„Na, öcsém – mondtam magamnak (öcsém-énem kevesebbet vall be a korából, és egyéb nőies furcsaságai is vannak) –, most lássuk a politikai korrektségedet!” Hiszen a legkisebb él(c)es célzás, és rajtad a bélyeg. Ha bevallod, hogy viszolyogtál, modernebb körökben, a tolerancia bástyáiban véged van. És véged van akkor is, ha megpróbálod elmagyarázni a nagy illemtani menetben, hogy mitől viszolyogtál: nem attól, hogy egy transzvesztita nyerte az idei Eurovíziót, hanem például attól, hogy az illető szemmel láthatóan Krisztusra vette a figurát. Hiszen annyi már a megváltó! És különben is mióta izgat az ilyesmi, de tényleg?

A dalversenyek régen nem tudnak lázba hozni, körülbelül azóta, amikor Koós Jánostól a csau-csahos korban piszok módon elvették a brassói Aranyszavast. Idén azonban úgy adódott, hogy belepillantottam a magyar versenyző számába, és kíváncsi lettem, mire megy vele Koppenhágában, ehhez pedig a többiekébe is bele kellett nézni. Nos, nálam a magyar amerikai fiú megnyerte a versenyt! És nem „hazafiságból” mondom, azt más alkalmakra tartogatom, hanem mert Kállay Saunders András tartalmas darabot adott elő izgalmasan, és mert különben is bosszant a szavazatok manipulálása, földrajzilag és politikailag részrehajló odaítélése, még egy „anakronikus táncdalfesztiválon” is. (Magyarország jóval több pontot kapott volna, ha több szomszédja lett volna ott a döntőben, s nem maradtak volna el a felvidéki, vajdasági és horvátországi magyarok voksai.)

S ha már itt tartunk, tetszett az orosz ikerpár előadása is – mi köze ennek Ukrajnához vagy akár a fasizmus elleni győzelem napjához? (Amely győzelemben mellesleg nagy erkölcsi szerepe volt a dánok ellenállásának, híres zsidómentéseinek.) Ezen a versenyen bizony az orosz lányok lettek diszkrimináció áldozatai. Tehát nálam a sorrend teljesen más, mint amit a geopolitikai szavazat kihozott, az én dobogóm nemes egyszerűséggel: magyar, svéd, holland.

Hanem visszatérve a győztesre, vitatott és ezért nyilván megosztó jelenségről van szó, amelynek véleményem szerint hamis az üzenete. (Nem csodálkoznék, ha többen egyetértenének Puzsér Róbert véleményével, különösen a hatásvadász, patetikus előadásmódot és a pontszámot tekintve, ami óhatatlanul a „politikai korrektség” túlzásba vitelét sugallja.)

A politikai korrektség és a tolerancia – mint egyébként sok minden – erősen képes a köznapi ember idegeire menni, ha túlzásba viszik, ravasz politikusok ezt ki is használják, ellentétébe fordítják. Olvasom például, hogy egy szentpétervári orosz parlamenti képviselő szerint Oroszországnak a szakállas nő miatt bojkottálnia kellett volna a dániai dalversenyt, és akkor részben ez már érthetőbb magyarázat arra, hogy miért fütyölték ki az orosz lányokat a helyszínen, bár szegények személy szerint ebben sem voltak hibásak. Olvasom azt is, hogy Ukrajnában amerikai zsoldosok harcolnak, előre bejelentem, hogy bármilyen elítélendőnek tartom ezt, továbbra is szívesen és gyakran hallgatom Leonard Cohen vagy Bob McFerrin dalait... Ugyanakkor olvasom, hogy „több értékelés is azt húzza alá, a Conchita Wurst melletti szavazás valójában a másságot elítélő, Ukrajnát éppen felfalni készülő Vlagyimir Putyin Oroszországa elleni voks volt.” No hiszen! Hát így, ilyen eszközökkel (túl)politizál Európa?

Amúgy a dalfesztivál győztesének másságát elfogadom, sok egészséget és teljes életet kívánok neki társai körében, akár a zene világában is (bár...), de nem tetszik a hittérítői fellépése, és főleg nem tetszik, hogy egy – meglehet, kétes – elv erőltetése miatt lett első, nem pedig azért, mert a legjobb volt. Balladája szokványosnak tűnt, a Főnix madár ezoterikus jelkép metaforáját már régen lecsupaszították, igaz, hogy a könnyűzenében ez nem sokat jelent (dadogós kommunista diktátorunk pénix-madárnak ejtette...), nyilvánvaló, hogy Kolbász Fogantatáskát az agitprop szándék vitte sikerre. Ezzel van bajom, még az elvontan annyira nemes békeharcos agitációt sem szerettem annak idején. Hát még a vegyes szimbólumokkal, irracionális és giccses elemekkel megtűzdelt „gyengéd erőszakot”, ami szirupként rám folyt a xínpadról!

Maximálisan toleránsnak és polkorrektnek érzem magam, gyűlölöm a rasszizmust, az antiszemitizmust, a szexizmust, a szószegést, a diszkrimináció, az önkény és a „centrális erőterek” valamennyi formáját, a lehető legnagyobb ellenállást igyekeztem kialakítani magamban mindenféle előítéletek ellen, és erre biztatom embertársaimat is, de megértem őket, ha a hányinger leküzdésében még van pótolnivalójuk. Ahogyan a fizikai természet, úgy az emberi természet fölött sem lehet korlátlanul uralkodni. A homoszexualitást vidáman elfogadom (a nőit, a leszbikákat csendesen még pártolnám is) – mindaddig, amíg nem teszik másokra, számomra nézve is kötelezővé. Öltsön ám mindenki olyan nemi szerepet magára, amilyet akar, de még a „művészet eszközeivel” se próbáljon engem a részesévé tenni. A szakállas kolbász előadását s különösen annak díjazását már erre tett kísérletként fogtam fel, s az egészet belengő áhítat még feszengőbbé tett. Emlékeztetek ellentétes párhuzamként Eugène Ionesco Kopasz énekesnőjére, az emberi kapcsolatok felszínes tartalmatlanságának groteszk bemutatására. Létünk kiüresedett, „kint sincs senki, bent sincs senki, koccintsunk csak!”

Rendre egymást kizáró végletek közé kerülünk tolerancia és politikai korrektség ügyében. A „liberális” tábor örül, a feszítés tágítja az elfogadottság korlátait, jótékonyan hat az ingerküszöbre. A „konzervatív” tábor archaikusan tajtékzik – quo usque abutere patientia nostra?

S ha már Euro- és -vízió: nézzünk egy kis forgatókönyvízű értelmezést. A parlamenti választások küszöbén megszólal a vészcsengő: vajon a húrnak ez a túlfeszítése nem éppen a tolerancia-eszme és -gyakorlat lejáratására, a konzervatív érzelmek felerősítésére és választási manipulálására szolgál? Ez a másság Európája? Ebből lesz esetleg „norma”? Ez kell nekünk? Gondolja magában a tolerancia ügyében már amúgy is eléggé megviselt közember, akiről nem szabad letisztult értékrendet feltételeznünk. És vagy nem megy el szavazni, vagy pedig éppenhogy elmegy – az „ilyen Európa” ellen.

Szorongva várjuk a hónap végi választásokat. A hagyományosan mérsékelt részvétel idén még alacsonyabb lehet, olyan populista témák kerülhetnek előtérbe, mint a bevándorlás kérdése, és a közöny közepette eredményként a szélsőségesek és az euroszkeptikusok előretörése várható.

Azt az időt várom, amikor majd annyira természetes lesz a másság elfogadása, hogy nem kell vele/miatta megnyeretni egy nemzetközi dalversenyt. És remélem, hogy az európai összhangzattan más, magasabb vezérszólamok mentén is megnyilvánul. Várom a választások napját. Ne csak koccintsunk!