„Nem vagyok optimista, ha az lennék, még itthon lennék” – az Akadémia egyre több kutatójának van elege a kormányzattal vívott egyéves háborúból és külföldre ment vagy megy.

Megszólalt a héten az Abcúg oknyomozó hírportál két munkatársa Mizsur András és Szurovecz Illés, akik a Könnyen elkelnek az elüldözött magyar kutatók címet viselő riport-összeállításukban öt fiatal, szakmájukban már elismert, különböző  akadémiai kutatóintézetekből mostanában külföldre távozott vagy nemsokára távozó tudóssal elbeszélgetve mutattak rá:  a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) körül tudatosan kialakított helyzet nyomán olyan mértékű bizonytalanság teremtődött, hogy egyre többen úgy látták/látják: jobb, ha külföldön folytatják pályafutásukat. Ahogy egyikük fogalmazott: „Nem akartam kivárni, hogy kényszerből kelljen mennem, inkább elébe mentem.”

„A kormány nem akarja csökkenteni az Akadémia költségvetését, nem akarja átvenni az akadémiai kutatóintézeteket, és átadni sem az egyetemeknek, a továbbiakban is az Akadémia autonóm döntése marad, hogy ezeket az intézeteket hogyan kívánja a jövőben menedzselni. A Kormány nem akarja, hogy az Akadémia kutatóintézetei csak azokkal a tudományterületekkel foglalkozzanak, amelyek a technológia és innováció területei közé sorolhatóak. A Kormány nem akarja azt, hogy az Akadémiáról a kutatóintézetek – ahogy ez más országokban megtörtént – leválasztásra kerüljenek".

Ezekkel a szavakkal igyekezett megnyugtatni egy évvel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Elnökségét a testület 2018. június 15-i rendkívüli ülésén Palkovics László miniszter, az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) első embere, aki maga is akadémikus. A napokban kiszivárgott felvételen is hallható akkori bíztató ígéretről azóta egyértelműen kiderült, hogy csak a tudós testület legfőbb irányításának a megvezetését szolgálta. Mivel nagyon hamar fény derült a mögöttes szándékra, arra, hogy a kormány valódi célja az MTA autonómiájának felszámolása és az 5000 főt foglalkoztató, tetemes vagyonnal rendelkező akadémiai kutatóhálózat hivatalosan „kiszervezésnek” nevezett megszerzése, az akadémia vezetése élén Lovász László elnökkel mindent megtett annak érdekében, hogy az intézmény megőrizhesse függetlenségét és ne hagyja csorbulni nemzetközileg is elismert tekintélyét.

Ennek az egyéves, tárgyalóasztalnál folytatott küzdelemnek egyes állomásairól a maszol is rendszeresen beszámolt. Így magunk is ismertettük például februárban azt a Lovász Lászlóval készített interjút, melyben az MTA elnök februárban abban bízott jóhiszeműen, „hogy még érdemes alkut kötni”, nem tagadva azt sem: „az erőből intézett politikai átalakítás nagyon sok kárt okoz, de kénytelenek kompromisszumokat kötni.”

Március elején, a mindkét fél számára elfogadható áthidaló megoldás egy közös szándéknyilatkozat aláírásával meg is született. Viszont az MTA közgyűlése májusban nem szavazta meg, hogy a kutatóintézeteket leválasszák róluk. E miatt az egyetlen, amúgy kardinális vitás kérdés miatt, a kormány nemrég hivatalosan is bevallotta: az egész tárgyalássorozat során kialakult kompromisszumot, annak minden eredményével együtt kidobja a szemétbe. Azzal pedig, hogy a kormány egy évi huzavona után a parlament elé terjesztette az MTA átalakításáról szóló törvényjavaslatot (a Nemzeti Összetartozás Napján, este 10 óra előtt 8 perccel) végérvényesen eldőlni látszik: az erőből politizáló központosító akarat ellen az akadémiateremtő Széchenyi hazájában ma nincs apelláta, a józan ész érvei fabatkát sem érnek.

Hogy mindez miért történik, arra valóban nincs értelmes magyarázat, az Európa-szerte is elítélt MTA elleni fellépés valódi indokát az akadémiai elnök, Lovász professzor se tudja egy év óta megfejteni. Múlt heti, segélykiáltásnak szánt nemzetközi sajtóértekezletén elmondta: amikor a kormányt arról kérdezte, miért kell leválasztani az MTA kutatóintézeti hálózatát és létrehozni egy újat, mindig a „Mert csak” érveléstechnikával szembesült.

Hadd idézzük őt pontosan: „Nagyapaként jó ismerem a gyerekek érvelését: Mert csak. Túl kéne ezen lépni talán." Talán nem érdektelen, hogy erről a dedós csökönyösségről a gondosan „idomított és karbantartott” magyar köz- és kereskedelmi médiaforrásokból épülő magyar polgárok mindmáig nem értesülhettek. Velük szemben jobb helyzetben vannak például a Frankfurter Allgemeine Zeitung olvasói, hisz kedvencük már egy bő hete megírta Lovász elnök világkarriert befutó egyetlen hihető magyarázatát ekképpen: „Das Argument lautet, wie bei einem Kleinkind: Weil!”

Mindezeket azért kívántuk elöljáróban elmondani, mert most sajnos beigazolódni látszik az MTA elnökének egy korábbi nyilatkozatában megfogalmazott aggodalma. Lovász László, a világhírű matematikus, aki még áprilisban, amikor még hinni lehetett abban, hogy a döntéshozók számára is talán fontos a tudomány szabadsága és a magyar tudós elmék tisztelete, arra kérdésre, hogy „Okozott-e károkat az elmúlt majdnem egy év hercehurcája olyan szempontból, hogy veszett-e el pályázati pénz a bizonytalanság miatt, hagyták-e el kutatók a kutatóhálózatot?”, így felelt:

„Sajnos igen, voltak kutatók, akik elmentek, és vannak, akik menni készülnek. Én azt remélem, ha megszületik a megállapodás, nyugodtabb légkör alakul ki, és a kutatók nem fognak külföldi állások után nézni, hanem joggal bíznak abban, hogy Magyarországon is találnak olyan kutatási lehetőségeket, amelyek hosszú távú kilátást nyújtanak.”

Mára ez a helyzet drámaian megváltozott. Az Akadémia kutatóinak elege lett a kormánnyal vívott, az egy éve tartó folyamatos háborúskodásból, a frusztráló kifárasztásból, ezidőtájt még a tegnap még optimistábbnak tűnő kutatók is teljesen elbizonytalanodtak. A legtöbben úgy látják azt MTA átalakításáról szóló törvénnyel eldöntetett: a magyar tudományos elitet bedarálásra ítélték.

Az Abcúg oknyomozó portál, melyet közel öt éve az Origótól kiszorított belpolitikai újságírók hoztak létre, s azóta is következetesen elsősorban a kiszolgáltatottakról közöl riportokat, beszámolókat, elemzéseket, eddig is többször cikkezett a kormányzat és az MTA közötti tusakodásokról. Nemrég, a hónap első napján például öt vezető beosztású akadémiai kutatót megkérdezve szűrte le a vészjósló következtetést: egyre többekben merül fel a kérdés, hogy meddig érdemes még az MTA-nál maradni? Mint írták: „a legjobbak könnyen külföldön kutathatnak tovább, van, aki már elhagyta az országot, de várják őket az egyetemek és az üzleti szféra is.”

Most, hogy Palkovicsék sutba dobták, amiben megállapodtak, az „érdemes-e így folytatni”-kínzó kérdése foglakoztat minden érintettet – nyilatkozták az Abcúgnak megkeresettek. Beszámoltak arról, hogy: „van, aki már külföldre ment, mások csak latolgatják, vagy majd csak akkor akarnak ezzel foglalkozni, ha már minden kötél szakad. És vannak derűlátóbbak is, akik szerint nincs katasztrófahelyzet, vagy a kormány hamarosan úgyis meghátrál.”

Érzékeltetendő, hogy mit él ma át Pannóniában egy ország tudományos elitjének mintegy 5 ezres tábora, döntő többségük családos emberként, feleséggel/férjjel és gyerekekkel, hadd álljon itt néhányuk vallomása:

„Nagyon gondolkozunk, hogy maradjunk vagy menjünk. Az egyik nap azt gondoljuk, ez így vállalhatatlan, fel kell mondani. A másik nap meg azt, hogy muszáj maradnunk, amíg nem cserélik le a vezetést, mert így legalább fenn tudjuk tartani a mostani színvonalat. Szeretnénk itt maradni, mert inspiráló a szakmai közeg, de ha politikai befolyás alá kerülünk, az emberek jó része biztosan fel fog mondani. Vannak más lehetőségeink, van hová menni, és abszolút látjuk a jövőt, akár az Akadémián kívül is. Én is sokat gondolkozom a távozáson. Több kollégám mondta, hogy ha elfogadják ezt a mostani horrorverziót, biztosan fel fognak állni, köztük vezetők is.” – mondta az egyik kutató.

Egy másik még kitartana, mert felelősséget érez a munkatársai iránt: „Egyelőre maradunk, mert amíg itt vagyunk, jobban meg tudjuk védeni a kollégáinkat, nem lehet őket olyan könnyen eltávolítani, vagy másokat hozni a helyükre.”

Az MTA Lendület-program kutatói viszont arra figyelmeztetnek, hogy amennyiben a tervezetből törvény lesz az „egy teljes tudósnemzedék elvándorlásához vezethet. Európában rengeteg a pályázati lehetőség, a fiatal doktori hallgatók iszonyatos lehetőségeket kaphatnak külföldön, de posztdoktori ösztöndíjakból is Dunát lehetne rekeszteni.”

És még valami, ami ma még fel sem becsülhető károkat okozhat, és amivel a frakciófegyelmet minden másnál fontosabbnak vélő kormánypárti képviselők többsége talán nincs is tisztában: „A tudományos pályázatok egy része nem intézményhez, hanem személyhez kötött. Vagyis egy elismert kutató hiába nyeri meg valamelyik nemzetközi kiírást Magyarországról, simán elviheti a témáját Nyugat-Európába, például a svédországi Linköpingbe, ahogy Takács Károly szociológus, a Kapcsolatháló- és Oktatáskutató Központ (RECENS) alapítója tette.

Az is igaz, hogy jelenleg nem minden pályázatot lehet ily módon „mozgatni”. Csakhogy a tudomány szabadságát féltő nemzetközi szakma ma jobban, mint valaha figyel Magyarországra. „Ha történik egy brutális húzás, mondjuk, megszüntetik az intézetünket, azzal lehet érvelni majd a kiíró felé, hogy hadd vigyem el a projektet máshová.” – véli az egyik meginterjúvolt. A másik pedig úgy látja: „az is félő, hogy egyes nemzetközi projektekben a külföldi partnerek visszakoznak majd, hiszen nekik sem éri meg egy politikailag kontrollált Akadémiával dolgozni.”

Szurovecz Illés, aki az Abcúg munkatársaként lapjában a fentebb prezentáltakat három hete bemutatta, minap Mizsur András kollegájával összefogva tovább lépett. Ezúttal a Könnyen elkelnek az elüldözött magyar kutatók címmel publikált riport-összeállításukban öt olyan magyar akadémiai szakembert mutattak be, akik már eldöntötték, akárcsak az maszol olvasó számára jól ismert kitűnő Erdély-szakértő historikus, Stefano Bottoni, hogy elegük van abból a sajátos világból, ahol egy olyan csempekirályból lett „tudománypolitikus” megmondóembernek „állhat a zászló”, aki magabiztosan kijelentheti: „egyáltalán nincs szükség Magyarországon alapkutatásokra.”

Valamennyiükre érvényes a Mizsur-Szurovecz kettős lármafagyújtásának a felvezetőjében foglalt tényszerű megállapítás: „Akik külföldre mentek, sokáig elkötelezettek voltak abban, hogy itthon kutassanak, annak ellenére, hogy Svédországban vagy Hollandiában a magyar kutatói bérek ötszörösét is megkereshetik. Szeretnének egyszer visszajönni Magyarországra, de csak akkor, ha garantálva látják a tudomány szabadságát és azt, hogy egybenmarad az MTA kutatóhálózata. Erre azonban nem sok esélyt látnak.” 

Az első portré a már említett Takács Károly szociológusé. A RECENS centrumot megalapító társadalomtudós öt évvel ezelőtt az MTA munkatársaként az EU legjelentősebb kutatási projektjének lett nyertese. Konkrétan az Európai Kutatási Tanács (ERC) kétmillió eurós támogatását szerezte meg, ami óriási pénznek és imponáló szakmai elismerésnek számít. Ezt követően a Lendület-ösztöndíjat is elnyerte, mely programot a magyar állam éppen azért hozott létre, hogy a legtehetségesebb fiatal magyar tudósokat hazacsábítsa vagy otthon tartsa.

A múlt hónapban – mint olvashatjuk a cikkben – „mégis a Linköping University honlapján mutatták be az egyetem új kutatójaként, a vele készült interjúban és egy angol nyelvű összefoglalóban pedig részletesen elmondta, hogy a CEU-t és az MTA-t ért támadások miatt költözött el négy kollégájával együtt.” Közbevetőleg azt  is elárulják a szerzőink:  „A magyar kutatók nemzetközi összevetésben is nagyon sikeresek az ERC-pályázatokon, tavaly Lovász László és Barabási Albert-László is nyert egy nemzetközi csapat tagjaként.”

A folytatásból aztán kiderül a motivációja is:

„A kutatócsoportunkból is felkerültek a Figyelő-listára. Az egyikük például egy mesterszakos hallgató, aki gyakornokként dolgozott nálunk. Neki ez lett élete első sajtómegjelenése, ami egy elfogadhatatlan megbélyegzés, egy fasiszta módszer’ – mondta Takács, aki tavaly nyáron a családjával és a kollégáival is átrágta a kérdést, októberben pedig már a költözés gyakorlati részéről egyeztetett a Linköping University-n.

ERC-nyertes kutatóként válogathatott az európai ajánlatok között, két olasz egyetem még licitált is egymásra, hiszen komoly presztízzsel bír számukra, ha nagy költségvetésű, hosszú távú kutatások futnak náluk. ’Az ERC-projektek könnyen költöztethetők egyik helyről a másikra, sok nyugati egyetem kifejezetten vadászik a nyertesekre, és stabil állással, jó körülményekkel csábítja őket.’

Takács Svédországban és itthon is egyértelművé tette, hogy nem szakmai, hanem politikai okokból döntött a költözés mellett. Egy ERC-nak írt dokumentumban össze is foglalta a kormány-MTA-háború történetét, a CEU-ügyet, a Corvinus Egyetem átalakítását, a genderszakok betiltását és a letiltott Századvég-tanulmányokat is. Májusban aztán a Linköping University honlapján jelent meg vele interjú, amiben a magyar tudományos életet ért támadásokról beszélt.

Az utolsó időszakban már attól is tartott, hogy ilyen körülmények között nem fogja tudni normálisan befejezni a projektet, hiszen rengeteg időt és energiát felemésztett a kormánnyal szembeni védekezés. ’Az elmúlt egy évben sokkal kevesebb időt töltöttünk azzal, amivel szeretnénk, vagyis tudományos kutatással. Egy ilyen projekt pedig akkora lehetőség, hogy szerettem volna jobban kihasználni’. Úgy látja, mostanra nagyon sok kutató belefáradt a harcba, és többen majd ezután kezdenek gondolkodni, hogy maradjanak-e vagy ’belépjenek-e a kormányzati taposómalomba’, vagyis az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatba.”

Róla nemcsak azt tudjuk még meg, hogy a hálózatkutató és informális kommunikáció tudósának közreműködésével az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában több száz tanulmányt adtak ki, hanem azt is: akár hosszabb távon is Svédországban maradhat, hiszen fix állást kapott Norrköpingben, ahová követte őt a felesége, valamint a 14, 12 és 9 éves gyerekeik is.” Nem égettek fel minden hidat, amiről így beszél: „Nekünk ez nem olyan nagy váltás, korábban is éltünk külföldön. A gyerekek viszont már elég nagyok, megvan a megszokott környezetük, vannak barátaik. Nem beszélnek svédül, és angolul sem teljesen magabiztosak. Nekik nehezebb lesz”.

Egy másik, név nélkül nyilatkozó, szintén kényszerből lett emigráns oktatásszociológusként ugyanabban a projektben dolgozik, mint amit Takács Károly Svédországba vitt. Nem tagadja, hogy komoly dilemma elé került: „Nehéz volt elhagyni az országot, elsősorban a családi kapcsolatok miatt viselte meg a költözés, nagyapja már 90 éves. Még nem tudja, hol fog lakni a következő hónapokban, átmenetileg kollégái ajánlottak fel neki egy lakást.  Ez tűnt az egyetlen racionális lehetőségnek – mondta a külföldre költözésről. Még 19 hónapig tart az ERC-projekt. hogy utána mi lesz, nagyban függ attól, milyenek lesznek a viszonyok Magyarországon. ’Nem vagyok optimista, ha az lennék, még itthon lennék.”

Az Abcúg újságíróinak ez a beszélgetőtársa  „nem lát arra garanciát, hogy a kormány által kitalált struktúrában nem politikai, hanem szakmai alapon dőljön el, milyen kutatások jutnak pénzhez vagy, hogy kik kerülnek vezető pozícióba. Attól is tart, hogy a politikai befolyás miatt nehezebben jutnak nyilvánosságra majd kutatási eredmények, ha azok ellentétesek a politika érdekeivel. Olyan kutatásokra gondolt, amelyek például a szociálpolitikai intézkedések megalapozottságát vizsgálják. Svédországban viszont vélhetően az ERC-projekt kifutása után is lesznek lehetőségeik, mert rengeteg kutatási pályázat létezik kint, többek között ezért is választották a skandináv országot. Hozzátette, az alapkutatások finanszírozásának megnyirbálása nemcsak a társadalomtudományokra nézve lenne végzetes; a szociológus szerint a fizikusok és a matematikusok munkáját ugyanúgy ellehetetlenítené a finanszírozás megvonása.

Más kollégáihoz hasonlóan szívesen dolgozna újra itthon: egyrészt a magyar társadalmat ismeri legjobban, szociológusként a magyar adatokkal tud legjobban dolgozni. Másrészt sokáig azért maradt az országban, mert olyan kutatási témákon dolgozhatott, amik érdekelték, és fontosnak tartotta, hogy ezek bekerüljenek a nemzetközi tudományos diskurzusba. Mindez fontosabb volt számára az anyagi nehézségeknél, pedig két állást kellett vállalnia a megélhetéséért. Bár Svédországban minden sokkal drágább, még így is jobban él, mint itthon.” 

A tényfeltáró riport következő, Nem várta meg, hogy kényszerből kelljen mennie címet viselő fejezetének hősét Radó Mártának hívják. Tavaly decemberig szintén Takács Károly akadémiai kutatócsoportjának volt a tagja, azóta kutatóként egy rotterdami kórházban dolgozik, ahol a dohánypolitikai intézkedések gyerekek egészségére gyakorolt hatását vizsgálja. Az általa elmondottak is önmagukért beszélnek:

„Tisztelte és szerette a magyar kollégáit,  hollandiai állása is részben annak köszönhető, hogy jó szakemberek vették körül, mondta. Szívesen maradt volna a kutatócsoportban, de az MTA körül kialakult helyzet olyan mértékű bizonytalanságot teremtett, hogy úgy látta, jobb, ha külföldön folytatja pályafutását. Főleg, hogy pont akkor fejezte a doktori képzést. ’Nem akartam kivárni, hogy kényszerből kelljen mennem, inkább elébe mentem.’ Akkortájt csak néhány hónapra látták előre, mennyi pénze van a kutatóintézetnek, ilyen feltételek mellett lehetetlen hosszú távú projektekbe belevágni. 

Eredetileg úgy volt, hogy a Hollandiában dolgozó kanadai származású párja költözik Magyarországra, de a politikai események felülírták a terveiket. Kutatásaiból kifolyólag erős statisztikai módszertani háttérrel rendelkezik, ezért tudott átnyergelni az egészségügyi területre. Ez olyan tudás, amire a versenyszférában is nagy a kereslet. ’Ez is azt mutatja, hogy el lehet menni máshova.’

Anyagi oka is voltak döntésének. Kint kutatóként 2300-3000 eurót lehet keresni, attól függően, kinek mennyi munkatapasztalata van. Ehhez képest itthon 300-500 euró volt a fizetése.

’Most már a mekis diákmunkával is jobban lehet keresni, mint tudományos segédmunkatársként az MTA-n’ – jegyezte meg ironikusan. Ennek ellenére nem volt könnyű elhagynia az országot, családja és a barátai is Magyarországhoz kötötték. ’Hosszútávon mindig is itthon képzeltem el az életemet, a külföldi munkát ideiglenesnek gondoltam.’  Két évre szól a hollandiai megbízatása, ha az lejár, újra fogja értékelni a helyzetét. Szívesen hazajönne, de kizárólag abban az esetben, ha a kutatás szabadsága garantálva lesz Magyarországon.

Látva a kormány lépéseit, nem sok esélyt lát arra, hogy nem verik szét az akadémia kutatóhálózatát. Szerinte nem rövid távon fog javulni a helyzet, szemben a CEU-val, az MTA-nak nincs hová mennie, az MTA vezetése mégis “derekasan helytállt” a kormánnyal folytatott küzdelemben, nem rajtuk fog múlni az akadémia sorsa, mondta a kutató.  Külföldi munkatársai közül többen tisztában vannak, hogy mi zajlik Magyarországon,  el vannak képedve, hogy ilyesmi megtörténhet Európában. “Hírértéke van annak is, hogy Takács Károly politikai okokból hagyta ott az MTA-t és magával vitt egy többmillió eurós projektet.”

Szerinte ha nem változik a kormány hozzáállása, egyre több kutató fogja elhagyni az országot. Biztosan lesznek olyanok is, akik az átszervezés után is a kutatóhálózatnál maradnak. Ez nagyban függ attól, melyik tudományterületről van szó: egy fizikus vagy egy orvos jobb helyzetben van, könnyebben mozdul, mint aki például irodalommal foglalkozik. Kor kérdése is: az idősebbek vagy a családosok nehezebben fognak váltani.”

Riportunk Mindenkinek megvan a saját Reichstagja című tételének két hőse is van. Az egyikük P. Tóth Tamás az MTA Szociológiai Intézetének kutatója és egyben 2011-től tavaly őszig az intézmény tudományos titkára, a másik pedig Muraközy Balázs közgazdász az MTA Közgazdasági- és a Regionális Tudományi Kutatóközpontjának (KRTK) kutatócsoport volt vezetője.

Mivel P. Tóth kutatásaiban kiemelten foglalkozott a szexuális kisebbségek és LMBT+ emberek társadalmi kirekesztettségével, társadalomtörténetével, illetve a HIV-vel élők helyzetével, ezzel a szociológusi érdeklődéssel „kiérdemelte”, hogy annakidején Schmidt Mária lapjának elhíresült, amúgy a nyilvánosság előtt nevét nem vállaló sunyi szerző proskripciós jegyzékének az élén szerepeljen tavaly júniusban. Ő pályaelhagyónak számít, mert tavaly novemberben Spanyolországba költözött, ahol párjával együtt saját vállalkozást indított.

Konfessziójának elején rögtön kiderül, honnan a beszédes hasonlat: ’Mindenkinek van egy személyes Reichstagja, amikor azt kell mondania, hogy tovább nem maradhat Magyarországon. Nekem ez az volt, ha a politikai hatalom részéről kutatási témákat ér támadás, azaz sérül a kutatói szabadság.”

A vele folytatott dialógusban aztán lépésről lépésre felidéződik a rákényszerített „lehet? – nem lehet!”-töprengés néhány kulcsmozzanata:

„A CEU elleni támadássorozat után határozta el, hogy elhagyja Magyarországot, de a Figyelő tavaly júniusban megjelent listája erősítette meg abban, hogy ez a helyes döntés: a listán első helyen szerepelt a szexuális kisebbségek helyzetével foglalkozó kutató. Az MTA néhány nappal azelőtt kapta meg véleményezésre azt a törvénytervezetet, ami a Palkovics vezette minisztérium alá rendelné az akadémia kutatásainak finanszírozását. Kollégái eleinte le akarták beszélni a költözésről, aztán az események előrehaladtával kezdték jobban érteni döntését. ’Egyik kollégám azt mondta a búcsúpartin, okafogyottá váltak érvei a maradás mellett.’

Anyagi szempontok kevésbé játszottak szerepet döntésében, kutatóként elfogadta, hogy nem keres jól. Már azzal elégedett lett volna, ha tartani tudja azt az életszínvonalat, amit itthon megszokott. Kint azzal szembesült, hogy kevésbé megterhelő munkával is többet lehet keresni. Nehezen tudja elképzelni, hogy valaha visszajöjjön Magyarországra, az MTA helyzetének stabilizálódása és a kutatóhálózat megmaradása önmagában nem elég. Drasztikus politikai fordulatra lenne szükség, olyan intézményi garanciákra, amelyek biztosítják az ország demokratikus jogállami berendezkedést. Másrészt a tudományos életben már két-három év kihagyás is hatalmas versenyhátrányt jelent, szinte lehetetlen lenne visszailleszkednie a kutatói élvonalba.”

Az utolsóként megszólaltatott, a University of California Davis egyetemén, a kieli Világgazdasági Intézetben és a Nottinghami Egyetemen is korábban vendégkutatóként dolgozó Muraközy Balázs közgazdászt a cikkszerzők albérletkeresés közben érték utol, az akadémiai intézeti kutatócsoport vezető két hónap múlva kezd új munkahelyén, az University of Liverpool-on. Mint elmondja: „Tavaly nyár óta érlelődött benne a költözés gondolata: a CEU elüldözése, a kutatók listázása és a KRTK megszüntetésének lehetősége mind azt mutatta, hogy a tudományos szabadság helyzete csak rosszabbodni fog. Ebben az azóta történtek, például az 1956-os Intézet megszüntetése csak megerősítette.”  

Megtudjuk róla, hogy Takács Károlyhoz hasonlóan „ő sem szakad el teljesen az MTA-tól: az általa vezetett „Lendület” Vállalati Stratégia és Versenyképesség kutatócsoport nemrég nyert el egy több éves nemzetközi kutatási projektet, ezért félállásban továbbra is a KRTK alkalmazásában áll majd, hogy végig tudják vinni a projektet és egyben maradjon a kutatócsoport.”

Mindaz, ami őróla kiderül az Abcúg riportjának zárómondataiból bennünket letaglózott. Mások, az illetékesek helyett kérdezzük, azok helyett, akik nem becsülik az egész nemzet számára hasznos tudós emberfőket: tényleg ennyire gazdagok lennénk? S közben magunkban mormolva csak ismételgetjük a Könnyen elkelnek az elüldözött magyar kutatók-látleletnek helyet adó hírportál találó titulusát…

„Muraközy Balázs esete azért is érdekes, mert pont olyan tudományterületen dolgozik, ami a kormány szemében is hasznos lehet: gyakorlati elemzéseken keresztül vizsgálja, hogyan javítható a vállalatok versenyképessége, termelékenysége. Ehhez képest a kormány hosszú ideje alig rendelt kutatást az intézettől. Muraközy szerint ennek politikai okai is lehetnek: lettek olyan intézetek, kutatók, amelyekben megbízott a kormány, hogy megfelelő eredményeket produkálnak.

Pedig a KRTK néhány éve még több állami szervvel, például a Pénzügyminisztériummal és a Költségvetési Tanáccsal dolgozott együtt, a Munkaerőpiaci Tükör című kiadványuk minden évben állami támogatással jelenik meg. Illetve nemrég az Európai Bizottságnak készítettek 200 oldalas jelentést a magyarországi termelékenységről és növekedésről, és a Világbank gyorsan növekevő vállalatokat elemző projektjében is részt vett Muraközy kutatócsoportja.

A kutató feleségével és két gyerekével, öt éves fiával és két éves lányával költözik Angliába. Hosszú távra terveznek kint, megbízása is határozatlan időre szól. Azért is költöznek most, mert még kicsik a gyerekek, könnyebben hozzászoknak az idegen környezethez. Nem fog számottevően többet keresni, mint idehaza, viszont családosként az is szempont volt számára, hogy az Angliában jobb az oktatás és az egészségügy, erősek a demokratikus intézmények. Nem tudta megmondani, hogy visszajönne-e még valaha Magyarországra. Úgy fogalmazott: ’a minisztérium részéről tapasztalt inkompetencia, agresszió és hazudozás jó időre elbizonytalanított abban, hogy fontosnak tartja-e a kormány a tudomány szabadságát és kiválóságát.”