Vendégszínészként játszik az Újvidéki Nemzeti Színház előadásában, a Sirályban. A jószágigazgatót alakítja, de a szlovén rendező előadásában egyetlen szót sem szól, néma ajakmozgását darabbeli felesége tolmácsolja. Tánccal, mozgással viszont ő kommunikál a legkifejezőbben a csehovi térben, és amikor az ösztönök – paripák alakjában – elszabadulnak, ő csodálatos, karizmatikus ménné változik. A Sepsiszentgyörgyön zajló Reflex3 Nemzetközi Színházi Fesztiválon, 7 órás előadás után, ami a közönséget nemhogy kifárasztotta, de inkább felvillanyozta, a szerbül és angolul folyó közönségtalálkozón egyszercsak a színész, aki a darabban egyetlen szót sem szól, megszólalt. Magyarul. Szombat éjfélkor, a Magmában beszélgettem Döbrei Dénessel.

A táncművészet felől jött a drámai színház irányába…

Igen, én az Újvidéki Színművészeti Akadémián színészetet tanultam, és utána szó szerint elmozdult az életem, a mozgásszínház irányába. Nem nevezném táncnak, inkább mozgásnak és mozdulatoknak. Öt évet játszottam a szabadkai Népszínházban, utána a Nagy József vezette Jel Színház (később Koreográfiai Központ)-nak a tagja voltam. Már négy éve, hogy próbálok visszakeveredni a Vajdaságba. Az Újvidéki Színművészeti Akadémián mozgást tanítok, és keresem a barátokat, akikkel meg tudom osztani a munkámat. Ilyen barát Tomi is (Tomi Janežič, az előadás rendezője, fény- és látványtervezője – szerk. megj.)

Másfél éven keresztül próbálták ezt az egészen csodálatos darabot, Ön vendégszínészként. Hogy kezdődött?

Barátkozással. Voltak ebben a folyamatban könnyebb és nehezebb pillanatok, de végig kemény munka volt. Megpróbáltuk megtalálni a hangot, az utat együtt. Amikor az emberek így összejönnek egy téma köré, mindig érdekes dolgok kerülnek napfényre, jók is, rosszak is.

Szerb társulathoz csatlakozott vajdasági magyarként. Milyen benyomások érték?

Nem vagyok szerb ajkú, nem is beszélem jól a szerb nyelvet. Ráadásul évekig Franciaországban éltem, ahol egyáltalán nem használtam a szerbet. De szerintem a nyelv nem akadály.

Ez az oka, hogy nem szólal meg az előadásban Samrajev, a jószágigazgató?

Részben igen. A rendező döntése volt, hogy az idős jószágigazgató, nyugalmazott hadnagy, Samrajev szavait felesége tolmácsolja. Utána együtt dolgoztunk Tomival egy Tolsztoj-darabon, ahol szintén olyan szerepkör jutott nekem, amiben végig szótlanul, csak mozdulattal valósul meg a színpadi jelenlétem.

Van-e rálátása az erdélyi színházra?

Talán egy pici, mert sajnos nagyon kevés időm van arra, hogy előadásokat nézzek. Dolgoztam Gyergyószentmiklóson, Temesváron, részt vettem fesztiválokon, most fogunk játszani Kolozsváron (Varga Henivel a Five for Two-ban, április 7-én – szerk. megj.). Látok gyönyörű előadásokat az erdélyi magyar színházakban, és nagyon jó színészeket.

Romániai magyarként van alkalmam megismerni a magyar és román társulatokat is, és azt tapasztalom, hogy a különböző nyelvű színházak között lehetne több kapcsolat, kommunikáció, együttműködés is. Vajdaságban mi a helyzet?

Nem keresem azokat a helyzeteket, amelyekben ez felmerül. Nem nagyon szeretek részese lenni ennek a társadalomnak.

A színház társadalmáról beszél?

Nem csak. Az egész társadalomról. Teljesen félre van minden magyarázva, iszonyúan felgyorsították az emberek életét.  Az emberek világát a fogyasztói társadalom határozza meg, ami egy teljesen téves elképzelés, félreértelmezett életszemlélet. Én azt mondom, hogy minden ember arra született, hogy szeressen és boldog legyen. Mindegy, hogy milyen nyelven mondja ezt el. Minden ember képes együtt dolgozni, csak olyan gazdasági helyzeteket teremtettek, amelyek visszás pillanatokat hoznak az emberek életébe. Háborúk törtnek ki, emberek élete megy tönkre emiatt.

Emiatt jött vissza Nyugatról, az anyagi jólétből a Vajdaságba?

Soha nem terveztem azt, hogy elhagyom a volt Jugoszláviát. Szabadkán az úgynevezett KPGT színháznak voltam a tagja. Akkoriban Ljubiša Ristić rendező egy egészen új színházi világot hozott Szabadkára.  Fergeteges volt ez a fiatalember. Mindent megváltoztatott, amit addig tanultam vagy gondoltam a színházról. Teljesen új világba keveredtem bele. 1988-ban Nagy József játszotta a Hét rinocéroszbőrt Újvidéken, előadás után beszélgettünk, aminek a vége az lett, hogy „gyere, próbáljunk meg együtt dolgozni.” Így kerültem ki Franciaországba, de úgy volt, hogy csak egy előadásra, Szabadkán szerződésem volt. A kormányzó halála volt ez az előadás, ami miatt kimentem, és ez 20 évig elhúzódott. Tehát nem az anyagi jólét miatt voltam ott, hanem a munka miatt, és azon emberek miatt, akik barátaim is, szeretem őket, mindamellett, hogy együtt dolgoztunk. Éppen ezért nagyon örülök, hogy nem kell egy színházi intézmény kötelékében dolgoznom, mehetek a magam útján. A színház számomra olyan szerszám, mint a kovácsnak a kalapács, a cipésznek a bőrvarró tű. Minden mester megpróbálja a mesterségén belül a tökéleteset létrehozni. Én is szeretnék a tökéletesség felé haladni – hogy lesz-e időm ennek az útnak legalább a feléig eljutni, nem tudom.