Maia Morgenstern a nyugdíjazás küszöbén lévő neurotikus hivatalnoknő szerepében is lenyűgöző tudott lenni hétfőn este a Brassó megyei Keresztényfalván megszervezett ötödik C’Art Fest kulturális, művészeti fesztivál első meghívott színházi produkciójában. A román színjátszás másik nagyasszonyával, Rodica Mandachéval „duettben” Pascal Bruckner Mivel szolgálhatok? (Cu ce vă servesc?) című egyfelvonásosát tették emlékezetes élet-halál játékká a zsúfolásig megtelt, színházteremmé alakított keresztényfalvi kultúrotthonban.

Pedig Bruckner szövege amennyire egyszerűnek tűnhet első látásra – lepattant lebujban egy pincérnő és egy idegbetegnek tűnő kliens párbeszédet folytat –, éppen annyira nehezen vihető színre, ugyanis bravúros színészi játék, markáns arcélű alakítások hiányában ott halna meg, valahol a színpad és nézőtér keresztmetszetében.

Chris Simion rendezésében azonban Maia Morgenstern és Rodica Mandache kettőse a garanciája nemcsak a szöveg eleven, emberszagú jelenvalóságának, hanem annak is, hogy miközben a néző szék alá gurul nevettében, a produkció után magával is viszi mindazt, amit a kétszereplős történet üzen. Még úgy is, hogy ez egy nem egy éppen egyszerű üzenet.

Elvont fogalmakat, életmóddá és világfelfogássá terebélyesedő jellemhibákat testesítenek meg ugyanis ezek a figurák. Geraldine, a hivatalnoknő (Maia Morgenstern) és Eugene, a pincérnő (Rodica Mandache) egy üres és lepattant kávézó, de inkább amolyan sötét lebúj képzeletünkben is dohos terében vitába keveredik azon, hogy az előbbi képtelen választani az itallap felhozatalából, amelyet az utóbbi minden lehetséges módon és többszöri próbálkozással felkínál.

A választás elutasítása aztán újabb és újabb vitatémákat generál kettejük között, olyanokat, amelyek már több mérföldnyi távolságra esnek a vita indítóokától – valahol a hordófilozofálás és az üres fecsegés között helyezkednek el.

Így jut el ez a szóváltás előbb a neurotikus női kliens világszemléletének részletes felvázolásáig arról, hogy mit gondol az életéről a magzati kortól a családalapításon át egészen a nyugdíjazásig. De nem csak az ő élettörténetével ismerkedünk meg, hiszen a Samuel Beckett stílusára jellemzően egyszer csak kibuggyanó abszurd fordulataként maga a pincérnő is elkezdi sorolni kliensével teljesen ellentétes előjelű élete különböző fonákságait: hogyan tobzódott ő élete során a különböző választásokban a kajálásától a szexen át egészen a több különböző szakterület tanulmányozásáig.

Az egyik történetből a választás képtelensége és tragikuma, a másikból a minden választásának a kudarca és parányi drámái is körvonalazódnak. És mindez persze túláradó komikus fordulatokkal megspékelve, amelyek fogyaszthatóvá, becsomagolhatóvá és hazavihetővé teszik ezeket a sztorikat.

Hogy én mit csomagoltam fel magamnak nézőként a látottakból? Természetesen azt, ami a hétköznapjaimban is foglalkoztat, és ami szorosan kapcsolódik az anyasághoz, azokhoz a hibákhoz, amiket el lehet követni ennek a szerepnek a hivatásszerű megformálásában. De ugyanakkor azt gondolom: a hivatalnoknő történetének e mozzanata tulajdonképpen nincs is ahogy hidegen hagyja a nézőit általában. A szereplő ugyanis az előadás egyik legfontosabb jelenetében arról beszél, hogy őt már kicsiny magzat korától olyan teljesíthetetlen célokkal aggatták tele a szülei teljesen öntudatlanul és csupa jó szándékból, hogy ha tudta volna, hogy mindez mivel jár, világra sem jött volna. De mivel nem volt más választása, hát megszületett, és – szintén jobb híján – megpróbált a jó előre felállított akadályok között egy élhető életet kikanyarítani magának, persze sikertelenül. A nyugdíjazás előtt álló és így teljesen fogódzók nélkül maradó hivatalnoknő tulajdonképpen e szédületes potenciálhalmaz miatt választotta azt, hogy tulajdonképpen semmit sem választ, vagy csupán azt, ami még marad, és ami egyedülállóságában nem jelent alternatívát (például az őt kiválasztó férje, akit jobb híján szeret és tisztel).

A történet csattanója tulajdonképpen nem is lehetett más, mint az, hogy a két élettörténet a halál után, a végső elszámolás pillanatában összetalálkozik az istenség színe előtt, egy rózsaszín parókás, fejhallgatós, magas talpon egyensúlyozó, egyszerre szende és makrancos kislány (az előadás harmadik szereplője, statisztája) előtt, aki Facebook-üzenetben értékeli ki a két benyújtott iratcsomót. A két szereplő pedig – mi mást is tehetne? – ugyanúgy a semmit, illetve a mindent választja a menny, purgatórium és pokol jelképezte felhozatalból.

Csupán egyetlen dolog állandó tehát, amit a síron túlra is magunkkal viszünk: a domináns jellemhibánk.

S bármennyire fura, a keresztényfalvi nézőtéren ezen mindannyian nevettünk. Az ezt előidéző „csodaszert” pedig Maiának és Rodicának hívták. És egy „kicsit” Pascal Brucknernek is.