Főmunkatársuk, a prózaíróként kifejezetten figyelemreméltó Papp Sándor Zsigmond indulatos publicisztikával tisztelte meg szerény személyemet a maszol.ro felületén. A kolléga nem csupán tíz évvel fiatalabb nálam, hanem a tollat is kardként forgatja, így bevallom: gyáván és öregen némiképp haboztam, felvegyem-e az általa elém dobott kesztyűt. De aztán arra jutottam: egy életünk és egy halálunk van, a maszol.ro népes olvasótábora pedig mindenképpen megérdemli az árnyaltabb tájékozódást az autonóm véleményalkotáshoz.

A napokban nem először fordul már elő, hogy „megdicsérnek” őszinteségemért (legutóbb a Népszabadság címoldalán) azért, amit a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiumának kurátori minőségében tett nyilvános megszólalásként produkáltam; de nem tudom eldönteni, hogy ilyen fejlett-e a hivatásos dicsérők ironikus vénája, vagy csupán ennyire machiavellisták a napi politikai csetepatékban, illetve a permanens kultúrharcban. Én már elég sok sebet kaptam és nyilván adtam is ahhoz az évtizedek során, hogy megengedhessem magamnak: ne tartsam számon, ki milyen urat vagy üdvtant szolgál, hanem a dolgot magát nézzem.

Itt és most az látom: Papp Sándor Zsigmond ifjú (ifjabb) kollégámnak a decens stílus dacára is némiképp megszaladt a tolla. A maszol.ro közönségének tudnia kell, hogy korábban is „összeakaszkodtunk” már a virtuális síkon aktuális kultúrpolitikai kérdésekben, s ez nem is csoda, hiszen Papp Sándor Zsigmond az évek során nem csupán a Mozgó Világ, hanem a Népszabadság szerzői-szerkesztői csapatát is erősítette, míg én a kormánypárti Magyar Idők (pálfordulása előtt huszonegy éven át a Magyar Nemzet) csapatában játszom. Nem tudom, egy kolozsvári műhelyt kell-e emlékeztetnem olyasmire, hogy a Népszabadság a kommunista állampárt hivatalos orgánumának jogutódja, amely puzzleként máig a nevében foglalja a gyűlölt rákosista Szabad Nép szintagmát, s itt tevékenykedni Budapestről nézve (legalábbis a szememben) körülbelül annyi, mintha Bukarestben vagy Kolozsváron valaki Ceausescu rendszerét és propagandáját relativizálná vagy bagatellizálná. Mindazonáltal 1990-ben az új rendszerváltó politikai elit henyén és gyáván elmulasztotta a Népszabadságot a magyar Pravdaként betiltani és sóval behinteni a helyét; olyannyira, hogy az előző évezred vége táján még nekem is tehettek onnan amúgy általam nagyra becsült szerkesztők érdemi állásajánlatot. Más kérdés, hogy az ízlésem tiltotta az amúgy gáláns ajánlatnak akár a puszta mérlegelését is – de belátom, hogy az ilyesmi az időmúlás miatt egy tíz évvel későbbi korosztálytól (amely már a rendszerváltozások idején érettségizett) nem várható el. Tudom azt is, hogy a Népszabadság érzékelhető liberális irányváltása az elfogadottságát is nagyban segítette az újabb generáció szemében, így aztán Papp Sándor Zsigmond kollégájuk ottani működését sem tekinthetem morális megalkuvásnak vagy megélhetési értelmiségi bűnözésnek. Csupán az idősebb pályatárs tapasztalatával inteném őt: a történelem, így a sajtótörténet sem ővelük kezdődött.

A Mozgó Világgal némiképp más a helyzet: a vele vállalt közösség a XXI. században már egyértelmű értékválasztás kérdése. Nem akarom itt a közelmúlt irodalomtörténetét iskolásan felmondani, de a ma ismert Mozgó Világ valóban „bűnben fogant”, mint ahogyan a Papp Sándor Zsigmond által hivatkozott sajtótájékoztatón az élőszó indulatosságával fogalmaztam. A Kulin Ferenc és Alexa Károly nevével fémjelzett periodika egyetemistaként számomra is revelatív, megvilágosító intellektuális élmény volt, noha kétségkívül nem ez én nemzedékem, hanem az időben eggyel felettem állók ügye. Persze az Aczél Györgyék általi betiltása, bedarálása, megsemmisítése éppúgy felháborított huszonnégy évesen, mint a Tiszatáj-ügy vagy az Írószövetség szétverési kísérlete: a kommunizmus végrángásának tartottam mindahányat. (Igaz, ezt a „végrángást” kicsinyesen úgy képzeltem: ez az agónia az én életemben még valószínűleg kitart.) Az állampárt aztán újraindította a Tiszatájat és a Mozgó Világot is. Az akkori harminc- és negyvenéves „demokraták” mindkettőt testületileg bojkottálták, a korabeli kultúrharcban elfoglalt pozíciójuktól úgyszólván függetlenül – én viszont ezt tévútnak tartottam. Naivan úgy gondoltam: ha lezárult egy fejezet, bárki másnak joga van újat nyitni. A se hús, se hal új Tiszatáj nem érdekelt; az új Mozgó Világ azonban igen. A főszerkesztőnek megtett P. Szűcs Juliannát nem ismertem, a versrovatvezető Berkes Erzsébetet viszont igen. Berkes nem csupán kedves tanárom lett az újságíró iskolán (ahol a padtársam a velem egyidős, mostani MKKE-főnök Keresztury Tibor, akkor már Alföld-szerkesztő volt; ilyen időket éltünk), hanem szokatlan, koridegen manierista verseimet is lelkesen közölte. Az országos nyilvánosságban – egy miskolci Napjaink-publikáció mellett – voltaképpen az új Mozgóban debütáltam kereken harminc éve, többek között a Kalendárium című hexameteres versciklussal, amely a Más vagy című Alföld-antológia mellett lényegében a költővé avatásomat jelentette. (A saját kötet majdnem harminc éves koromig váratott magára.)

Mindezt azért ecsetelem ilyen hosszan, mert jól mutatja: a világ korántsem olyan fekete-fehér, mint ahogy az Papp Sándor Zsigmond némiképp vulgáris publicisztikájából kitetszik. (Az ilyesmit messziről felismerem: én is elkövettem hasonlókat.) Berkes aztán meghalt, a Mozgó helyett törvényszerűen más lapokban kezdtem el publikálni, de két irányból is mosták e futó liezon miatt a fejemet: a (nemzeti és nemzetközi) liberálisok azért, mert megtörtem az ő különbejáratú bojkottjukat; a (nemzeti és nemzetközi) illiberálisok meg azért, mert egy „komcsi” lapban publikáltam, s ez megbocsáthatatlan bűnnek számított. Fiatal voltam még, bírtam a gyűrődést. (Most, öregedvén, meg bírnom kell.) Minapi kijelentésem (miközben deresedő fejjel históriailag valóban megerősítve látom a „bűnben foganás” históriai doktrínáját) újabb keletű idegenkedésre vezethető vissza a Mozgó Világgal szemben: ezek már rendszerváltozás utáni ügyek. Miközben soha nem vitattam a szóban forgó folyóirat irodalomszakmai színvonalát, azt tapasztaltam, hogy – főként az akkor még hiperaktív Vitányi Iván háttérmunkájának eredményeképpen – a pártpolitikai faltörő kos szerepét kezdte átvenni. Vitányi (szerintem szégyenletesen megcsúfolva jobbára pozitív művelődéspolitikai előéletét) nemcsak a rendszerváltozást követő horni bolsevik restaurációnak, az úgynevezett Demokratikus Chartának, az új köztársaságot relativizáló szociálliberális koalíciónak, a posztkommunisták szalonképessé tételének a „keresztapja” lett, de az új évezredben Gyurcsány Ferencet is ő „találta ki” politikai aktorként. Nem kizárólag a Mozgó Világban, de első körben ott fogadtatta el őt „ellen-Orbánként” a saját tanácstalan értelmiségi holdudvarral, Gyurcsány pedig az ismert módon politikai, gazdasági és morális válságba taszította az országot. Paradox következményként tehát Vitányi és a (még mindig az „Aczél-girl” P. Szűcs által főszerkesztett) Mozgó Világ nélkül a kétszeri Orbán-kétharmad sem jöhetett volna létre. Ha tehát (némi joggal) engem leegyszerűsítve orbánistának neveznek, Papp Sándor Zsigmondnak sem illene megorrolnia, ha népszabisként és mozgósként gyurcsányistának titulálják.

És itt most akkor áttérnék a konkrét publicisztikára. A magánember új ruhája című írás az én szememben, ha nem is a pártos jegyzetírás állatorvosi lova, egy növendék csikó azért kitelne belőle. Ócska fogás itt ironikusan árokásásról meg árokbetemetésről értekezni (ez már Medgyessy Péter idején is link duma volt); a pénzosztást pedig köztudomásúlag soha nem lehet közmegelégedésre végrehajtani. Főként akkor nem, ha a büdzsét (mint a folyóiratkassza esetén) orvul felére-harmadára csökkentik, ezt utólag közlik a kuratóriummal, majd a politikai döntést „rálőcsölnék” az úgynevezett szakmára. Ez a „szakma” persze sajátos képviselet, az új törvény szerint harmadrészt a szakmai szervezetek, a szakminiszter és az MMA delegáltjaiból áll össze – ám ez a politikai választási eredmények függvényében éppolyan legitim, mint bármilyen más törvényes összetétel. Engem például Balog Zoltán miniszter („másodállásban” az NKA elnöke) küldött be a kuratóriumba, de semmi instrukciót nem kaptam sem tőle, sem mástól, s ebből arra következtettem, hogy a legjobb szakmai lelkiismeretem szerint kell döntenem a pénzek odaítélésekor. (Megjegyzem: ha bárki instrukciót próbált volna adni, köszönettel nem vállalom.) De ha körbenéztem a kilenc (rajtam kívül nyolc) kurátoron, csupa kiváló embert láttam, s őszintén szólva nem tudtam volna kikövetkeztetni, hogy kit ki és honnan delegált. Tudtam persze, hogy a Szépírók Társasága és más írószervezet is bojkottálta a delegálást az akut MMA-fóbiája miatt. Ehhez joguk van, s bizonyára nagy szabadságharcosnak is érzik magukat, de a távolmaradás véleményem szerint kontraproduktív és szuicid döntés volt. Ne várják el tőlem, hogy a „szépírók” érdekeiért ágáljak például Papp Sándor Zsigmond helyett, aki az én székemen ülve a Szépírók Társasága oszlopos tagjaként és delegáltjaként nyugodtan képviselhette volna szervezetének elemi érdekeit, hogy „de hát irgum-burgum, az amúgy a milliárdos Gyurcsány Ferenc által hátulról pénzelt Mozgó Világ kirakati lenullázása csúf politikai részrehajlás, s tessék neki azonnal odaadni a szűkös harmadolt keretből is azt a legitimáló egymilliót”. (Amit például nem szavaztunk meg – jóllehet én kitartóan erőltettem – Böszörményi Zoltán aradi Irodalmi Jelenének sem. Nyilvánvaló, hogy a szintén milliárdos Böszörményi sem szorul rá e szimbolikus apanázsra, de a legitimáló gesztus legalább elismerte volna páratlan mecénási erőfeszítéseit: lám, ez a nem éppen profitszemléletű misszió a határok fölötti magyar nemzetnek is fontos. Ám a kurátortársak a hét szűk esztendő beköszöntével morcak és szűkkeblűek voltak, mondván: nincs mód gálánsan egymilliót sem áldoznunk efféle szimbolikus gesztusokra.)

Ha Papp Sándor Zsigmond nem mint függetlennek tetsző maszol.ro-publicista, hanem bevallottan Mozgó Világ- és bevallatlanul szépíró-lobbista minőségében mutatkozik meg morális ítélőbíróként (többek között fölöttem), az erdélyi olvasó előtt talán nem maradna titokban az sem, hogy a Mozgó Világra vonatkozó megjegyzésem (az eddigi fejtegetéseimtől függetlenül) nem politikai, hanem kifejezetten szakmai természetű volt. Megítélésem szerint a sajtótájékoztatón, ott és akkor Doncsev András, az NKA alelnöke ezt az érdemi distinkciót nem érzékelte, amikor ad hoc elhatárolódott tőlem. Kifejtette, hogy újságírói kérdésre reagáló megjegyzésem (miszerint amíg én kurátor vagyok, nulla forintot fogok javasolni a Gyurcsány-háttérintézménnyé süllyedt Mozgó Világnak) magánvélemény; az NKA testületileg nem politikai, hanem szakmai alapon dönt. Ezt én megerősítettem: igen, amit mondtam, az magánvélemény. Én publicistaként, íróként, kurátorként is mindig magánvéleményt mondok, legjobb lelkiismeretem szerint: máskülönbem sem aludni, sem létezni nem volnék képes. Csakhogy a magánvéleményem ezúttal „véletlenül” nem politikai, hanem szakmai állásfoglalás volt. Az az orgánum, amely pártvezérekkel, volt és jelenlegi miniszterelnökökkel közöl ajnározó vagy akár tárgyilagos interjúkat, ne tartsa a markát a csekélyke szépirodalmi források alá. Ezt az álláspontomat a Magyar Idők napilapban részletesen is kifejtettem; ehelyütt nem élnék vissza az olvasó türelmével. Itt csupán a tételmondatot idézném: „Egy szépirodalmi orgánumban ne legyen se Gyurcsány-, sem Orbán-interjú; legalábbis közpénzen ne.” Vagyis a szépirodalmi orgánumok tekintetében puritán módon nem csupán Gyurcsány-ellenes vagyok, hanem adott esetben (elvi alapon) Orbán-ellenes is. El a kezekkel a pártpolitikusoknak az irodalmi játszótértől! (Kutatva az emlékezetemben, találtam egy határesetet, személyes kivételt: a Magyar Napló tavaly közölte a Navracsics Tiborral folytatott nyilvános budapesti ankétom szerkesztett változatát. De hát Navracsics mégsem pártpolitikus: az Európai Bizottság tagja, az unió voltaképpeni kultuszminisztere. Szerintem ez szakmai és nem politikai ügy: tessék elolvasni, a publikált szöveg is ezt támasztja alá.)

Papp Sándor Zsigmond szövegét az eddigiek megítélésem szerint más fénytörésben mutatják meg. A „semlegesség” felemlítése például végtelenül álságos. (Matolcsyék emlegetése sem fair: hozzájuk például NKA-kurátorként semmi közöm, hacsak más minőségemben annyi nem, hogy dokumentumfilmes pályázóként az MNB-alapítványok engem is elutasítottak már, mondván, hogy semmi közöm az ő céljaikhoz. Ebben egyébiránt messzemenően igazuk is volt.) Hogy Doncsev András barátom szavai jólfésültek-e, én meg fésületlen volnék: ez is stiláris kérdés. Az NKA-alelnök védelmében fogadatlan prókátorként (hiszen meg tudja ő védeni magát, ha akarja) annyit hadd erősítsek meg: többet nem lehet elosztani, mint ami rendelkezésre áll. Azt a keveset persze lehetne másként: például lehetne gesztusként mindent az ellenzéki érzelmű lapoknak adni – csak ahhoz arcul kellene csapni a választókat, patetikus szóval: a népfenséget. Ilyet egy demokrata nem tesz.

Így aztán egy remekíró laza csuklógyakorlatként példálózhat szélmalmokkal meg hasonlókkal, de mégiscsak azt kell mondanom: talán a saját genitáliáival ostorozza a magvas csalánt. Inkább el kellene zavarni a szépírók elnöki székéből a szemlátomást alkalmatlan és kontraproduktív Gács Annát (hol van ő egy Csaplárhoz, egy Mészároshoz vagy egy Kukorellyhez viszonyítva?), aki ahelyett, hogy beküldené a hadait harcolni a frontra, decens módon a bojkott mellett dönt, megriadva az MMA-s „fenevadaktól”. Ha Papp Sándor Zsigmond ott ülne a megvetett grémiumunkban, talán értesülne arról, hogy a közmédia költségvetését nem a Szépirodalmi Kollégium szavazza meg, így fájdalom, nincs befolyásunk holmi heti Orbán-interjúkra a Magyar Rádióban. Egyébként is valami műfajkavarodás van: a közrádió miniszterelnöki interjúi mennyiben érintik a szépirodalmi játékteret? S ha a politikai játékteret érintik, Papp Sándor Zsigmond szerint a regnáló miniszterelnököt rendszeresen szóra bírni vajon nem közszolgálati feladat? Ringathatjuk magunkat a permanens választási kampány virtuális illúziójában: de Papp Sándor Zsigmond szerint vajon nem messzemenően közérdekű, hogy erről vagy arról épp mint gondol az aktuális legfőbb döntéshozó?

Könnyen belátható: mindehhez pitiáner húzás odakavarni Grecsó regényrészletét vagy Háy János versét. Ha utóbbiak a kuratóriumhoz netán ösztöndíjért járulnának, noha világnézetünk más, a legteljesebb lelkesedéssel támogatnám őket. Az sem érdekel, ha romkocsmában merengenek: én is szoktam, hátha még van tócsni vagy jóféle csülök is. Nem tudom, a közpénz „a kezem alatt” mikor veszti el közpénz jellegét: igazából nem volt ott soha. Viszont köszönöm az ötletet: tényleg, szolgálhatna Istent, hazát, családot. Azt a hazát, amit együtt rajzolunk körbe a homokozóban. (Bár én kissé fennköltebb metaforát is el tudnék képzelni; de legyen, ha ez a konszenzusos nyelv.) A „demokrácia nevű felépítmény” szerintem a demokráciával kezdődik és végződik. Saját kompetenciámban ezt a végtelenül konzervatív, idejétmúlt eszményt próbálom érvényesíteni. Ebbe beletartozik az is, hogy nem hazudozok, még Papp Sándor Zsigmond kedvéért sem. Testvérbátyi szeretettel figyelmeztetem például, hogy az entellektüellek körében nincsenek semlegesek: ez liberális hablaty, a gyávák menedéke. Az MMA – mint minden intézmény – mulandó jelenség; az elvek maradandóbbak. Bocsánat, de hülyeség olyat állítani, hogy én egy olyan intézmény alá próbálnék bárkit vagy bármit bepasszírozni, amely egyelőre a gondolattól is irtózik (amúgy teljes joggal), hogy beengedjen a falai közé... Még valami szisztéma, normativitás szüremkedne be velem! (Jó, pár hete nem akadémiai testületi tag lettem, de csupán azért, mert ez úgyszólván automatizmus a József Attila-díj okán.) Papp Sándor Zsigmond azt kéri számon rajtam, amit egy miniszteren vagy miniszterelnökön kellene. Ez sértő. Azért sértő, mert falanxként gondol mindarra, ami nem ő (s hozzáteszem, ez szamárság is, hiszen diabolizálja feltételezett politikai és irodalmi ellenfeleit). Lehet nekem tulajdonítani, ha Papp Sándor Zsigmondnak megszűnik az olvasószerkesztői apanázsa a Mozgó Világnál (nem szűnik meg, vagy nem miattam szűnik meg), ám ez köszönőviszonyban sincs a valósággal. Egy jobboldali kormány hadd ne oldja már meg a baloldali műhelyek egzisztenciális túlélésének gondjait: hogy kimentek alóluk a korrupt pártok és a politikai támogatottság! Igen: ha tetszik, ha nem, megbuktak ők is a politikai bagázzsal együtt. Lehet persze semlegességet hazudni, de erről mindnyájan tudjuk, hogy nem igaz. Ők voltak nemrég még a legnagyobb piacpártiak, s lettek most a legnagyobb piacellenesek, pusztán méltányossági alapon. Mindazonáltal íróként szakmai szolidaritást érzek velük, s ha rajtam múlik, tehetség nem vész el: ha egyszer odaérünk, támogatni fogom a Papp Sándor Zsigmond-életműkiadást is. Akkor persze már kedélyesen fröccsözünk vagy whiskyzünk majd, s nem emlékszünk már, mi is volt a problémánk a zord 2016-ban.

A gyors halál kontra a létezés látszata képleten meg öblösen kacagunk majd. Bölcsen és öregen tudni fogjuk: a halál végleges, a túlélés pedig mindig átmeneti. A színfalak mögött pedig óhatatlanul van mechanizmus, de első blikkre nem feltétlenül egyértelmű, ki van éppen a színfalak előtt és mögött. A vereségre predesztináltak, a harcolni nem óhajtók, az eltartott kisujjúak vigasztalhatják magukat olyan tévképzetekkel, hogy „végre nem kilóg a lóláb, hanem ott van az asztalon” – ám szükségképpen csalódni fognak: nem vagyok (nem én vagyok) a lólábkereskedő. Vigasztalhatják magát olyan pótszerekkel, hogy „akkor el kellene hinnünk nekik, hogy sajtótájékoztatóra a szépirodalmi kuratórium tagja nyilván azért megy el, hogy szigorúan a magánvéleményét mondja el, mintha csak a Real Madrid védelméről csacsogna a büfében” – ám ez sovány vigasz. Mert mi van, ha tényleg azért megy el? Mi van, ha tényleg mindig és mindenkor csak magánvéleménye van? Ilyet egy író el sem tud képzelni? Egyáltalán: író az ilyen?

„Mert privátban az őszinte ember már lehet hülye, az nem zavar senkit, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a feladatát nyilván nem a hülyeség mezében látja el, arra külön őszinteséget tartogat.” Kedves Papp Sándor Zsigmond! Ha lehet, engedje már meg, hogy ilyen „hülye” legyek – mivelhogy mindig is az voltam. Szívből kívánom önnek is az efféle „hülyeségi” állapotot. Most még szokatlan a gondolat, de van rá tíz éve: próbáljon a saját agyával gondolkodni, ne a másokéval! S akkor talán azt sem gondolja (mert nem gondolhatja). hogy „Csontossal új időszámítás kezdődött”. Nem: az nem új és nem is régi időszámítás, hanem az egyetlen lehetséges. „Hiszen ő igazi hősként leplezte le az intézményt és önmagát, és most áll bávatagon a meztelenség fura érzetével, ám némiképp büszkén. És ezzel alaposan feladta a leckét a többi nem magánembernek. Akiknek magyarázkodása ezek után még furcsább színben tűnik majd fel. És egyre kínosabban feszengenek majd az új ruhájukban. Túlöltözve a saját meztelenségüket.” Ez olyan szép, hogy szinte elérzékenyültem az esztétikai gyönyörűségtől. Csakhogy hazug és doktriner: némi szürkítéssel illene akár a Szabad Népbe is. Nem vagyok hős és büszke sem, csupán normális. Ízlelgesse a szót, bárminő abnormális ez a közeg! Magyarázkodni sem akarok: ezúttal büszkén lemondok potenciális viszontválaszokról. Igaz, meztelen vagyok: bármi is van közben, így jöttünk és így is távozunk. Épp ezért ne tessék nagyon elcsodálkozni rajta, ha köz- és magánember között nincs feszültség: ha a magánember új ruhája egyúttal a közember régi ruhája is...

(Csontos János írását a replika jogán közöljük.)