Dimény Áron kapta péntek este a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulati elismerését, a Bánffy Miklós vándordíjat. A díjat minden évben az előző évadban nyújtott, kiemelkedő teljesítményért ítéli oda a társulat művészeti tanácsa.

A 40 éves Dimény Áron már másodszor részesült Bánffy-vándordíjban, az elsőt 2002-ben kapta. A Quadro Galéria által támogatott kitüntetést péntek este, a Viktor, avagy a gyermekuralom című előadás végén adták át neki kollégái, a tavalyi díjazottak: Albert Csilla, Györgyjakab Enikő és Sinkó Ferenc. Dimény Áron szüleinek ajánlotta a díjat: a közönség soraiban ülő édesanyjának és néhány hete elhunyt édesapja emlékének.

Az ünnepélyes pillanatokat követően többet is megtudhattunk a kilencéves Viktort játszó művészről, ugyanis ő volt a Livingroom című beszélgetősorozat meghívottja. Kollégái, Albert Csilla és Bodolai Balázs faggatták, miközben ínycsiklandó illatok kezdtek terjengeni a színház emeleti előcsarnokában, ugyanis Laczó Júlia saját gasztronómiai költeményét főzte helyben, Orbán Attila és Vindis Andrea segédletével. A beszélgetést a Balla Szabolcs, Farkas Loránd, Szép András és Viola Gábor alkotta alkalmi zenekar tette még hangulatosabbá.

A Livingroom-beszélgetések jól bevált hagyománya, hogy fotókat vetítenek a meghívottról, csecsemőkorától kezdve a jelenig, ezeket kommentálva idézi fel a színész életének, pályájának fő stációit. Dimény Áron mesélt Biharpüspökin, a magyar-román határ közvetlen közelében töltött gyerekkoráról, családjáról és tanárairól, akik szenvedélyt vittek abba, amit tanítottak és ezzel meghatározták érdeklődését, szellemi fejlődését. Mesélt mestereiről, akiktől a szakmát tanulta: Hatházi András, Biró József, Salat Lehel tanították a főiskolán, Csíky András volt nagy mestere a színpadon. Tőlük tanulta meg a színészmesterség fogásait a legapróbbaktól (például, hogy soha ne lépj a színpadon kábelre) a legfontosabbakig (mint azt, hogy soha ne állj le, bármi történik, még akkor se, ha partnered elfelejtette a monológját vagy nem adja be a végszót). „Sok függött az emberektől, akik körülvettek” – summázta a színész.

Mesélt a két főiskola – a marosvásárhelyi és a kolozsvári – közötti rivalizálásról, amit ő pozitívnak és serkentőnek ítélt meg, valamint a tehetségről kialakult véleményét is kifejtette: „Ha valaki igazán tehetséges, nincs az a főiskola, amely el tudná rontani!”

Felhívta a figyelmet arra a bizarr fogalomhasználatra is, amellyel a romániai rendszer megkülönbözteti a színészeket a rendezőktől, zeneszerzőktől, díszlet- és jelmeztervezőktől: míg ez utóbbiak az „artist creator” (alkotó művész) titulus címen írják alá szerződésüket, addig a színész csak „artist prestator” (szolgáltató művész). A megkülönböztetés, azon túlmenően, hogy lekicsinyli a színész szerepét a produkcióban, még csak nem is fedi a valóságot, hisz színházi berkekben nagyon jól ismerik azt a jelenséget, amikor a színészek „találják ki” az előadást, a kreatív szerepük tehát a rendezőjével vetekszik.

Dimény Áron elmondta azt is, mit gondol a „jó előadás”-ról: „Az a jó előadás, ami annyira stabilan van felépítve, annyira jól vannak beszúrva a cölöpök a víz alatt, hogy akkor is könnyedén végig tudsz menni rajta, ha nagyon rossz napod van. Ilyen például a Viktor, avagy a gyermekuralom.”

Őszintén beszélt nagyon személyes élményeiről is: betegségeiről, amelyek kétszer is közel sodorták a halálhoz, és amelyekből szeretteinek feltétlen támogatása segítette ki. „Az gyógyul meg, aki meg akar gyógyulni” – jelentette ki, és a közönségnek olyan fotókat is megmutatott, amelyek a kemoterápia után készültek. Beszélt a közelmúltban elhunyt édesapjáról, az elvesztés fájdalmáról, amikor „megáll a világ”.

A beszélgetés éjfél utánig elnyúlt, de a közönség szemmel láthatóan tovább is hallgatta volna. Zárásként a zenész-színészek akkordjainak kíséretében megkóstolhattuk Laczó Júlia, a társulat gasztro-művésznője specialitását, amelyet saját bevallása szerint a Dimény Áron személyisége ihletett, és amelynek egyszerűen ezt a nevet adta: Áronnak, sok-sok szeretettel.