Miért zavarja a többségieket az, hogy a magyarok „idegen” nyelvként szeretnék megtanulni a románt, és miért nem értik pontosan, hogy mit is ünnepel a magyarság március 15-én – ezekre az általánosan előforduló, magyarok és románok közötti szemléletkülönbségekre nyújtott magyarázatot Magyari Sára nyelvész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem docense, aki többek között a magyar nyelv idegen nyelvként való tanításának módszertanát is oktatja. Interjúalanyunk azt a meglepő dolgot is megosztotta velünk: maga a nyelv másodlagos szokott lenni a nyelvtanulási indokaink között.

A magyar nyelvről még a magyarok is tudják azt, hogy egy nehéz nyelv. Hogyan és milyen formában szembesültél ennek a közhelynek a tényszerűségével akkor, amikor a magyar idegen nyelvként való oktatásának módszertanát elkezdted kidolgozni?

Valóban, inkább csak közhelynek tartom, sőt hiedelemnek azt, hogy a magyar nyelv nehéz nyelv. Minden nyelv nehéz annak függvényében, hogy mikor kezdjük el tanulni, milyen gyakran használjuk vagy halljuk azt a környezetünkben. Mert az, hogy egy nyelv könnyű-e vagy nehéz, attól függ, hogy milyen motivációval, szorgalommal, kitartással rendelkezik az illető nyelv tanulója.

Valójában a magyar nyelv semmivel sem nehezebb, mint a román vagy az orosz például egy német anyanyelvűnek. Igazából a nyelv oktatásában az a nehéz, hogy az anyanyelvű beszélőnek meg kell tanulnia a saját anyanyelvét kívülről szemlélni ahhoz, hogy megtaníthassa. Talán ez az egyik legnehezebb dolog: objektív szemléletet kell működtetnünk, ki kell lépnünk a saját szubjektív szemléletünkből, amelyben minden természetes, és gyakorta nem feltétlenül tudjuk, hogy mi miért van úgy. Ezért szükséges az, hogy aki idegen nyelvként kezd oktatni bármilyen nyelvet, meg kell tanulnia ennek módszertanát, ismerje a nyelv grammatikáját, törvényszerűségeit, a logikáját. Mert a nyelvtanuló nagyon nehéz kérdéseket tud feltenni.

Ennek az oktatásnak a gyakorlati részébe is belekóstoltál. Felül kellett-e bírálnod a tanulók reakciójából kiindulva azt, amit elméletben megfogalmaztál? Mit tapasztaltál, általában ki és miért akarta elsajátítani a magyart?

Azok, akik nálam tanultak, Temesváron ötven százalék fölötti arányban a szerelem miatt akarták elsajátítani, párjuk magyar anyanyelvű. Dominánsan a nők azok, akik a kedvesük kedvéért megtanulnak egy másik nyelvet. Ezt a réteget követte, harminc-harmincöt százalékos arányban azoknak a száma, akik vegyes házasságból származnak – édesanyjuk, édesapjuk vagy akár a nagyszüleik közül valamelyik magyar, és felnőttkorban szeretnék, az ősök iránti tiszteletből rendbe tenni ennek a nyelvnek az ismeretét. A maradék tizenöt-húsz százalék viszont a munkahelyéhez kereste a magyar nyelv megtanulásának lehetőségét. Mert vannak olyan helyek Temesváron vagy Bukarestben, ahol szükséges a magyar nyelv ismerete legalább középfokú szinten.

A tanfolyam résztvevői nem is a módszertanon alakítottak, inkább a tanítási módszereimen. Maga a nyelvtanítás tartalma nem változott, mert ha akarom, ha nem, az igeragozást például meg kell tanítanom minden esetben. Grammatikát kell tanítanunk. De az például, hogy ezt „grammatikának” nevezem-e, hogy megnevezem-e és használom-e a szakkifejezéseket, amikor magyarázok, függ attól, hogy milyen jellegű csoportom van. Mert amikor főként értelmiségiek – ne adj’ isten, pont nyelvtanárok –, akkor ott nyilván használom a szakkifejezéseket, azt a terminológiát, amivel én is könnyebben magyarázok. Ha viszont olyan emberek voltak, akik nem filológusok, vagy egyáltalán nincsenek tisztában az alapvető nyelvtani kifejezésekkel, ott inkább körülírtam, példákkal magyaráztam. Tehát, általában a módszer változik, a tartalom kevésbé. És ami még különböző szokott lenni, az az ütem, a nyelvtanulás ritmusa, annak függvényében, hogy a csoport mit diktál.

Amikor összeállítok egy nyelvtanfolyamot, úgy tervezek, hogy körülbelül hatvan-hetven százalékban van egy közös törzs, egy közös mag, amit át kell adnom. És van egy harminc százalék, amivel játszhatok, hogy az most belefér vagy sem, netán többet tanítok, mert a csoport „megbírja”. Én főként felnőttekkel dolgoztam esti órákban, ami azt jelenti, hogy a tanulóim ledolgozták már a napi nyolc-kilenc órájukat, otthon volt egy férj vagy feleség, egy-két-három gyermek, és akkor este, hullafáradtan még beestek a hetente két-háromszor, másfél órára. Ez azt jelentette, hogy nagyon idomulnom kellett mindehhez, ezért játékosan tanultunk. Viszont mégis volt egy ritmus, amit tartanunk kellett, és ez – többé-kevésbé – sikerült is.

Egy nyelv technikai elsajátítása akár könnyebb is lehet, mint megérteni annak a kultúrának a mélyrétegeit, árnyalatait, amelynek ez a nyelv az exponense. Szembe találtad-e magad sztereotípiákkal, negatív előítéletekkel, amelyek ugyan már nem tartoztak kifejezetten a nyelvoktatás módszertanához, de kellett kezdened ezzel is valamit…

Igen, voltak ilyenek. A legkönnyebb megtanítani egy nyelv szókincsét, a grammatikáját, mert ebből a kettőből valahogy összeáll az, hogy az illető elkezd magyarul beszélni. De a gondolkodást is meg kell tanítani, az illető kultúrában való jártasságot. És talán ez az egyik legnehezebb, mert itt értékítéletekről és értékrendekről is beszélünk, viselkedési modellekről, így annak, aki nyelvet tanít – bármilyen nyelvet –, arra kell törekednie, hogy ne konfliktust generáljon, hanem valamilyen módon vállaljon föl közvetítést a két kultúra, a két nyelv között. De ezt úgy kell tennie, hogy mégsem hallgathat el bizonyos dolgokat. Mert a tények azért csak tények.

Az egyik ilyen érzékeny pontot a kultúra megtanításában az ünnepek jelentik, illetve ezek logikájának a megértése. És itt most a március 15-ét említeném, amelynek kapcsán igen gyakran találkoztam azzal a jelenséggel, hogy nem értik: Romániában ezen a napon mit tesznek a magyarok amellett, hogy ott lobogtatják a zászlókat és jönnek-mennek. Itt el kell magyarázni az 1848-as történések magyar vonatkozását, ami sok mindenben más, mint ugyanannak a történelmi eseménynek a román vetülete. Meg kell értetni, hogy ez nem úgy ünnep, mint a románság számára, hiszen a román kultúrában az ünnep nagyon gyakran vigassággal kapcsolódik össze, míg a magyar kultúrában nagyon gyakran az emlékezéssel, egyfajta rezignáltsággal. Ilyenkor meg kell állni egy pillanatra a nyelvtanításban, és nagyon őszintén, nagyon nyitottan el kell magyarázni, hogy ez nálunk, magyaroknál mást jelent, egy másfajta viselkedést.

A magyar nyelv idegen nyelvként való tanításának módszertanát is oktatod egyetemi szinten. Mit szoktál mondani a hallgatóidnak elsőként, hogyan lássanak hozzá ehhez a nem kis feladathoz?

Azt kérem tőlük elsőként, hogy vetkőzzék le a saját előítéleteiket. Az első ilyen éppen az, hogy „a magyar nyelv nagyon nehéz”. Ha tanárként így állok hozzá, akkor én magam nehezen fogok tanítani. Ezt követően az etnikai sztereotípiákat kell levetkőzni, miszerint a másik kevesebb és butább. Mert nem helyezhetjük el a másik felet ebben a negatív tartományban, hanem meg kell néznünk azt, hogy miért akarja megtanulni a magyar nyelvet, és így meg kell találnunk azokat a fogódzókat, amelyekkel valóban segíteni tudjuk őt az előrehaladásban.

Éppen véget érni látszik a közéletben egy, a román nyelv oktatásával kapcsolatos konfliktus, hiszen a kormány – és azon belül a tanügyminisztérium – azt gondolta nemrég, hogy a magyar gyermekek csak akkor tanulhatnak meg jól románul, ha már zsenge korban olyan valaki tanítja őket, aki esetleg nem is beszéli az anyanyelvüket. Te mit gondolsz erről? Mennyire volt ez ámokfutás?

Én itt elsősorban azt látom, hogy bizonyos módszertani fogalmakkal nincsenek tisztában azok, akik ilyen rendeleteket kötelezővé akarnak tenni. És itt hadd mondjam el – visszatérve picit a magyar nyelvre –, hogy mi ugye azt mondjuk, hogy a magyart idegen nyelvként tanítjuk. De ezt mi Romániában nem mondhatjuk, hiszen ha szociolingvisztikai szempontból megvizsgáljuk a nyelv státuszát, akkor a magyar nem „idegen” nyelv, hanem inkább anyanyelv, regionális vagy környezetnyelv. Ellenben akkor, amikor a nyelvtanítás módszertanáról beszélünk, kifejezetten szempontok mentén, akkor mondhatom azt, hogy „idegen” nyelv.

Na már most, a román nyelv oktatása is felvet ilyen jellegű problémákat, hiszen a többségiek részéről van egyfajta elutasítás, amikor azt mondjuk, hogy mi a románt „idegen” nyelvként akarjuk tanítani, mert Romániában ez a nyelv nem „idegen”. És ez ismét a nyelv státuszára vonatkozik: a többségiek nyelve, államnyelv, s így nem lehet „idegen”.

Viszont vannak helyzetek, amikor az iskolában a románt módszertani szempontból idegen nyelv tanításához szükséges módszerekkel kell tanítani. De ez is változik iskolától iskoláig, régiótól régióig. Hiszen Temesváron, ahol a gyermekek nagyon könnyen megtanulnak az utcán is románul, másfajta tanítási módszereket kellene alkalmazni, mint a tömbmagyarságban, Székelyföldön például, ahol a gyermek nem hallja állandóan ezt a nyelvet, és így nem is tanulhatja meg az utcán.

Ehhez azonban szakemberek szükségesek. A román anyanyelvű, román nyelvet és irodalmat tanító tanárt nem erre képezték, és valószínűleg nem tud kilépni abból a szubjektív nézőpontból, amire utaltam ennek a beszélgetésnek a kezdetén. Ez itt az egyik legfontosabb dolog: gyakorlatilag át kellene képezni, vagy netán ki kellene képezni egy olyan pedagógusi gárdát, amely képes ezt a nyelvet külső szempontok alapján, idegen nyelvi eszközökkel, környezetnyelvként szemlélni, tanítani. Ezt a tudást elkezdték átadni Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen foglalkoznak úgy a jövendőbeli román szakosokkal, hogy ők második nyelvként tanulják a nyelv rendszerének átadását, de ez még nem jelent országos lefedettséget.

Egy tanárnak, de főként a nyelvtanárnak elsőként magát a nyelvet kell vonzóvá tennie a diákja számára, és csupán erre alapozva láthat hozzá a tulajdonképpeni oktatáshoz. Mit kockáztat az, aki ezt a bemelegítő részt kihagyja és már kezdettől csak a kényszerűségre hivatkozik?

Talán nem is annyira a nyelvet kell vonzóvá tennie, mint inkább a kultúrát, illetve az illető nyelvet beszélő közösséget. Amikor mi úgy döntünk, hogy megtanulunk, vagy a szüleink úgy döntenek, hogy bizonyos nyelvet megtanítanak nekünk, akkor ebben mindig ott van a célszerűség. Ezek általában kézzelfogható, materiális okok. Például, ha angolul tud a gyermek, akkor jobban boldogul a munkaerőpiacon és több pénzt fog keresni. Vagy, már azzal a motivációval is kell számolni, hogy „ki akarok költözni ebbe és ebbe az országba, akarom ismerni a nyelvét”. Olyan ez, mintha a nyelv másodlagos lenne a történetben. Ezért is kell az illető kultúrát vonzóvá tenni.

Én azt is nagyon gyakran hangsúlyozom, hogy a román kultúra egy nagyon értékes kultúra. Ha csak arra gondolok, hogy a román színház vagy filmek micsoda értéket hordoznak, talán erről az oldalról is meg lehet közelíteni a szükséges érvelést. Nyilván, amikor kicsi gyerekekről van szó, hat-hétévesekről, megint más oldalról kell megközelíteni. Itt mindig a játékosság kell hogy legyen a fő szempont.