Radikális, nemzedéki, intenzív – ezek a kulcsszavak hangzottak el a budapesti Nemzeti Színház Woyzeck-előadásával kapcsolatban Kolozsváron. Büchner töredékként fennmaradt drámáját a média elkerülhetetlen identitásformáló hatásának illusztrálásaként vitte színre a fiatal alkotókból álló Sztalker Csoport.

Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon idén a „befutott” rendezők mellett fiatal, útkereső alkotók munkáira is hangsúlyt fektettek a válogatók. Közöttük volt ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei Miklós, akik 2015-ben diplomáztak a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és már kilenc közös előadást hoztak létre. A hozzájuk csatlakozó, időnként változó színészekből áll a Sztalker Csoport, amelynek célja „egy fokkal provokatívabb” előadások létrehozása, és rendszeresen dolgoz fel klasszikus drámákat.

Csütörtök este Kolozsváron is bemutatott Woyzeckjük dobozszerű, a játékteret és a közönséget is magába foglaló, újságcikkekkel kitapétázott térben játszódik, de ez a skatulya – Woyzeck és Marie panellakása – nem biztosít menedéket a harsány, obszcén, letaglózó karakterek sokasága előtt, akik szabadon közlekednek nem csak az ablakokon, ajtón, hanem a padlón, falakon, tévén és hűtőn keresztül is. Ők Woyzeck körül a „szenny”, fogalmazott a csütörtök esti közönségtalálkozón az egyik színész, a világ, amely végül szerelme meggyilkolására készteti a címszereplőt. A tévéműsorokból „kilépő” karakterek azt hangsúlyozzák, hogy mi, mai woyzeckek, „hogyan menekülünk a médiába”, „hogyan értelmeződnek számunkra előre a dolgok.”Az előadásban fellépő színészek a Büchner drámájában szereplő karakterek mellett fejenként legalább 8-10 epizódszerepet játszanak, ezeket váltogatják virtuóz módon. A Kiss Csaba fakszimile fordítása alapján Vecsei Miklós írt szövegkönyvet, ez alapján a már kész díszletben kezdődött el a próbafolyamat, amelyben a színészi improvizációnak jelentős szerepe volt. A rendező az így született hat órás masszát faragta, kerekítette le két órásra.A háborút és az őt körülvevő világot megemészteni nem képes kisember „papírhajó az óceán közepén” – fogalmazták meg az előadás mottóját az alkotók. A keresés hiábavalóságát, a megváltás hiányát tartja a dráma fő gondolatának, mondta el a rendező, de azt is elárulta, hogy kárpátaljai születésűként már a harmadik behívóját kapta meg az ukrán hadseregtől, és van olyan gimnáziumi osztálytársa, aki már megjárta a frontot, így a háború húsbavágó közelsége is benne volt, amikor megközelítést keresett a 19. századi szöveghez.Az asszociatív, idézetekkel, utalásokkal teli groteszk jelenetsor végén a színészek közlik, hogy tapsrend nincs, egyikük elhessegeti a közönséget: „menjetek ki”, aztán mégis meghajolnak, de különféle beszólásokkal igyekeznek megtörni a pillanat ünnepélyességét. A kolozsvári közönséget nem sikerült megakadályozni a vastapsban, bár, mint megtudtuk, eredetileg ez volt a koncepció. „Egy gyilkosságot nem lehet megtapsolni” – jelentette ki ifj. Vidnyánszky Attila a közönségtalálkozón, éppen ezért célul tűzték ki, hogy ne legyen taps, igaz, ez eddig egyetlen egyszer sikerült.