Kereken 95 vével ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot.

Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba.

Érdemes lett volna ellenállni?

A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult.

Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé.

Ki adja nevét

A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, amelyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást.

A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, ki legyen az a politikus aki nevét adja a rendkívül szigorú és igazságtalan békeokmány aláírásához? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres, három nyelven elmondott védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) két olyan „önként jelentkezőt" keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula minszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki Pál szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt.

A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagja volt még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. A küldötteket a Hôtel des Réservoirs-ban szállásolták el. A megbízóleveleiket nyomban kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra.

Az Egyesült Államok nem írta alá

Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. Délután negyed ötkor, a magyar küldöttséget bevezették a terembe, ahol már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült.

Ekkor rövid beszéde végén felszólította a magyar küldötteket a dokumentum aláírásra. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést.

Először Benárd Ágoston, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében.

Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét Magyarországgal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal.

A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A magyar delegáció nagy része már aznap hazaindult.

A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett.

Az ég is gyászolt…

Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt az ég, addig Budapesten borongós, esős volt az időjárás. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra" már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe ötözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt – ennek megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt.

A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához, a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát énekelve, jelszavakat skandálva: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak”. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek – utóbbiak amolyan jelképes áldozatai a trianoni békediktátumnak: ők az elcsatolt területeken éltek, de nem esküdtek fel az új hatalomra, hanem egzisztenciájuk kockáztatásával is vállalták, hogy áttelepülnek a trianoni Magyarországra.

10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendben álltak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett, a vonatok megálltak.

Válás – ezer év után

A parlamentben Rakovszky István házelnök rövid beszédet mondott: „A kényszer hatása alatt ezt az úgynevezett békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (...) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpajzsa volt” – mondotta.

A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését – tíz perccel megnyitása után – egyhangú egyetértéssel berekesztették.

Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei”, azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen.

A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak.

1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu Magyarországhoz került. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került. 

A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává.