Színes hajjal, normál hajjal mentem haza Erdélybe, most pedig már ősz és kopasz vagyok – a bírósági üléseken őszültem meg igazán” – Kemény János unokája a romániai restitúciós kálváriájáról és marosvécsi terveiről.

Megszólalt a héten a Mandineren Nagy Kemény Géza és az El akarják románosítani Maros megyét a posztkommunista magyargyűlölők címmel közölt interjújában elmondta Szilvay Gergelynek, hogy „nem maga a román kormány akadályozza a restitúciót, hanem egyes, a kormánynak dolgozó emberek, jött-ment ügyvédek, és azok a politikusok, akik nem tudják megmutatni Erdélyben nagyapjuk sírját.” Jól bevált módszerük a visszaszolgáltatási perek áthelyeztetése az ország távoli bíróságaira. Ha pedig így se érnek célt, akkor se adják fel, hazug érveket bevetve mindig újra kezdik, mert lételemük a magyarok kárpótlásának a megakadályozása. Mindez nem vette el kedvét a marosvécsi kastély mai tulajdonosának a tenniakarástól, aki szeretné örökségét „nem pénzszerzésre használni”, hanem létrehozni „egy történelmi-irodalmi-kulturális múzeumot, különös hangsúllyal a színházon, ami kiszolgálja a magyar nemzetet, és megerősíti az ezer éves erdélyiségünket.”

Ezelőtt egy hónappal „Ingatlanok restitúciója és visszaállamosítás Erdélyben a jogállamiság és az uniós jog tükrében" címmel Budapesten jogászok és történészek részvételével a Kisebbségi Jogvédő Intézet és a VERITAS Történetkutató Intézet közös konferenciát rendezett. A tanácskozáson, melynek teljes videófelvétele ide kattintva megtekinthető, a visszaszolgáltatási ügyekben járatos szakemberek arra a kérdésre keresték a választ, hogy miként lehetséges egy EU-s országban a rendszerszintű jogtiprás, és az miért maradhat büntetlenül abban a Romániában, mely a tervek szerint nemsokára az unió soros elnökségét fogja ellátni. Konkrétan annak próbáltak utánajárni, hogy miként lehetséges az, hogy három évtizeddel a rendszerváltás és másfél évtizeddel az Európai Unióhoz történt csatlakozást követően Románia még nem szolgáltatta vissza jogos tulajdonosainak a kommunista diktatúra idején jogellenesen elkobzott vagyonokat, holott Bukarest erre már a 2004-es NATO tagfelvételét megelőzően kötelezettséget vállalt. Hangsúlyosan szóba került a tanácskozáson, hogy az amúgy is mondvacsinált kifogásokkal és tudatos időhúzással gyakorlatilag folyamatosan elszabotált visszaszolgáltatási folyamat az utóbbi években nemcsak megtorpant, hanem a jelek szerint visszájára fordult: újabban már arra is van példa, hogy – amiről amúgy mi is beszámoltunk a nyáron – elképesztő valótlanságok alapján születnek olyan bírósági ítéletek is, melyekkel már jogszerűen visszaadott ingatlanokat államosítanak vissza.

Csóti György a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója a konferencián arról is beszámolt, hogy a közeljövőben petícióval fordulnak az Európai Parlamenthez, amelyben kérni fogják, hogy a testület kötelezze az Európai Bizottságot, indítson kötelezettségszegési eljárást Romániával szemben a restitúciós eljárások során a magyarokkal szembeni, immár rendszerszintűvé váló, diszkriminatív politika miatt.

Hiába tisztelte meg a tanácskozást jelenlétével Boros Péter személyében egy volt magyar miniszterelnök is, hiába voltak az előadók között olyan értő szakemberek, mint Vincze Gábor történész, Horváth Attila alkotmánybíró, a Magyar Állam- és Jogtörténeti Intézet vezetője, Kurucz Mihály, agrárjogász, az ELTE tanszékvezetője, Gyeney Laura, egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Európajogi Tanszékének helyettes vezetője, Imre Miklós, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, Kis Júlia kolozsvári ügyvéd vagy olyan visszaszármaztatási ügyekben érintettként vagy újságíróként szaktekintéllyé lett „civilek”, mint Ugron Béla alapítványi elnök vagy Csinta Samu szabadúszó újságíró – a konferencia, illetve az ott elhangzottak sajnos nem kaptak különösebb visszhangot a magyar sajtóban.

Szerencsére azon a Magyarországon ahol újabban csak annak van hírértéke egy-egy redakció számára, ha arról az MTI közleményt ad ki vagy netán más forrásból származó szenzációhajhász bulvárhírek kapnak kiemelt figyelmet, két lapszerkesztőségi munkatárs mégis felfigyelt a Kisebbségi Jogvédő Intézet és a VERITAS Történetkutató Intézet közös konferenciájára. Így nekik, a Mandineres Szilvay Gergelynek és az Origós Both Hunornak köszönhetően mégsem sikkadt el a médiában teljesen ez a kétségtelenül fontos eszmecsere, melynek témája, illetve az ott elhangzottak révén szerintünk joggal rászolgált volna arra, hogy a megtapasztaltnál sokkal nagyobb sajtóérdeklődés övezze. (Szilvay Gergelynek a Román restitúció: magyarellenes időhúzás? című tudósítása ide, Both Hunornak pedig a Még mindig nem adták vissza a magyaroknak az elkobzott vagyonokat címet viselő helyszíni beszámolója pedig ide kattintva olvasható.)

A határon túli, hangsúlyosan az erdélyi magyarság ügyei és a táncház-mozgalom, tágabban a folklorisztika iránt elkötelezett, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem mellett Kolozsváron és Krakkóban is tanult, a New York-i Magyar Házban pedig ezelőtt két évvel Körösi Csoma Sándor ösztöndíjasként közösségi szolgálatot vállaló Szilvay Gergely egy szokványos konferencia-beszámolónál többet is tett azért, hogy minél többen értesüljenek a számunkra oly fontos visszaszolgáltatás körüli gondokról. Azon túlmenően, hogy a fentebb hivatkozott cikkében részletekre kiterjedően ismertette a román restitúció visszásságairól tartott tanácskozást és rámutatott arra, miszerint „a román hatóságok és bíróságok gyakran az időhúzásra játszanak és következetlenek; román ingatlannyilvántartás egy káosz; és az EU sem szívesen foglalkozik az üggyel, ami politikailag kényes a számára”, interjút is készített a konferencia egyik vendégével, Kemény János unokájával, Nagy Kemény Gézával. A marosvécsi kastély mai tulajdonosával folytatott beszélgetés, mely El akarják románosítani Maros megyét a posztkommunista magyargyűlölők címmel a mögöttünk hagyott héten látott napvilágot a Mandiner felületén olyan pillanatfelvétel és látlelet a mai romániai, égbekiáltóan gyalázatos restitúciós állapotokról, melyet prezentálni a Maszol olvasóinak kötelességünk, s ennek az elkövetkezendőkben eleget is teszünk.

„Romániában nem a törvény a problémás, hanem a hatóságok és bíróságok gyakorlata” – mutatott rá előadásában az október 11-én tartott konferencián Kurucz Mihály ismert agrárjogász. Az egyetemi tanár a román ingatlannyilvántartás történeti fejlődésről szólva elmondta, a gondok legfőbb forrása az, hogy Romániában egyszerre több jogi rendszer torlódik egymásra, s ezért az a káosz, melynek óhatatlanul is kárvallottja lehet egy erdélyi magyar egyház, akárcsak bármelyik erdélyi arisztokrata család utóda, így éppen Kemény János marosvécsi leszármazottja, Nagy Kemény Géza is.

A fejedelemségek 1859-es egyesítése utáni modernizálódó új államban a napóleoni Code Civil alapján tartották számon az ingatlanokat, viszont ebből a nyilvántartásból, mivel térképek nem készültek nem derül ki, hogy egy ingatlan hol is volt, s valójában milyen ingatlanról is van szó. Erdélyben és Partiumban viszont az Osztrák-Magyar Monarchia idején precíz térképek készültek és pontos telekkönyvi nyilvántartások is voltak, sőt itt 1893-ban teljes kataszteri felmérést is végeztek, melyben az osztrák nyilvántartás volt a minta. Ezért az 1945 utáni államosítások, hiába hozták létre az úgymond egységes állami földnyilvántartást, gyakorlatilag követhetetlen lett az ingatlanok sorsa a korábbi két, egymástól gyökeresen eltérő rendszer alapján.

Ez az ellentmondásos helyzet kapóra jön azoknak, akik a zavarosban kívánnak halászni, zsigerből magyarellenesek és ráadásul a nacionálkommunizmus korának hitbuzgó neveltjei. Közülük egyet nevesít is a marosvécsi kastély mai tulajdonosa. Ő Maros megye volt prefektusa Marius Paşcan, akit hiába perelt be rágalmazásért a román korrupcióellenes hatóságnál Nagy Kemény Géza és szerzett is jogi úton elégtételt, a helyzet mit sem változott.

Nagy Kemény Géza restitúciós kálváriáját említettük cikkünk címében, lássuk tehát egy kérdés és az arra adott válasz révén ennek a keresztútnak azt a fejezetélt, amelyben főszerepet Marius Paşcan mai szenátor még Maros megye kormánymegbízottjaként játszotta el 2009 januárja után „életét és vérét feltéve” arra – legalábbis interjúalanyunk elmondása szerint –, hogy szűkebb pátriájában keresztbe tegyen a magyarok kárpótlásának.

„Maros megye volt prefektusa azt tartotta az egyik legnagyobb eredményének, hogy megakadályozta  a magyarok kárpótlását.

Marius Paşcant magam is bepereltem rágalmazásért a korrupcióellenes hatóságnál. Megnyertem vele szemben a pert, kimondták, hogy etnikai alapon támadott rá a családomra, és semmilyen eredménye nem lett. Paşcan megesküdött egy ortodox templomban, hogy mindent megtesz azért, hogy megakadályozza az erdélyi magyar nemesek kárpótlását. És mióta ebben jelentős eredményeket ért el, büszkén ezzel kampányol. Őneki ez a legfontosabb: hogy egy jogtipró történet „hőse”.”  

Az effajta „hősöknek”, akik, mint Paşcan pártszimpátiájukat könnyű szerrel gyakran váltogatják, de zsigeri „küldetéstudatuk” állandó, mindig sikerrel számíthatnak a „bajtársaikra” az állam különböző intézményeiben. Leginkább ott, ahol az igazságnak és nem az igazság megcsúfolásának kellene érvényesülni.

Ez Nagy Kemény Géza értékítélete mindazok alapján, amit megtapasztalt. Véleményében kétségtelenül súlyos szavakat használ, viszont azt, amit és ahogyan az Erdélyi Helikon találkozóinak otthont adó író örököse megélni kényszerült és kényszerül, közelebbről azt a kutyakomédiát, mellyel Paşcan és a gomba módjára szaporodó Paşcan-klónok az életét megkeserítették és megkeserítik ma is – másképpen aligha tudná bárki is minősíteni.

Lássuk, mit mond el a saját restitúciós ügyéről és miként látja a visszaszolgáltatások jövőjét Romániában?

„Sokan állnak úgy, mint én. Háromezer hektár erdőt kértünk vissza heten unokatestvérek. A hétből én vagyok az, aki a birtokkal otthon foglalkozom. Egyikük foglalkozik a visszakapott legelőkkel, mivel amúgy is állattartással foglalkozott. Az egyik bátyám Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ igazgatója, ő teljesen más világban él, kultúrával foglalkozik. Az erdővel az történt, hogy tíz évvel ezelőtt megnyertük a pert, és nyitottuk a pezsgőt, de a hatalom benyújtott egy ellenpert, így nem tudtuk birtokba venni az erdőt. Tehát nem fellebbezéssel támadtak meg, mivel végérvényesen megnyertük a pereskedést, perújrafelvétel címén indítottak még egy eljárást. A pert elvitték az ország másik végébe, szegény ügyvédemnek sokat kellett utaznia oda-vissza. A tengermellékre, a Duna mellé vitték le a pert azon a címen, hogy nem megbízható a bíróság, mert mi befolyással bírhatunk rá.

Eléggé meglepődtünk, hogy azt gondolják, mi, magyar nemesek befolyásolhatjuk a román bíróságot... Furcsán hangzott, olyan volt, mint egy absztrakt festmény, ami előtt állunk, és tetszik vagy nem tetszik.”

Szóltunk már arról, hogy a nyilvánvaló justizmordok kedvelt munkamódszere a peres ügyek áthelyezése az ország távoli vidékeire. Mindez történik azért, mert mint említette interjúalanyunk is, a helyi viszonyokat ismerő bíróságok úgymond elfogultak lehetnek.

A folytatásban hangsúlyosan mindezekről is esik szó bőségesen. Viszont, hadd tegyük hozzá, hogy újólag élnünk kell itt a nagynevű nagyapa ismert regényének címét adó fogalommal, a kutyakomédiával, hiszen ennek az abszurd világnak olyan kóros jelenségei is vannak, melyeket kiötölni csak beteg elmék képesek. Ezekre a képtelenségekre pedig valóban jobb szó nincs, mint Kemény János ’934-es regénycíme. Mert mi másnak lehetne például nevezni azt a becsületgyalázását a történelemhamísító nyikhajoknak, miszerint Kemény János báró háborús bűnös lett volna?

Lássuk tehát a dialógusnak ezt a fejezetét:          

„És egy óregáti román bíróság az megértőbb vagy nacionalistább a magyarokkal szemben?

Ceaușescu számára az utolsó régió, amit el kellett volna románosítani, Maros megye volt. Így kivégzése után a magyargyűlölő posztkommunisták továbbvitték ezt a projektet. 

Nem maga a román kormány akadályozza a restitúciót, hanem egyes, a kormánynak dolgozó emberek, jött-ment ügyvédek, és azok a politikusok, akik nem tudják megmutatni Erdélyben a nagyapjuk sírját. Van egy traktorista, aki állítólag megvette az egyetemet, és ő is harcol azért, hogy ne kapjunk vissza semmit. Azzal jön, hogy háborús bűnösök lennének a felmenőink, illetve hogy szerinte már aranyban kifizették a családot, ami marhaság. 

Kemény János háborús bűnös lett volna?

Na, ha valamit nagyapámról nem lehet elmondani, akkor az az, hogy háborús bűnös, irredenta vagy fasiszta lett volna. Eleve Amerikában született és félig volt magyar, a felesége pedig skót-görög nő volt. Nagyon sok zsidót mentett a világháborúban, és fenntartott egy zsidó színházat. Szerintem ezeken a szálakon lehetne visszatámadni, de akkora erő van az román ultranacionalizmus mögött, amivel nehéz megküzdeni. 

És a bíróságokkal kapcsolatban: merre magyarellenesebbek, merre megértőbbek?

Voltunk Krassó-Szörény megyében pereskedni, és annyira elérzékenyült a bírónő, hogy felháborodott, mondván, micsoda disznóság, aki ezt kitalálta, hogy egy ügyvéd ennyit kell utazzon egy per miatt, és miért nem tárgyalja a helyi bíróság az ügyet. Ezt a pert megnyertük, de ilyenkor előhúzzák ugyanazt az aktát a fiókból, és megint beadják. Hét és fél kilós volt az első dosszié, amit az ügyvédem rám bízott, hogy cipeljem, most kilenc kilónál tartunk. A bírónő nem látott ki a papírköteg mögül. Mit lehet egy erdőről, egy tulajdonról ennyit beszélni?”

Lehet-e még ilyen áldatlan körülmények között reménykedni – kérdezi beszélgetőpartnerét Szilvay Gergely. A válaszadó nem köntörfalazik, ami a szívén, az a száján:

„Nem szeretem azt a szlogent, hogy a remény hal meg utoljára. Lehet, hogy megköveznek azért, amit mondok, de Romániában democsokrácia működik, ez az államforma, democsokrácia, ahol mindenki annyit lop, amennyit tud. Én nem látom a kiutat. Színes hajjal, normál hajjal mentem haza Erdélybe, most pedig már ősz és kopasz vagyok – a bírósági üléseken őszültem meg igazán. De próbálok segíteni a magyarságnak. Segítem a Határtalanul programokat, magyarországiakat juttatok fel Wass Albert nyomában az Istenszékére. Amint Deák Ferenc mondta: minden magyar felelős minden magyarért. Dsida Jenő pedig azt mondta: nincs más testvérem, csak magyar.”

Az interjú utolsó részében szó esik a tervekről, arról, hogy miként lehet jól sáfárkodni a megörökölt jussal, s miként biztosítható, hogy az Erdélyi Helikon-találkozók révén irodalomtörténeti fogalommá nemesedett vécsi kastély újra azt a szerepet töltse be, amilyent az egykori önzetlen irodalmi és színházi mecénásnak, Kemény Jánosnak köszönhetően, 1926 és 1944 között már betöltött.

Íme, az interjú utolsó két kérdése és az azokra adott válaszok:

„Mit lehet hosszú távon kezdeni egy olyan hatalmas várkastéllyal, mint Marosvécs?

Magánvéleményem szerint nem pénzszerzésre kell használni, hanem inkább a családnak kellene beletenni pénzt azért, hogy egy történelmi-irodalmi-kultúrális múzeumot hozzunk létre, különös hangsúllyal a színházon, ami kiszolgálja a magyar nemzetet, és megerősíti az ezer éves erdélyiségünket. Lehetne benne felnőtt továbbképző intézet, kulturális intézet is.

Nagyapám eladta az erdei jó részét, hogy megmentse a kolozsvári és a marosvásárhelyi magyar színházat.

Az én elképzelésem szerint a marosvécsi kastély ugyan az én nevemre van írva, de az minden magyar és a magyar állam tulajdona is. Valahol a román állam is persze, a román törvényeket és a román kulturális érzékenységeket nem szabad megsérteni. Teret lehetne adni annak is egy vécsi kulturális központban, hogy a román irodalmat is bemutassuk. 

Tudna önfenntartó lenni a kastély?

Hát igen, addig kéne eljutni. Nagy szükség lenne a magyar állam segítségére ebben a történetben. A cél, hogy mindenkinek legyen jó. A faluból is egyre többen jönnek fel az előadásainkra, koncertjeinkre. Amikor a Castellum Alapítvány csinált egy kastélykoncertet, kilencszáz karkötőt adtunk el. Néptánc-találkozókat is rendezünk, és színdarabokat is meg lehet nézni.”