemzete közül a románok számára sem éppen kiemelkedő, a magyaroknak viszont katasztrofális, a szászoknak meg maga a megsemmisülés.”

Hadd jegyezzük meg, hogy ez történelmi tényekre és statisztikai adatokra támaszkodó pesszimista konklúzió legkevésbé se volt meglepő a Máglyatűz bármely addigi olvasója számra. Aki e decemberi cikk megjelenését megelőzően már megismerkedett Demkó sok szálon futó, bonyolult cselekményű, a Kárpát-medencéről és főleg az erdélyi magyarságról szóló fikciós regényével, melyben a kulcskérdés az, hogy miként használhatná ki a mai nemzetközi rendszer stabilitásának aláaknázására egy nagyhatalom titkosszolgálata a határon túli magyarok, közelebbről a székelyek ügyét – az már tudhatta: a szerző kitűnő ismerője térségünk múltbéli és mai viszonyainak. Ez akkor is igaz volt, ha könyvében Demkó, hisz annak műfaja megengedte neki, hogy szabadon, – egyes vélemények szerint talán túlságosan is szabadon – engedte el képzelőerejét.

Talán nem volt véletlen, hogy egyik lelkes méltatója, aki történetesen épp egyik beszélgetőtársa volt az általunk most bemutatandó friss Demkó Attila interjúnak, így írt a kötetről még tavaly márciusban: „letehetetlen magyar thriller, amiről az ötszázadik oldal végére érve is nehéz eldönteni, regény vagy inkább geopolitikai nagyelemzés akar-e inkább lenni”.  Persze ezt a különleges benyomást már előrevetíteni volt hivatott a könyv remekbeszabott és egyben meghökkentő borítója is, melyet annakidején szintén közreadtunk a Maszolon.

Szemernyi kétség se fér hozzá, döbbenetesen sokatmondó volt azon a címlapon a velünk farkasszemet néző napszemüveges Vlagyimir Putyin, amint okuláréjának egyik lencséjében a budapesti, a másikban pedig a bukaresti parlament épülete tükröződik. Nem kevésbé bizonyult meghökkentőnek a címlapot domináló lángokban égő határ ijesztő látványa, s mellette a még ott látható Székelyföld sziluettje is.

Most, nem utolsósorban annak apropóján is, hogy minap megjelent The Fury of the Tsar (A cár dühe) címmel, s némiképp módosított borítóval a Máglyatűz angol változatának első kötete, az Azonnali portál két főszerkesztője, Bakó Bea és Bukovics Martin nagylélegzetű interjút készített a szerzővel, aki az eredetileg 520 oldalas magyar változathoz képest a könyvének angol nyelvű kiadását 700 oldalnyira bővítette.

Ebben az interjúban olyan kérdésekről esik szó, hogy miért elégedetlenek a románok is a trianoni békeszerződéssel és annak 2020-as centenáriumi évében várhatóan miből lehet majd botrány? Hasonlóképpen terítékre kerül a párbeszéd során az a kulcskérdés is, miszerint a permanens román-magyar viszályból lehetséges-e a kiút, illetve ennek megvalósulása érdekében mit lehetne tenni? Megtudjuk továbbá Demkó véleményét, arról, hogy lehet-e valaha Romániának magyar elnöke? Nem utolsósorban arra is hangsúlyosan kitér a beszélgetés – persze egyebek mellett–, hogy vajon mi kellene a magyar-román megbékéléshez, főleg annak az Orbán Viktor által a temesvári beszédében szorgalmazott és az Azonnali által „szokatlanul konstruktívnak” ítélt kezdeményezésnek a tükrében, „miszerint a románokkal (is) közösen kellene új Közép-Európát építeni, mi kellene a magyar-román megbékéléshez?”

Értelemszerűen arra nincs módunk, hogy ezt a hallatlanul terjedelmes dialógust teljes egészében bemutassuk olvasóinknak. Viszont arra vállalkozhatunk, hogy ennek a szerintünk vitaható megfogalmazásokat is tartalmazó, de mindenképpen figyelmet érdemlő interjúnak néhány, általunk fontosabbnak vélt részletét a maszol olvasóközönsége megismerhesse.

Kezdjük azzal, hogy miként értékelte Demkó a Máglyatűz magyarországi fogadtatását, melynek a jobboldalinak tekinthető sajtóban kifejezetten kedvező volt az értékelése, míg a baloldali-liberálisnak mondott sajtóban pedig vagy alig írtak róla, vagy semmit. Hogy így alakult a könyvhöz való viszonyulás arról az írót kérdezőknek van is egy feltételezése, ami ekképp hangzik: „A balos-liberális sajtóban ez hasonló szentségtörés lehet, mint Wass Albertet olvasni, hiszen mégiscsak határon túli, kisebbségi ügyről szól?”

Túl azon, hogy a Bakó Bea-Bukovics Martin duónak a könyv recepciójára vonatkozó érdeklődésére a szerző mindenekelőtt az Azonnali maximálisan pozitív hozzáállását kívánta nyugtázni (a portál már tavaly márciusi megjelenése idején az év könyvének nyilvánította a Máglyatüzet), Demkó elmondja: az összkép ennél összetettebb, hiszen például másokkal ellentétben az Index korrektül járt el. Ez a Pannóniában legnépszerűbb portál nemcsak felfedte elsőként, hogy a vizionált román-magyar etnikai háborújának történetét a Honvédelmi Minisztérium stratégiai elemzésért felelős főosztályának nemrég távozott vezetője írta, feloldva egyúttal a David Autere álnevet, hanem a székely szabadság napjára időzítve megjelenő könyvet, annak szerzőjével együtt Kolozsi Ádám révén be is mutatta.

„Azt, hogy a többiek nem foglalkoztak vele, én dicséretnek gondolom, ha ugyanis rossz lett volna a könyv, lehetett volna ütni egyet a jobboldalon.” – mondja el Demkó, majd hozzáteszi: „De nekem az olvasói reakciók számítanak leginkább, az a fontos, hogy azok is túlnyomó többségben jók.” Ami pedig arra vonatkozik, miszerint a balos-liberális magyar sajtó a fentebb jelzett kivételt leszámítva elhallgatta Máglyatüzet, arról a következő a véleménye:

„Ezek azon a térfélen gyanús dolgok, veszélyes témák. A blokkszemlélet abszolút érvényesül itt is: valószínűleg megnézték, ki vagyok, mi vagyok, mi a téma. Holott én igyekszem rombolni a mítoszokat, és nem csak a balos mítoszokat. Mindent hideg fejjel kell nézni. Beraktak egy skatulyába, ebben az országban pedig nem nagyon van átjárás ezek között. Sajnálom, hogy ez van. A Máglyatűz leglelkesebb tábora a jobboldalon van, annak is a keményebb részén. De velük is szembe szoktam kerülni, mert hajlamos vagyok megkérdőjelezni berögzült hiteket.”

Egyike ezeknek a berögzült hiteknek az, hogy „a székelyek a legigazibb magyarok”. Mivel ez a narratíva tipikus terméke a magyar jobboldal romantikus mítoszépítésének, természetes volt a rákérdezés ennek az okaira is. Demkó e mítoszgyártás kapcsán a következőket tartotta fontosnak elmondani:

„Az elképesztő balos mítoszokkal és a máig létező szinte nevetséges naivitással a szomszédságunkkal kapcsolatban több bajom van. De van több jobboldali toposz is, amit nem szabad érinthetetlennek tekinteni, és ezt egy erősen nemzeti gondolkodású emberként mondom. A kérdés az, hogy mindkét oldalon erős mitológiából hogyan tudunk visszatalálni a realitások talajára.

 Az USA – ami egy globális hatalom 330 millió emberrel – megengedheti magának, hogy hitvitákról szóljon a közélete. Mi nem. Rengeteg görcsünk abból fakad, hogy ma is szinte vallási alapon közelítjük meg a történelmet. Pedig nagyon durva kényszerpályák voltak. Horthy és revízió nélkül sem ússzuk meg a 2. világháborút, ez egyszerű földrajz. Magyarország nem Portugália. De az sem árt, ha belátjuk, mik voltak az etnikai arányok 1918 környékén, és mi volt a geopolitikai valóság. Magyarország nem Törökország.

Elvesztettük a háborút, minden szomszédunknak területi követelései voltak, nem csak egy szomszéddal kellett szembenéznünk, mint a törököknek, hanem minimum hárommal. Jobban fogjuk érezni magunkat, ha megértjük, milyen nehéz helyzetben voltak a magyar vezetők 1918-ban vagy éppen a 1940-es években és nem minden a „mi hibánk” vagy „árulás műve”. Ettől még lehetett volna jobb 1918-20 mérlege, ahogy 1941-1945 mérlege is, de rosszabb is.”

A felettébb „rázós” témájának köszönhetően elvárható lett volna, hogy Romániában akár a magyarországinál is nagyobb visszhangja legyen a Máglyatűznek. Ehhez képest nálunk teljes csend övezte a regény megjelenését. Pedig minden bizonnyal voltak olyanok, akiknek szemet szúrhatott mifelénk, hogy az az ex-magasrangú katonai kormánytisztviselő, aki 2018. március 10-én megjelent könyvében etnikai háborút vizionált Erdélybe, hetekkel korábban még a budapesti Honvédelmi Minisztérium Védelempolitikai Főosztályának vezetője volt. Ennek a „véletlen figyelmetlenségnek” az okait a szerzőnk a következőkben látja:

„Ha lenne, visszhangja mondjuk az Adevărulban, azzal bizonyos értelemben megemelnék a könyvet, hiszen ha írnak róla román lapok, azt szemlézik a magyarországi és az erdélyi sajtóban is, és ezzel csak több olvasóhoz jutnánk el. Ha valaki a megfelelő helyen úgy döntött volna, hogy ügyet csinál belőle, akkor lehet, hogy engem kitiltottak volna Romániából, hiszen kevesebbért is tiltottak már ki onnan embert. Az még további hírverést okozott volna. Persze román szemmel lehet magyar propagandának is gondolni a Máglyatüzet, de elfogulatlanul szerintem látni, hogy bár óhatatlanul magyar szemszögű, de kiegyensúlyozott a könyv. Sokat írok a román történelmi sérelmekről is.”

A Demkó Attilával készült interjúban hangsúlyosan kerül sor arra, átbeszélésre kerüljön napjaink „top témája”, azaz hogy jövőre lesz Trianon századik évfordulója. Természetesen mindenekelőtt az képezi a beszélgetés tárgyát, hogy mire lehet e számunkra gyászos emlékű jubileum okán számítani? Amit erre vonatkozóan a meginterjúvolt elmond, cseppet sem megnyugtató:

„Nagyon nehéz év lesz 2020, sok konfliktussal, elsősorban Ukrajnával, Szlovákiával és Romániával. Arra számítok, hogy a helyzet éleződni fog, különösen román viszonylatban. A román médiában már eddig is kifejezett ferdítések és hazugságok jelentek meg például arról, hogy a Trianon 100-történészcsoport projektje miről szól. Kérdés, van-e ott hátsó szándék abban, hogy ezt tematizálják – főleg Úzvölgye után.

Ott nagyon sok érdekes dolog történt, látszott, hogy az oroszok kavartak, elég csak megnézni, hogy a Sputnik mennyire románbarát módon számolt be az eseményekről. Egyértelműen a románokat akarták lázítani, hogy az ügy napirenden maradjon. Ez egy komoly ügy, ott vér folyhatott volna, és még vér folyhat. De azóta is történtek érdekes események, például egy román hadgyakorlat egy székelyföldi hibrid háború modellezésével.”

Az „érdekes események” közül megemlített Úzvölgye kapcsán az Azonnali újságíróinak, aligha meglepő módon, éppen a Máglyatűz jutott az eszükbe. A „magas labdát” haladéktalanul le is ütötték, amire Demkó így reagált:

„Sok ilyen eset történt már korábban, az erdélyi magyarság megalázása rendszeres és ipari méretű, ezért nem lepődtem meg azon, hogy megint bekövetkezett egy „esemény”. Számos magyar katonai és nem katonai temetőt gyaláztak meg 1990 óta is. Amin viszont meglepődtem, hogy mennyire primitív volt ez az akció. Nagyon kilógott a lóláb Úzvölgyén: kétoldalú és nemzetközi szerződések sorát rúgták fel. A Máglyatűz elején a fikciós román akció talán egy fokkal kevésbé felháborító, sírokat nem gyaláznak meg, a haláleset pedig véletlen.”

Arra kérdésre pedig, hogy miként élik meg a román nacionalisták Trianont természetesen van érvekben gazdag válasza Demkó Attilának. Ezt megismerve csak ismételni tudjuk magunkat: ez a mondanivalója se tartozik a szívderítők közé. Ez még akkor is így van, ha úgy hisszük, a román társadalom döntő többsége számára az a hozzáállás, például ahogyan Traian Băsescu magát megismételve épp az Azonnali egyik főszerkesztőjét igyekezett kioktatni a múlt havi zágrábi néppárti kongresszuson – „Ha tanul egy kis történelmet, meglátja, hogy Románia, az igazi Románia a Tiszánál kezdődik.…Amíg vannak politikusok, akik próbálnak kioktatni minket, hogy hogyan adjunk területi autonómiát a magyaroknak, addig el is fogom mondani minden nap, hogy Románia a Tiszáig tart”  – nem éppen irányadó és nem is jellemző. Ő így látja a románok Trianon-olvasatát:

"Úgy gondolják, színtiszta népakarat volt, ami nem is teljesen valósult meg: 1918. december 1-én egyes, a mai Magyarországhoz tartozó területek „egyesülését” is kimondták Romániával. Számos román nacionalista úgy éli meg Trianont és különösen Párizst, hogy az nem hozott igazságot Romániának, alapvetően több kellett volna: egy, a Tiszától Besszarábiáig nyúló Románia.

Ez persze egy kisebbség Romániában, de egy látható kisebbség. Az ő fejükben az van, hogy miközben a románokat olyan igazságtalanságok érték, hogy az 1918-ban elfoglalt Dél-Dobrudzsa, Besszarábia és Észak-Bukovina nem maradt román 1945-ben, addig a magyarok egy „kedvező” határt kaptak, hiszen az ősi román Gyula, Makó vagy Újszeged nem került Romániához.

Szóval a magyarok örülhetnének, erre még mernek itt lázadozni. A román revizionizmus ott van a hétköznapokban, szerte az országban láthatóak a Besszarábiát, azaz ukrán területet is Romániához soroló graffitik, matricák, feliratok. Nem egy városban épülnek Nagy-Románia emlékművek. Ritkábban, de megjelenik a Tisza, mint határ is a diskurzusban.”

Ilyen körülmények között óhatatlanul felmerül a Demkót faggatókban a jogos kérdés: „Hogyan lehetne kulturáltan túlélni ezt az évet? A válasz őszinte és mi tagadás, szerintünk megalapozott is. Vele vitatkozni bárkinek, dőreség lenne:

„Nehezen, hiszen mind a hét szomszédunknak a magyarral ellentétes a narratívája Trianonról. Az elcsatolt településeket felsoroló Kossuth téri Trianon-emlékműből biztos, hogy óriási botrány lesz. De ha akarnak, egy lélegzetvételből is botrányt csinálnak. A felelősség, hogy ennyire kiélezett a helyzet, elsősorban nem a magyaroké, lehetett volna kulturált megoldást találni 1990 óta, a különféle autonómiák rendszerével. Vannak ugyan jó példák, de igazából Románia, Szlovákia és most már Ukrajna is az asszimiláló nemzetállami logikára épül. Aki területen és hatalmon belül van, az tud igazán gesztusokat gyakorolni. A magyarság keveset kapott, és most még rontanak is a helyzeten.”

A folytatásban ezt követően előkerül az általunk is nemrég szemlézett Novák Csaba Zoltán-interjú emlékezetes mozzanata, miszerint a román történetírásban és köztudatban kevésbé van jelen Trianon, mert a románság számára inkább december elseje fontos és számit. Ehhez kapcsolódóan jön az újabb kérdés: vajon az elkövetkezendőkben „a román reakciók is a magyar kormány tettein, nyilatkozatain múlnak”?

Demkó Attila szerint alighanem igen. Viszont rögtön hozzáteszi, az se mindegy, hogy Budapest hajlandó lesz-e a saját portáján is söpörni, és, ha igen, azt miként teszi majd meg?

„Sok minden azon múlik, mennyire akarnak tematizálni valamit. Magyarországon Trianont elfelejteni nem lehet. Ki kell törni abból, hogy mindig azt nézzük, mit mond a másik és mi a másik érzékenysége. Szembesíteni kell a szomszédokat és Nyugatot is, hogy bár tudjuk, hogy nem csak magyar „igazság” van, objektív szempontból is egy nagy igazságtalanság történt. Hány magyaré lett a keserű kisebbségi lét és hány románé?

Nagyjából százszoros a különbség, százszor annyi magyar került Romániához, mint amennyi román Magyarországon maradt.

Történt persze számos sokkal nagyobb igazságtalanság is a történelem folyamán, az örményeket például eltörölték a föld színéről – ám a velünk történt igazságtalanságon még lehetne kulturált módon javítani a mai Bácskában, Dél-Szlovákiában, Székelyföldön, és a Partiumban. Bár nem akarják látni, ez a szomszédaink, a NATO és Európa érdeke is, mert ha ez a feszültség megmarad, bármikor csúnya vége lehet.”

Az eddigiekből értelemszerűen következnek a megoldáskeresés lehetőségét firtató kérdések. A megfejtést ott találjuk az interjú következő tételének két kérdésére adott válaszokban. Lássuk a továbbiakban a Bakó Bea-Bukovics Martin páros és a Demkó Attila közti dialógus vonatkozó fejezetét:

Mi lenne a megoldás?

Ahogy mondtam, az autonómiák rendszere. Az, hogy az EU-nak köszönhetően a határok átjárhatóak lettek, nagy dolog. Jó lenne már Erdélybe is így járni. De ez nem elég. Egészen más érzés lenne átjárni Székelyföldre, ha a román mellett ott lobogna a városházán a magyar zászló is, mint ahogy ott lobog a Vajdaságban. Székelyföld sokáig külön entitás volt a Magyar Királyságban, majd egy ideig, szovjet nyomásra az ötvenes években Romániában is. Persze óriási sokk volt ez nekik, hogy Sztálin rájuk erőltetett egy magyar autonóm tartományt, de ha most ezt megadnák önként, sőt, ha egyáltalán beszélni lehetne róla, máris kilépnénk a lefelé menő spirálból. Sajnos erre nulla az esély.

Az autonómiát démonizálják és a szeparatizmus előszobájának tartják, pedig erről szó sincs, nem is lehet, elég csak ránézni a térképre. Azt nem lehet mondani, hogy Szijjártó Péter odaáll a román külügyminiszterhez, és közli: támogatjuk Moldova és Románia egyesülését, de cserébe Székelyföld kapjon autonómiát, hiszen magában Moldovában is van egy autonóm terület, a gagauzoké?

Ehhez helyzet kellene, és ezt így explicite akkor sem mondhatná Magyarország. A Máglyatűz viszont implicite ezt mondja: gyerekek, itt van valami, amit ti akartok, de akartok-e nyitni egy frontot a másik irányba? Autonómia nélkül Nagy-Románia a végső csapás lenne az erdélyi magyarságra, és szinte bizonyos, hogy elszabadulnának az indulatok, lehet, hogy keleti irányból, Moszkva felől is megtámogatva.

Azt is látni kell, hogy szinte nulla bizalom maradt Románia irányában Budapesten, már senki sem hisz a román ígéretekben. Harminc éve óriási lehetőség lett volna a román-magyar megbékélésre: akkor Tőkés László mellett Temesváron tényleg kiállt a helyi románság és magyarok harcoltak Bukarestben is. Románia akkor kapott egy kinyújtott magyar kezet, amit – lássuk be – a Securitate és a mögötte álló erők utasítottak el 1990 márciusában Marosvásárhelyen.

Azóta folyamatosan ez megy: ha mi támogatjuk őket, legjobb esetben is felemás rá a válasz, de legtöbbször csak ígéret van, és amikor Magyarország megteszi, amit vállalt, Románia röhög egy jót. Az, hogy Magyarországon milyen a románok megítélése, az egy dolog, de hogy a székelyföldi magyarság körében milyen… ott én se lennék román rendőr hosszútávon.

Akkor indokolt nekik a veszélyességi pótlék?

Persze, azért agyonvertek párat 1989-ben. De ha valaki megszállóként viselkedik, azt hogyan fogják kezelni a megszállottak? Románia 1989 óta ugyanúgy ellenségként kezeli a magyarokat, mint előtte.

Arra vonatkozóan, hogy lehet-e valaha Romániának magyar elnöke, a válaszadó felettébb szkeptikus. Annak lehetőségét nem zárja ki, de ennek szerinte olyan ára lenne, amilyet senki sem kívánhat. Erre vonatkozó véleményét annak a válaszának mentén ismerjük meg, melyben azt részletezi: mi okozza, hogy a 30 évvel ezelőtti romániai rendszerváltás után is éppúgy ellenségként kezelik a magyar közösség tagjait, mint történt ez 1989 előtt: 

„Egy volt magyar nagykövet, egyébként baloldali ember, pár év Bukarest után azt a következtetést vonta le: a baj az, hogy élünk. Románok nemzedékeibe van belenevelve: a magyarok megszállók és rosszak voltak, amit hisznek, az messze túlmegy a magyarosítás egyébként valós negatívumain, és ez keveredik egyfajta kisebbrendűségi érzéssel. Ha a magyarok úgy viselkedtek volna, mint az erdélyi szászok, ha gyakorlatilag kihaltak volna, akkor lehet, hogy ma magyar elnöke lenne Romániának.

Nemzeti homogenizációs projekt van, aminek a kerekében egy elég erőteljes követ jelent a magyarság, akármennyire is porlik. Ezt nem fogja fel a magyar baloldal, tisztelet a kivételnek.

Ez a homogenizáció cél mind Romániában, mind Szlovákiában: nem igazán akarnak magyart látni, pontosabban nem akarnak egy vitális, élő magyar közösséget. Mivel etnikailag tisztogatni Európában nem lehet, a lassú felmorzsolásban utaznak. Persze a folklór magyar megfelelne pántlikának, mint a szászok.”

Interjúismertetőnk záró részében, hadd térjünk ki arra még: miként látja Demkó Attila a legnagyobb kihívást, azt, hogy mire lenne szükség a magyar-román megbékéléshez?  Kérdezik tőle ezt a beszélgetőpartnerei annak a felemlegetésével, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök a december 15-i, romániai forradalom kitörésének 30. évfordulójára szervezett temesvári emlékhét zárórendezvényén mondott beszédében kezdeményezte: a románokkal (is) közösen kellene új Közép-Európát építeni.

Mielőtt a választ közreadnánk, hadd jegyezzük meg közbevetőleg: az Azonnali szerkesztősége „szokatlanul konstruktívnak” ítélte ez a kormányfői beszédet, és ennek apropóján remek interjúsorozatot készített arról, hogy mit szólnak az orbáni kezdeményezéshez a román értelmiségiek, ők hogyan értelmezik az abban foglaltakat?  Aki rákattint az Azonnali Ce faci? címet viselő dossziéjának interjúira, biztosan nem fogja megbánni. Mert  egy-egy klikkeléssel megismerheti Illés Gergőnek a tartalmas dialógusait az erdélyi szász politológussal Hans Hedrich-el, a szociológus Vladimir Ionaș-sal,  a televíziós újságíró Lucian Mîndruță-val, a bukaresti politológus Claudiu D. Tufiș-sal és a temesvári Victor Neumann történész professzorral.

Ezek után jöjjön végre a már beharangozott válasza a Máglyatűz írójának arról, hogy mi kellene a román-magyar kiengesztelődéshez:

„Érdek. Azt gondolom, hogy jelen helyzetben a valódi megbékélés nagyon nehéz. Nem a magyar térfélen pattog a labda. A románok azt mondják, hogy európai szinten is kiválóan rendezték a helyzetet, és ebben egyébként az EU és az USA is megerősíti őket újra és újra. Érdek kellene, hogy román részről megkezdjék a kényelmetlen szembenézést a valósággal. Magyar részről fontos, hogy ami hiba, atrocitás magyar részről történt, azzal mi is nézzünk szembe és mondjuk el, hogy tudjuk, sajnáljuk. Ez erő, nem gyengeség.

Azt el kell felejtenünk, hogy ártatlanok vagyunk és soha nem tettünk semmi rosszat, hogy csak sérelmeink vannak. A szerb-magyar példát kell a románok és a világ elé tárni. De érdek nélkül sokat nem fogunk elérni, az vágyvezérelt gondolkodás, hogy mindig van megoldás. Persze lehet, hogy egy nap majd lesz román érdek. Lehet, hogy rájönnek, hogy egy baráti Magyarországgal a hátuk mögött, és egy nemzetként egyenlő, nem a mindennapi megalázással vadított erdélyi magyarsággal sikeresebbek lehetnek.”

Kapcsolódók

Kimaradt?