Ősi koreai előadóművészeti stílus – a pansori – formájába öntve láthatta az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál közönsége egy európai író, Bertolt Brecht „A szecsuáni jólélek” című drámája nyomán létrehozott előadást. 

Dzsaram Li (angolszász helyesírásban Jaram Lee), egy 34 éves, alkatában kicsi és kecses koreai nő egyedül áll a színpad közepén, és énekben játssza el a legalább két tucat szereplő karakterét, történetét, párbeszédeit. Kelléke mindössze a saját, sokrétegű öltözéke meg egy legyező. Három zenész a színpad széléről különböző dobokon (néha egy elektromos gitáron) kíséri, valamint néha bekiabálásokkal, ami szervesen hozzátartozik a pansori műfajához, mintha a mesélő egy-egy magvasabb gondolatára a hallgatók ráerősítenének: „Az ám!” „Bizony!” „Úgy volt!”.

Néha három táncos is megjelenik, akik inkább csak mozgással és árnyjátékkal, nagyon kevés szóval támasztják alá a színpadot teljes lényével domináló Dzsaram Li játékát. Ő pedig egy vállhajlítással, szoknyája lendítésével, legyezője tartásával válik fogadósból jóságos kövér leánnyá, szép testű férfivé, sunyi asszonnyá, ravasz asztalossá és még jó ideig lehetne folytatni a sort. Bámulatra méltó színpadi jelenléttel ragadja magához a kolozsvári nézőteret megtöltő 900 ember figyelmét, és ezt a figyelmet akkor is fenn tudja tartani, amikor – igazi mesélő módjára – néha megszusszan, s kiszól a közönségnek, hogy most innia kell egy kis vizet. Fizikailag is felér egy maratoni futással a produkciója: a szombat délelőtti  közönségtalálkozón elárulta, hogy naponta legalább két órát gyakorol, négy és fél liter vizet iszik, szigorúan betartja a nyolc óra alvásidőt, hangszálainak épségére pedig úgy vigyáz, hogy elalvás előtt néhány csipet sót nyel le.

A pansori (판소리) olyan egyszemélyes előadás, melyben az énekes dobkíséret mellett mesél el egy hosszú történetet dal formában. Koreában, az egyszerű nép körében fejlődött ki és főképp a Joseon korszak végén játszották. A pansori történetei az egyszerű emberek életén alapulnak, a főszereplők pedig a valósághoz híven ábrázolják ezeknek az embereknek az érzelmi világát és emberségét. Mára tizenkét történet maradt fenn; ezek közül a Chunhyangga-t (춘향가), Simcheongga-t (심청가), Heungboga-t (흥보가), Sugungga-t (수궁가) és a Jeokbyeokga-t (적벽가) ma is sok helyütt játsszák. (Koreai Kulturális Központ – hu.korean-culture.org)

Dzsaram Li afféle csodakislány volt, ahogy ő mesélte nevetve magáról, „én voltam az a fajta kisgyerek, aki már négyévesen a tévében énekel.” Akkor még csak popdalokat adott elő, egyszer azonban egy pansori mester tiszteletét tette nála az öltözőjében. Dzsaram tízéves volt ekkor, és a látogatás jelentőségét, tehetségének átütő erejét talán akkor tudjuk igazán felfogni, ha belegondolunk, hogy Koreában mindössze 20 pansori mester van, és közülük öt, aki a „nemzeti kincs” titulus hordozója. Így kezdett el a kis Dzsaram pansorit tanulni mesterével, akiért rajongott. „Szerelmes lettem belé. Amikor meghalt rákban, én 22 éves voltam. Egy évig nem tudtam énekelni utána. De aztán felhívott a mesterem mestere, egy nagyon félelmetes asszonyság, és rámparancsolt, hogy folytassam az elkezdett munkát. Egy idő után ő is meghalt, most egy 85 éves mestertől tanulok, aki mai napig se vált meg a színpadtól” – mondta.

Szavaiból nem nehéz megérteni, hogy a pansorit egy életen át tanulja az ember. Az ősi művészet kulcsszava az utánzás, mondta Dzsaram Li. „Kimentem az utcára, kerestem olyan személyeket, akik hasonlítanak az általam elképzelt karakterekre. És utánoztam őket. A mozdulataikat, a testtartásukat, a lassúságukat vagy gyorsaságukat, az arcukat. A pansorit is így kell elsajátítani: legalább 5 éven keresztül másolod, utánozod a mestered. Aztán egyszercsak megjön a saját hangod is.”

A Szecson-ga (angolosan Sacheon-ga) című darabot 2007-ben, 27 évesen írta Brecht drámája nyomán.

„Akkoriban folyton az életemért, a jövőmért aggódtam, nem tudtam, merre induljak el. Amikor elolvastam A szecsuáni jólélek című darabot, arra gondoltam: ez 50 évvel ezelőtti történet, de mintha rólam szólna! Akkor döntöttem el, hogy megcsinálom a saját pansorimat.” (Dzsaram Li)

A dél-koreai művész nem először járt Kolozsváron, a két évvel ezelőtti Interferenciákon egy másik produkcióját, az Ukcsuk-ga-t adta elő. Most elárulta: noha a közönség rajongott érte, ő maga az előadás alatt semmit nem érzett ebből. Koreában ugyanis a pansori előadás olyan, mint egy rock-koncert: a nézők kurjongatással, hangos bekiabálásokkal biztatják a művészt. Itt persze csendben ülték végig az előadást, csak a végén a tapsvihar nyugtatta meg, hogy mégsem haragszik rá senki.  Most már felkészülten jött Erdélybe, megértette, hogy az európai néző túlságosan jólnevelt, nem akarja „zavarni” az előadót. Éppen ezért szemmel látható megilletődéssel fogadta a pénteki előadás végén, hogy a kolozsvári közönség nem akarta leengedni a színpadról, állva tapsolta és ovációval ünnepelte az ázsiai alkotócsapatot.