Bartha Ciupe Ernő szobrászművész és Bács Ildikó dokumentumfilmes július 18-án indult el gyalog Londonba, mostanra tehát az út utolsó harmadához érkeztek. Európa egyik legforróbb nyarát gyalogolták végig, most meg az őszi időjárás teszi próbára őket. Hajtja őket az elhatározás, hogy igazságot tesznek Bartha Ernő Londonban maradt szénaszobrainak, amelyekből egyik teljesen elzárva vesztegel, a másik kettőnél pedig nincs feltüntetve az alkotó kiléte. E hét közepén, amikor válaszoltak kérdéseimre, éppen Bonn közelében jártak.

Hol jártok most? Tudjátok tartani magatokat az eredeti ütemtervhez?

Jelenleg Montabaurban vagyunk, néhány nap múlva elérjük Bonnt. Fuchstadtban és Niedernbergben pihenőnapot kellett tartanunk, mert Ernőnek begyulladt a talpa és a fájdalom miatt nem tudott járni. Az útvonal helyenként megváltozott, amikor készítettem, nem tudhattam, milyen szálláslehetőségek lesznek, hogyan alakulnak a dolgok. Az is előfordult Németországban, hogy egy településen öt szálláslehetőséget találtunk az interneten, aztán amikor odaértünk, kiderült, mind az öt be van zárva.

Hogy vagytok lelkileg, testileg? Túl a „holtponton"?

Ildikó: Azt hiszem, hogy az én esetemben nem volt (még) holtpont. Gyönyörű pillanatok, történetek gazdagítanak bennünket lépten-nyomon, ezek éltetnek, erőt adnak. A fizikai fájdalmak mindennaposak, hol itt fáj, hol ott fáj, de ezeket már nem is vesszük észre, csak akkor, ha megakadályozzák a haladást, mint ahogy most Ernővel történt. Úgy érzem, hogy ez az utazás mindenképp a legszebbet és a legjobbat hozza ki belőlünk. Egész nap úton vagyunk, gyakran idegen emberek között (hacsak nem az erdőben tévelygünk órákon keresztül), mégsem érzem azt, hogy most egy kis magányra vágynék. Nagyon sokat számít az is természetesen, hogy kivel indulsz útnak. Az, hogy idáig eljutottunk, bizonyíték arra is, hogy kapcsolatunk szilárd alapokon fekszik.

Ernő: Sok minden összegyűlt mostanra: sok élmény, sok fáradtság. Olyan ez, mint egy filmmaraton: mintha beülnél egy moziba, ahol 48 órán keresztül filmeket vetítenek, és te egymás után nézed a filmeket, szünet nélkül. Nincs időd feldolgozni a látottakat, de meditáció is egyben, belső utazás. És ugyanakkor szkizofrén állapot is, hisz párhuzamosan van egy másik világod, amit megszakítottál, de fut benned tovább. Egy ekkora utazáshoz, amit gyalog teszel meg, több idő kellene, legalább duplája ennek a 100 napnak, amit mi kiszabtunk magunknak. Hat hónap, de inkább egy év lenne szükséges ahhoz, hogy az utazás ne csak gyaloglásból álljon, hanem legyen idő megélni, feldolgozni az élményeket. De a mi esetünkben éppen ez a lényeg: a csaknem szünet nélküli menetelés.

Mi volt eddig a legjobb élmény? És mi a legrosszabb?

Ildikó: Számomra a legjobb élmény annak a bizonyossága volt, hogy egy gyönyörű világban élünk, amely telis-tele van jó emberekkel. Nem tudnék egyet sem kiemelni, ilyenkor mindig nagyon sok szép történet eszembe jut, amelyeket remélem, majd le tudunk írni, ha hazaértünk. Rossz élményben nem volt részem.

Ernő: Én sem tudnék egyetlen történetet kiemelni, sok kellemes élményben van részünk, de a legerősebbek azok voltak, amikor kilátástalan helyzetbe kerültünk, és az utolsó pillanatban „küldték” elénk a megmentőt. Kemény munka, rádolgozás, eltévedés, több kilométer bolyongás erdőn, mezőn, végeláthatatlan bicikliúton, szomjasan, verejtékezve: mindig ilyen megpróbáltatások előzték meg a megmentő csodát. Egyszer padon is aludtunk, mert Vodnanyban nem találtunk szabad helyet a panziókban. Éjjel 3-4 között már elviselhetetlenné vált, el kellett indulni.

Mi hiányzik a legjobban itthonról?

Ildikó: Miközben az utazás minden pillanatának nagyon örülök és egyáltalán nem várom, hogy véget érjen, mégis igyekszem a jelenre koncentrálni és nem gondolni arra, ami otthon maradt, mert akkor krokodilkönnyek árasztják el az arcom. Bizonyosan azért tudok örülni ennek a száznapos zarándoklatnak, az összes nehézségével együtt, mert tudom, hogy ha Isten is megsegít, minden kedves otthon hagyott lényt és helyet egyszer újra látni fogok.

Ernő: Nagyon „honvágyós” vagyok. A világnak elég sok szép helyét bejártam, de legtöbbször találtam valami ürügyet, hogy lerövidítsem az utazást és hamarabb hazaérjek. Nekem az otthont Kolozsvár jelenti, amelynek határait most már sikerült kitolnom a Nyugati Havasok irányába (Bartha Ernő szabadtéri szoborparkja, műhelye és otthona Magyarfenesen van – szerk. megj.). Magyarfenesen, Verőfényen megtaláltam az otthonom. De most felfüggesztettem vágyódásomat az otthonomhoz, világomhoz, és csak az útra, a cél elérésére koncentrálok.

Az eddig bejárt úton mennyire sikerült a figyelemfelkeltés? Érdeklődik a sajtó?

Ildikó: Mivel minden nap reggeltől estig gyalogolunk (eddig mindössze 5 pihenőnapunk volt), sajnos nagyon kevés idő marad kapcsolattartásra. Eredetileg egy blogot is elképzeltünk útleírással, fotókkal és videókkal, melyben élményeinkről nap mind nap beszámolunk. De ez fizikailag képtelenség. Most annak is örülünk, ha napi rendszerességgel feltölthetjük a fotókat a magyarfenesi szoborpark – Arkhai Sculpture Park – facebook-oldalára, és írhatunk néhány sort a fotó mellé. Közben készül egy dokumentumfilm is az útról.

A sajtóval egyébként érdekes történeteink vannak. Cegléden például az utcán meneteltünk, amikor egy biciklis megállított. Kiderült, hogy újságíró, be is vitt rögtön a szerkesztőségbe, ahol meginterjúvolt. Szlovákiában az országúton vett észre egy újságíró az autójából – gyorsan interjút készített velünk. Jó lenne azonban, ha nem csak a gondviselésre vagy a véletlenre támaszkodhatnánk, jó lett volna egy háttércsapat, aki rendszeresen tartja a sajtóval a kapcsolatot, hisz nekünk a sok gyaloglás mellett másra nem nagyon van időnk.

Ernő: Sajnos ezzel a részével nem tudunk foglalkozni. Szó volt ugyan róla, hogy lesz egy háttércsapatunk, de nem bizonyultak komolynak. Ezzel az aspektussal egyáltalán nem vagyok elégedett, remélem, az utolsó száz méteren sikerül javítani a kommunikációnkat a sajtóval.

Sátorral indultatok el, de a fotóitokat nézegetve az az érzésem, hogy majdnem mindenhol befogad valaki az otthonába.

Ildikó: Valóban sátorral indultunk el, amelyet nagyon kedves barátaink adtak nekünk, de az első este után le kellett mondanunk róla és hazaküldenünk, mert rettenetesen nehezek voltak a csomagjaink. Így is 20-25 kilós csomagokat cipelünk fejenként. Másrészt hamar rájöttünk, hogy sátorban nem tudjuk kipihenni magunkat, márpedig ahhoz, hogy másnap 25-35 kilométert gyalogoljunk, minőségi alvásra van szükségünk. A zuhanyozásról nem is beszélve, hisz az első másfél hónapban kánikulában gyalogoltunk hátizsákkal, csomagokkal napi 10-12 órát. Nagyon sok kedves ember befogadott: református, katolikus, evangélikus lelkészek, papok, Szlovákiában polgármesteri hivatalok. Ahogy haladunk London felé, egyre drágábbak a panziók és a napi megélhetés.

Ernő: Sokat lakunk panziókban is. A befogadást sok szervezési munka előzi meg, de ezeken az alkalmakon rengeteg jó embert ismerünk meg. Sokkal gazdagabbak lettünk ezeknek a találkozásoknak a révén, mint ha vastag pénztárcával, szállodákban, előre leszervezve tennénk meg az utat. A sátorozás már csak azért sem működött volna, mert nincsenek 25-30 kilométerenként kempingek, s ha vannak, akkor sem olcsók. Nyugat-Európában pedig szigorúan tilos a vadkempingezés. Rá kellett jönnünk, hogy másként működik minden egy egyhetes gyalogtúrán, és másképp, amikor hosszú zarándokútra indulsz. Most rendszeres tisztálkodásra, pihenésre és testápolásra van szükség. Hisz mindenek mellett ez egy sportteljesítmény is.

Bartha Ernővel indulása előtt készített interjúnkat itt, indulásukról szóló cikkünket pedig itt olvashatják.