A 10. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó Schilling Árpád EXIT című előadásával indult, amely azt vizsgálta, hogy mi történhet akkor, ha különböző kelet-európai gazdasági bevándorlókat egy használaton kívüli épületbe zárnak valahol Nagy-Britanniában, és a várakozáson kívül nem marad számukra más választás. Mit kezdünk az előítéleteinkkel, félelmeinkkel, hogyan írhatóak fölül az etnikai-kulturális különbségek egy ilyen válsághelyzetben? Interjúnk apropóját ez adta, de a rendezővel az állampolgár felelősségéről, a Krétakör elmúlt húsz évéről és arról is beszélgettünk, hogy miért üzent alsógatyában Magyarország miniszterelnökének.

Külföldi rendezései, a Krétakör nemzetközi bemutatói, koprodukciói során milyen visszajelzésekkel találkozott a nyugat-európaiak részéről, ami a magyar nemzetet, a magyar identitást illeti? Hogyan gondolkodnak Európában a magyarokról?

Az utóbbi időben a magyarországi politikával kapcsolatban találkoztam bizonytalan, félelmekkel teli kérdésekkel. Nem értették pontosan, hogy mi történik. Hagyományosan a színházi közeg bárhol a világon egy szabadabb gondolkodású közeg. Akikkel én találkoztam, ők nem a magyar nemzettel, identitással kapcsolatban, hanem Magyarországról gondolkodtak, a társadalmi változások érdekelték őket. A kultúra, a tudomány világában húsz évvel ezelőtt Magyarországnak nagyon jó híre volt – a rendszerváltás pillanata, a kerítés leomlása, az NDK-sok találkozása az NSZK-sokkal –, amihez képest egyfajta bezáródást, bizalmatlanságot, üzengetést, haragosságot érzékelnek. Nem értik, hogy mi is a magyarok problémája.Például azt sejtik erről a környékről, hogy egy gazdag kultúrájú, gazdag nemzetiségű terület, és akkor nem értik, hogy miért ennyire bezárkózó. Nyilván nagyon ijesztő bizonyos távolságból hallani a kerítésépítést pont abból az országból, amelyik nem is olyan nagyon régen lebontotta a kerítést. De ezt nemcsak Nyugat-Európából, hanem a vajdasági magyaroktól is hallom, hogy nem esik jól nekik az, hogy egyszer csak ott van ez a kerítés. Nagyon sokan nem tudnak ezzel a dologgal azonosulni, ennek a szimbolikájával, a hosszú távú következményeivel. Ha ez a migrációtól való védekezésről is szól, közben ezeket a nemzeteket, amelyeknek pont nagyon össze kéne kapaszkodni, és ezt az energiát kellene tudatosan jól használni, leválasztja egymásról.

Én mindig próbálom a politikai csatározásokat és a magyar társadalmat, annak a mozgását különválasztani. A politika természetesen tudja manipulálni a társadalmat. Azt tudom közvetíteni, amit én érzékelek, hogy gyengül a civil társadalomnak, a polgároknak a védekezése. Olyan szinten tesszük függővé magunkat a bel- és külpolitikai változásoktól, hogy azzal nem tudunk kiteljesedni, megőrizni valamit a befogadásunkból.

Nehéz megközelíteni, hogy mi felé tartunk, ugyanis a másik oldalon meg az van, hogy ebből a három országból – Magyarország, Románia és Szerbia – az elmúlt öt-tíz év során négy, négy és fél millió ember vándorolt ki. Tehát amikor a bevándorlástól rettegünk, és milliós számokat mondunk, aközben azzal nehezen akarunk szembenézni, hogy mi milliós számban vonulunk nyugatra, amivel más formában természetesen, de bizonyos értelemben terhet róvunk ezekre a társadalmakra. A Brexit elsősorban nem a közel-keleti bevándorlók miatt történt, hanem bizony a kelet-európai bevándorlóktól rettegtek sokkal jobban, hiszen ez az Európai Unióról való leválasztást jelentette. Abban az időszakban sokkal gyakoribb volt, hogy Londonban egy horvátot vagy egy lengyelt vertek meg, minthogy egy arabot vertek volna meg. Sajnos azt gondolom, hogy a politika nagyon nem segíti azt, hogy valóságosan tudjanak arról Nyugat-Európában, hogy mi zajlik itt. Nem jutnak el a megfelelő információk.

Azért is gondoltam nagyon fontosnak ebben az előadásban, hogy mi magunk, meg azok is, akik megnézik, elmélkedjünk arról, hogy a migrációnak mi is részesei vagyunk, nem pusztán elszenvedői. Ez felelősség, nem lehet csak azzal megoldani, hogy azért, mert mi európaiak vagyunk, ránk más szabályok vonatkoznak. Ha négy és fél millió ember otthagy három országot, akkor azok az országok nem működnek jól. Ezt nem lehet kikerülni.

Az aktivistákkal színpadra vitt Bánk bánról például azt mondta ön és csapata is, hogy ott újraértelmezték a nemzet, a nemzeti identitás fogalmát. A színészekkel és a civilekkel való közös munka során ön mennyire értelmezi folyamatosan újra ezeket a kérdéseket?

Nagyon különböző az, amikor a színházban professzionális színészekkel, vagy valami civil, politikai ügyben dolgozom, mert más a fókusz, más az elvárás. Profi színészekkel az alapvető elvárásom az, hogy egy konkrétan kijelölt úton végigmenjünk szakmai munkával a premierig, és nagyon sok olyan kérdéssel foglalkozunk, amelyek nem társadalmi jellegűek, hanem nagyon praktikus színházi, dramaturgiai, színészvezetési kérdések. Egy ilyen munka során (az EXIT című előadás próbafolyamata alatt – szerk. megj.) – mivel olyan sok idő nincsen rá, ezek a színészek rendszeresen dolgoznak három különféle színházban – nem folytattunk le egymás között egy hosszú, elmélyülős társadalmi vitát. Én azt képzelem, hogy adott esetben radikális különbségek is lehetnek a gondolkodásunkban.

Egyébként azt megcsináltuk a stábommal, hogy mind a tizenkét színésszel hosszú, kimerítő interjút készítettünk három témakörben: politikáról, személyes benyomásokról és színházról. Nagyon konkrét kérdéseket kaptak a színészek, például: „melyek azok a politikai kérdések, amelyek érdekelnek?”, „Melyek azok a személyes dolgok, amelyek motiválnak az életedben?”, „Milyen fajta színházat szeretsz?”. Ebből rengeteg információ bejött. Például nagyon érdekes volt, hogy alapvetően nagyon nyitott gondolkodású társasággal dolgoztam, de pont a migráció kérdésében a többségnek elég határozott véleménye volt azokra a migránsokra vonatkozva, akik Közel-Keletről érkeznek ide. Elég lezáró, kategorikus kijelentéseik voltak úgy, hogy valódi tapasztalata szinte senkinek nem volt ezzel kapcsolatban. Addig még elmerészkedünk, hogy megértem, ezek nehéz helyzetben lévő emberek, de miért pont ide és miért ennyien jönnek, és hogy egyébként is így-úgy viselkednek. Mivel a civil területen is dolgozom, és kapcsolatban vagyok ilyen típusú szervezetekkel, akik konkrétan foglalkoznak a migráció kérdésével, akár jogi, humanitárius szempontból, éreztem, hogy nagyon különböző az, amikor valaki úgy alakítja ki erről a véleményét, hogy az információt elsősorban a tévéből, az újságból vagy a szomszédjából szedi be, és az, amikor valaki konkrétan találkozik ezzel a szituációval, például határokon dolgozik.

Szerintem rendkívül fontos lenne a kulturális területen, akár színházi társulatokban ezekről a kérdésekről mélyebben beszélgetni, és lehetőséget biztosítani az alkotók számára, hogy gazdagabb legyen az információs bázisuk, hogy találkozzanak például olyanokkal, akik ezekben a kérdésekben szakértők. Nyilván nem csak a migrációra vonatkoztatva, csak ez most ilyen éles dolog, de ugyanúgy lehetne az összes demokratikus kérdésre: hogy hogyan működünk, hogyan nem működünk, hogy mennyire miattunk, állampolgárok miatt is olyan a politikai helyzet, amilyen, hogy mit és milyen eszközökkel tudnánk változtatni.Pont akkor dolgoztunk itt januárban, amikor a korrupcióellenes tüntetések Temesváron elindultak, és nagyon érdekes volt látni, hogy nem volt automatikus a helyi társulat színészeiben, hogy részt kell egy ilyenen venni, még akkor sem, ha öt méterre a színház előtt tüntettek. Budapesten is hasonlóak a tapasztalatok. A színpadon szívesen beleengedjük magunkat ezekbe a kérdésekbe, de amikor ott történik az orrunk előtt a dolog, akkor mintha nem fognánk fel ezt az állampolgári felelősséget, mintha művészként szeretnénk ezt a dolgot letudni, és kibeszélni. Nekem ez a kettőség rendkívül fontos. Én nem tudom hitelesnek tartani a munkámat, ha közben nem végzek valamilyen civil tevékenységet. Nem gondolom azt, hogy azzal, hogy megrendeztem egy előadást, kipipáltam a társadalmi felelősségemet.

Én nagyon fontosnak tartom, hogy az utcán is politizálni kell, foglalkozni kell állampolgárként ezekkel a kérdésekkel. Figyelni kell azt, hogy a politikai elit hogyan mozog, nem elég ezt annyival letudni, hogy a hatalmasok mindig hazudnak, a politika mindig szar volt. Fontosnak tartom, hogy a művészek ebben az ügyben egy picit beljebb lépjenek, és ne csak hangoztassák azt, hogy felelősek.

Rendszerkritikus, és számos példa azt mutatja, hogy valószínűleg az egyik legmarkánsabb és leghatározottabb ellenzéki hang ma Magyarországon. Említhetem a Nemzeti Konzultációval kapcsolatos videóját vagy a tavalyi TESZT-en is bemutatott Harag Napja című előadást, amely Sándor Mária, a fekete ruhás nővér történetéből ihletődött. Jól látom, hogy ennek ellenére nyitott a párbeszédre? Számomra úgy tűnik, hogy például a Facebook-oldalán – ameddig az érvek szintjén maradnak – hajlandó reagálni az önnel nem egyetértők véleményére is.

Én alapvetően egy valamit nem tudok elfogadni, megbocsátani, azt, hogy ha valaki demokratikus úton, választások útján hatalmat szerzett, egy egész ország vezetésének a jogát megkapta, és utána fölszalámizza azt az országot, és csak bizonyos kérdésekben hajlandó kommunikálni egy fajta módon. A felelősségérzetnek ezt a fajta hiányát nem tudom tolerálni. Nekem azzal semmi bajom nincsen, ha valaki egy bizonyos pártra szavaz, attól még ugyanazt a közös országot éljük, együtt használjuk a tömegközlekedést, együtt vásárolunk a boltban, tehát valahogy muszáj egymással kommunikálnunk. De azzal egyáltalán nem tudok toleráns lenni, hogy valaki kihasználja a hatalmát. Hozzáteszem: ehhez az utóbbi pár év kellett.

Ez nem az jelenti, hogy én egy jobboldal-ellenes figura lennék, hogy engem kifejezetten az dühít, hogy egy jobboldali politika van Magyarországon. Inkább az zavar, hogy ez nem az, ez az sem. Ezek föloldódtak, de ebből egy olyan elvtelenség következett, amiben pont azt nem látom, amire valaki jobboldaliként vagy nemzetféltőként büszke lehetne. Például akkor, amikor Orbán Viktor tavaly Putyinnal megkoszorúzta az ötvenhatos ellenforradalmi emlékművet a Fiumei úti sírkertben – amit erre az alkalomra újítottak föl –, amivel tulajdonképpen az orosz hatalomnak tett egyfajta gesztust, azt éreztem, hogy nem értem, hogy az a sok konzervatív érzelmű ember miért nem háborodik föl ezen maximálisan, mert engem iszonyatosan fölháborított, pedig én semmiképpen nem tartom magam konzervatívnak. Inkább az van bennem, hogy ha konzervatív vagy, akkor azt kérem rajtad számon. Ha te azt hangoztatod, hogy számodra a nemzeted függetlensége a legfontosabb kérdés, akkor haladj aszerint, és aszerint vitázzunk, de ha nem is aszerint haladsz, és össze-vissza hazudozol... Persze ez nem csak az Orbán-kormányra igaz, ez az, ami a legszélsőségesebben mutatja ezt meg. Ez egy olyan ébredése egy állampolgárnak, amikor először nagyon nyilvánvaló dolgokra lesz az ember érzékeny, aztán idővel egyre inkább differenciálódik ez a gondolkodás, és egyre inkább érzékenyebb lesz egy csomó kis hétköznapi elnyomásra, nagy politikai elnyomásra, demokratikus hézagra.

Itt amikor csináltuk az előadást, volt egy jelenet, amit Tokai Andrea és Bandi András játszottak arról, hogy egy magyar kisebbségi képviselőnek milyen borzasztóan nehéz egy román többségi vezetővel elérni mondjuk csak egy névtábla kihelyezését vagy megváltoztatását, akkor ez ugyanolyan érzékenységet érintett bennem. Azt éreztem, hogy most értem, meg tudom ragadni valamilyen szinten azt a határon túli kisebbségi problémát, amire egyébként otthon is érzékeny vagyok. Képes vagyok fölfogni ezeket a szituációkat, és ki tudok állni mellettük. Úgy nem tudok kiállni, hogy a magyar nemzet egysége, a magyar nemzet függetlensége, meg a magyar nemzeti hagyományok. Ez egy maszlag számomra. De akkor ki tudok állni, amikor látom a konkrét polgári szituációt, hogy mit jelent egy ember, egy közösség számára egy utcának a neve, mit jelent egy közösség számára, hogy európai kulturális főváros lesz Temesvár, és akkor miért nem lehet a folyón utazó hajóknak négy nemzetiségű nevet adni. Ezek a problémák hirtelen nagyon pofába jönnek, és ezeket szívesen hallanám Budapesten is, szívesen vennék részt ezeknek a tematizálásában.Egyre több ilyen dolog érdekel, például az is, hogy Törökországban mi történik a tanárokkal, akiket a tisztogatások hatására ezrével rúgnak ki csak azért, mert nem hajlandóak egyetérteni ezzel a súlyos figurával. Ezek már határon átnyúló dolgok – a kisebbség, az elnyomás kérdése. ezekben meg kellene értenünk egymást, érzékenynek kellene lennünk ezekre a kérdésekre. Vagy ott vannak a magyarországi magyarok meg a határontúli magyarok közötti béna óvatoskodások, vagy az állampolgársággal kapcsolatos régi, MSZP-s ellenkampány, most meg az állampolgársággal nyert szavazójoggal való sáfárkodás. Erre csak azt tudom mondani, hogy egyik sem jó, de egyiket sem tudjuk kibeszélni, mert Budapestről nézve az ember óvatosan mondja, hogy amikor egy határontúli magyar leadja a szavazatát, nem gondol arra, hogy miben vesz részt, mibe van behúzva?

Én alapvetően nagyon szeretném a párbeszédet, de azt érzem, hogy Magyarországon egy bizonyos környezetben nem tudok ebben előrébb jutni, mert amikor valaki helyből gyűlöl, tényleg ilyen atavisztikus gyűlölettel, akkor ott nagyon nehéz a párbeszéd. A Nemzeti Konzultációval kapcsolatos videót egy humorral telített beszólásnak gondoltam, hogy ebből induljon el egy párbeszéd. Nagyon pontosan lehet látni a kommentekben és egyáltalán, hogy az ezer kommentből háromszáz mozdíthatatlan. Az semmit nem ért meg a dologból, csak azt, hogy én egy barom vagyok, úgy, hogy semmivel nem tud ellenérvelni, hogy tényleg mi az istenre jó egy ilyen Nemzeti Konzultáció azon kívül, hogy több milliárd forintba kerül, és akkor beleköt például az alsógatyába. És marad körülbelül hatszáz kommentelő, akiknek a fele a humorát és a tartalmát is veszi, és van egy olyan egyharmad, amelyik nem érti, hogy ezt miért kell alsógatyában mondani, és akkor el kell magyarázni, hogy biza ha nincsen alsógatya, nincsen másfél millió néző. Ez egy szakmai kérdés.

Írták már azt önről, hogy „a színháztól az egyre inkább az aktivizmus felé forduló Schilling”. Egyetért ezzel?

Igen, én tényleg afelé fordultam az elmúlt években, mert azzal az alapítvánnyal, amivel korábban színházi előadásokat csináltunk, abszolút ráálltunk olyan projektekre, amiknek a színházhoz már csak nagyon érintőlegesen volt köze. Ez egy ébredés, ami arról szól, hogy van egy állampolgári oldalam is, mint ahogy van egy családfenntartó, színházi szakmai oldalam is, és ezek a különféle identitások adnak ki egy személyiséget.

Mi azt gondoltuk, hogy a demokrácia egyfajta adottság, mechanizmus, ami működik. Főleg a volt kommunista országokból jőve azt gondoltuk, hogy ezt majd lehetőleg jól fogják működtetni nekünk, és néha mi majd döntünk, hogy tetszik-e, és ha nem tetszik, akkor jöjjön valami más. Szép lassan meg kell értenünk, én legalábbis azon dolgozom, hogy minél több embernek azt mondjam, hogy ez nem így működik. Pont az a lényege ennek a játéknak, hogy ezt alulról kell valahogy megtámasztanunk, és hogy azok a politikusok, akiket választunk, közülünk termelődtek ki.

Nekem állampolgárként nem ideológiákra, hanem konkrét programokra kellene szavaznom, hogy milyen irányba menjünk. Ez bizony munkával jár, ehhez olvasni, tájékozódni is kellene, de ez a polgári léthez hozzátartozik. Ha ezt megspóroljuk, ha azt mondjuk, hogy nekem erre nincs energiám, mert én annyit dolgozom, rendben van, de akkor azt jelenti, és ezt rögtön mondjuk ki utána, hogy nekünk nem kell demokrácia. Nekünk egy olyan világ kell, ahová valahonnan az Isten majd küld egy vezetőt, és mi a kocsmában majd kitomboljuk magunkat, és egyébként napi szinten nyomjuk a melót, és nem érdekel minket semmi más. Kérdés, hogy ezt valóban mélyen így gondoljuk-e, vagy tulajdonképpen csak egy centire vagyunk attól, hogy megértsük, hogy mi a felelősségünk.

Itt például a több nemzetiségű dolog van jelen, hogy oké, te úgy beszélsz, én meg így, másak a hagyományaink, de ez a konkrét dolog neked is meg nekem is fontos. Ebben vajon össze tudunk-e állni? Amikor kint voltam a korrupcióellenes tüntetésen, és figyeltem az embereket, azt a pillanatot láttam, amikor formálódik egy közösség, egy társadalom. És akkor csinálunk valamit közösen, elkezdünk egymás fele mozdulni, és egyszer csak nem az lesz a lényeg, hogy te hogy beszélsz, hanem az, hogy „jaj de jó, hogy ti is jöttetek”. Bármennyire is naivan szól, a mélyén pontosan látom, hogy ez rengeteg önkéntes munkával jár, és ez nem a munka ideje, nem hivatásos polgárok, hanem polgárok vagyunk, és ez a munkaidő után kezdődik.

A European Cultural Foundation hollandiai díjátadójára küldött videóüzenetben többek között arról is beszélt, hogy az elmúlt 20 év alatt kialakult a Krétakör felfogása, elvrendszere arról, hogy hogyan lehetne jól közösségként élni. Az 1995-ben alakult szellemi alkotóműhely, majd a 2002-től 2008-ig színházi társulatként működő, azóta a nemzetközi társadalomfejlesztésre is fókuszáló Krétakör ön szerint milyen utat járt be, és emellett hogyan árnyalódott, radikalizálódott, egyáltalán változott az ön világlátása az elmúlt két évtizedben?

Az elején a korlátlan önkifejezés volt a legfontosabb. Fiatal huszonévesek számára a színház nagyon jó lehetőség, közösségben vagyunk, jól érezzük magunkat, bármit kikiabálhatunk, amit akarunk, de amit kikiabálunk, az még a tizenéves korunkból fölhalmazott problémáink, a kamaszkorunk, család, szüleink, barátkozás, fiú-lány viszonyok stb. Ez még nem egy társadalmi érettség szintje. Ez onnantól kezdve lett egyre komolyabb, amikor egy állandó társulattá váltunk, és az már felvetett olyan kérdéseket, hogy mi mostmár együtt élünk, pénzt kapunk a munkánkért, de mennyi pénzt kapjunk, ezeket a javakat hogyan osszuk szét, hogyan építsünk fel egy évet, hogyan éljünk. Egyre többeknek lettek gyerekeik, tudomásul vettük, hogy családos emberek vagyunk már, nem szabad fiatalok, akik bármikor bármit megtehetnek. A 24 órából húsz, tizenöt, nyolc óra lett.Én a magam részéről eljutottam oda, hogy pont ezek a változások egyre érzékenyebbé tettek ez iránt a kérdések iránt: közösség, társadalom, család, viszonyok, jogok. Mivel sok helyütt jártunk, sok emberhez szóltunk, egyre inkább érződött, hogy ez egy felelősség, nem mindegy, hogy mit képviselünk, mit üzenünk, mit sugárzunk kifelé, hogy hogyan igazgatunk egy társulatot, hogy mennyire elégedettek az emberek.

Így jött az a bizonyos 2008-as dátum, amikor az volt, hogy mi lenne, ha ezeket a tudásokat, tapasztalatokat fölhasználnák, és jobban kiélnénk azt az igényt, hogy mi akarunk ezekkel az ügyekkel foglalkozni. Váltani kellett a társulatban, mert a színészek számára fontosabb volt az a fajta színészi munka, amiből már kevesebbet tudtam ajánlani. Aztán egyre inkább olyan emberek kerültek a Krétakör közelébe, akik számára ezek már evidenciáknak tűntek – hogy foglalkozni kell az oktatás kérdésével, a fiatalok demokratikus nevelésével, azzal, hogy egy közösségben úgy oldod meg a problémádat hogy minél hangosabb vagy, vagy úgy, hogy próbálsz keresni más támogatókat is, hogy milyen felelősség az, amikor valaki vezetővé válik, amikor azt érzed, hogy kívül kerülsz, mit tehetsz azért, hogy visszakerülj, mit jelent az, hogy jogaid vannak akár egy iskolában. Foglalkoztunk a romakérdéssel is, hogy a többségi társadalom milyen segítséget nyújt, és mennyire nyit ezekben a kérdésekben, hogy hajlandóak vagyunk-e elfogadni, hogy nagyon komoly gazdasági változások zajlottak a rendszerváltás környékén és után, aminek bizony nagyon komoly áldozatai lettek. Leszakadó rétegek lettek, főleg a magyarországi cigányság esetében mondható ez el, ahol termelőszövetkezetekben, bányákban dolgozó emberekről volt szó, ezek megszűntek, és az utána lévő versenyben igenis egyre nagyobb hangsúlyt kapott a rasszizmus. Egyre komolyabb kérdések lettek, egyre több olyan ember jött, akik nemzetközi szinten is behozták ezeket, hogy például mi az, hogy Európai Unió.

Ez a folyamat, ami onnan indult el, hogy problémám van, szeretném kikiabálni a világba, szeretném, hogyha sikeres lennék, és ha szeretnének, ez egyre inkább afelé ment, hogy már nem ez az igazi kérdés. Nyilván ehhez kellettek a sikerek, hogy az ember bizonyos értelemben beérjen, kicsit biztosabb legyen saját magában. A család, a gyerekek megjelenése behozott egy rakás új kérdést. Bekerült ebbe a társaságba Gulyás Márton, aki egyre inkább kinőtte magát egy ilyen közösségi figurává, rendkívül tájékozott, rendkívül sok helyről szed információkat, és például bejött ez is, hogy tényleg a magyar sajtóból képesek lennénk megérteni a világunkat úgy, hogy nem olvasunk semmi mást csak azt a három dolgot, amit elénk tesznek?

Ez egy folyamatos érés és alakulás volt. Számomra egyre inkább fontosabb lett, hogy ne a művészet újrafölfedezése, a művészet eszközeinek társadalmi célok szolgálatába való állítása legyen – ami szintén egy nagyon izgalmas kihívás –, hanem konkrétan társadalmi kérdésekkel és politikával foglalkozzunk. Nem abban az értelemben, hogy hogyan lehetünk egy párt, hanem hogyan lehetünk egy mozgalom. Hogy mit jelenthet egy társadalmi kampány – a migrációval, a civil szervezetekkel kapcsolatban is csináltunk ilyet –, hogy lehet ezt fölépíteni.Ez a folyamat egyáltalán nem zárult le. Részt vettem több mozgalmi indulásban, a Millában és a Tanítanék Mozgalomban is, és az ottani tapasztalatok is beépültek. Például az, amikor egy rakás önkéntes próbál valamit csinálni a 25-26-ik órájában a napjának, és infrastrukturális problémákkal, az emberi erőforrás végességével találkozik, vagy az, amikor az ember összeszervez egy harminc-negyvenezres tüntetést, de a politika erre nagy ívben szarik. Hogy hogyan lehet fenntartani a feszültséget, hogyan lehet nem elveszíteni a reményt ezekben a helyzetekben, hogyan lehet a politikától nagyon távol álló embereknek ilyen kérdésekről beszélni úgy, hogy az ember is elégedetlen önmagával, mert nagyon kevés tudása van még mindig erről.

Én már egy jó pár éve nyomtam azt, először csak a művészek körében, majd egyre inkább, hogy politizálni kell. Akkor nagyon negatív visszajelzéseket kapott a szakmán belül, és akkor most jelennek meg ilyen cikkek, hogy Stohl András azt mondja, hogy azért kimenne egy tüntetésre. Itt tartunk, ezzel henceg, hogy ő egyébként majd egyszer ki fog menni egy tüntetésre. Én ezt nyolc éve leírtam az ÉS-ben is, hogy politizáljatok, és szabadítsuk már föl ezt a szót ettől a nyomorúságtól, hogy a politikáról Orbánnak, Gyurcsánynak vagy az éppen aktuális politikai vezetőknek van joga, privilégiuma egyáltalán beszélni. A politika mi vagyunk. Mindig le kell fordítani, hogy a politika közélet. Pont a gatyás videó kapcsán volt, hogy én nem is kaptam üzeneteket, csak visszahallottam, hogy megrettentek a szakmabeli emberek, hogy ez az ember már teljesen megőrült. És amikor kiderült, hogy a hétköznapi emberek milyen szinten reagálnak erre, tulajdonképpen, mint a szivacs szívták fel ezt a dolgot, és kezdtek el beszélni róla, akkor kezdett a szakma visszajövögetni, hogy „ja, ebben volt valami tudatosság?”. És akkor azt mondtam, hogy Jézusom, 2017-ben vagyunk, hol tartotok ti? Annyira nem fogták föl, hogy mi van, hogy ijesztő volt. A III. Richárdot csináljuk meg a színpadon, de hogy mit gondolunk arról, hogy diktátor és diktatúra, arról nem nagyon szól diskurzus ezekben a közegekben. A fantasztikus színházi tereket csak nagyon ritkán használják kicsit rizikósabb párbeszédnek a generálására.