A könnygáz hatása maradandó károsodást, sőt halált is okozhat – a kitettség fokától és az érintett egészségi állapotától függően –, az ellenzék és a kormányellenes sajtó tehát joggal beszél az augusztus 10-i tüntetés résztvevőinek „elgázosításáról”. Még akkor is, ha 2012-ben egy szavuk sem volt, amikor a rendfenntartók erők hasonló módon léptek fel az akkor „ostoba csőcseléknek” titulált elégedetlenkedők ellen.

A könnygázt a franciák vetették be először történészek által is dokumentálhatóan, a németek ellen, röviddel az első világháború kitörése után – írja Anna Feigenbaum, a Bournemouth-i Egyetem tanára Könnygáz című könyvében. Francia vegyészek a századfordulón kezdtek kísérletezni a szerrel. A feladat egy lázadások esetén bevethető eszköz kifejlesztése volt, miután az 1899-es hágai békekonferencián nyilatkozat született, amely szerint „tilos olyan lövedékeket használni, melyeknek egyedüli célja fojtó vagy mérges gázok terjesztése”. A tiltást kijátszani hivatott kutatások eredménye egy gázként „viselkedő” vegyület lett, amelynek hatására az ellenfél katonái könnyező szemekkel és fulladozva menekültek, otthagyva bajtársaikat és – ami még fontosabb – a fedezéküket.

Valójában a könnyfakasztó gáz nem gáz, hanem olyan kémiai vegyület, amely megindítja a könnyezést, valamint bőr-, torok- és tüdőirritációt okoz. A leggyakrabban használt vegyület a 2-klorobenzilidén malonitril (CS).

A könnygáz nemcsak fizikai kínokat okoz. „Egy ember sokkal inkább megőrzi a morálját, ha golyókkal kell szembesülnie, mint a láthatatlan gáz jelenlétében” – írta a vegyi hadviselés amerikai úttörőjeként számontartott Amos Alfred Fries tábornok, az amerikai hadsereg Vegyi Hadviselés Szolgálatának alapítója.

Lövészárokból utcai barikádokra

Az első világháború után Fries a vegyi fegyverek fenntartása, sőt fejlesztése mellett érvelt – többek között 1921-ben megjelent, Vegyi hadviselés című könyvében. Ebben azt írta: a vegyi fegyverek használata morális szempontból semmivel nem elítélendőbb, mint a tüzérség tevékenysége.

A Gas Age Record magazin 1921. november 26-i számában Theo M. Knappen szakíró riportot közölt Fries-szel, hangsúlyozva, hogy a tábornok mélyrehatóan tanulmányozta a könnygázok polgári felhasználásnak hatásait, és arra a következtetésre jutott, hogy segítségével a rendfenntartók és a gyarmatok parancsnokai „a megszűnés határáig” csökkenthetnék az erőszakos utcai zavargásokat és a „barbárok felkeléseit”.

„A könnygázok kiválóan alkalmasak arra, hogy elszigeteljék az egyént a tömegtől… olyan állapotba kerül, hogy semmi másra nem tud gondolni, csak a saját nyomorúságára. Ilyen körülmények között a hadsereg darabokra hullik, a tömeg pedig megszűnik tömegnek lenni; egy [rakás] vak menekül fejveszetten a kínok forrásától minél messzebbre” – részletezte a szakíró Fries elképzelését a könnygázok „polgári használatáról”.

Fries-nek tehát fontos szerepe volt abban is, hogy az eredetileg a lövészárkok számára kifejlesztett könnygázt az utcai barikádok ellen rendszeresítették.

Nincs nyoma a beavatkozásnak, vagy mégis?

Anna Feigenbaum szerint az 1920-as évek végére New York, Philadelphia, Cleveland, San Francisco és Chicago rendőrsége elkezdett könnygázt beszerezni, de jutott belőle az indiai, panamai és hawaii gyarmatokra is.

Az egykori hatóságok döntésében szerepet játszott az is, hogy a könnygáz nem hagyott nyomot, nem maradtak utána törött bordák vagy vérnyomok az utcaköveken, miközben a hatása ugyanaz volt, mint a fizikai erőszaknak: demoralizálta a tüntetőket. Ez annyiban változott, hogy manapság, a digitális érában a könnygáz nem oszlik el teljesen nyomtalanul, hiszen gyakorlatilag bárki rögzítheti vagy akár élőben közvetített videofelvételt is készíthet a hatósági erő(szak) alkalmazásáról.

Vegyi fegyver

A hatóságok rendszerint tagadják, hogy a könnygáznak bármilyen maradandó hatása lenne. Az egyik gyártó, az Advanced Defense Technologies nevű cég vezetője, Steven Beazer viszont a Los Angeles Times-ban elismerte, hogy könnyfakasztó készítményük akár halálos is lehet. „Ezek fegyverek… nyilvánvalóan nem leheletfrissítő vagy izzadásgátló dezodorok” – válaszolta a kérdésre, amely a könnygáz és több tucat tüntető elhalálozása közötti összefüggést firtatta. Friss klinikai kutatások hasonló következtetéshez vezettek: a könnygáz hatása általában rövid ideig tart – néhány perctől néhány óráig, a kitettség fokától függően –, de alkalmanként maradandó károsodást, sőt halált okozhat.

Ebben a kontextusban kell megemlíteni, hogy az 1925-ben született és három évvel később hatályba lépett Genfi Egyezmény egyértelműen megtiltja a vegyi és biológiai fegyverek, köztük a „fojtó, mérges vagy más gázok” használatát, igaz, csak háború idejére. Paradox módon békeidőben, saját állampolgáraik ellen az államok továbbra is bevethetnek vegyi fegyvereket.

Megfordultak a szerepek

A fentiek alapján a bukaresti ellenzék, a kormányellenes sajtó és Klaus Johannis államfő joggal teszi szóvá, hogy az augusztusi tüntetés résztvevőit „elgázosították”. Mi több, nem alaptalan a kérdés, hogy vajon a tiltakozás után néhány nappal elhunyt tüntető tekinthető-e az oszlatás áldozatának.

Alexandru Dinică, a csendőrség műszaki szolgálatának altisztje szerint a csendőrök az augusztus 10-ei bevetésen semmilyen halált okozó fegyvert nem használtak a tüntetők ellen. Bemutatót is tartott a sajtó képviselőinek, ahol azt bizonygatta, hogy a csendőrség valamennyi tömegoszlató eszköze ártalmatlan.

Ezt cáfolják a kórházi statisztikák, amelyek szerint az augusztus 10-i bukaresti tüntetés után kórházba került 70 személy közül kilencet 24 óránál hosszabb ideig tartották bent, és utóbbiak között három csendőr is volt, jóllehet ők védőöltözetet viseltek. (Az amerikai rendőrségi standardok szerint a „lefújt” egyént azonnal el kell távolítani a szennyezett területről, megelőzendő a tartós bántalmakat.)

Feltűnő ugyanakkor, hogy ugyanazok, akik elmúlt napokban szót emeltek a hatósági visszaéléseket, 2012-ben mindössze „bizarr tiltakozásnak” tekintették az akkori tüntetéssorozatot. A rendfenntartók akkor is bőven osztogatták a gumibotot és a könnygázt, volt vízágyú is, sőt egy tiltakozónak a lábát is eltörték, a visszaélések kivizsgálása azonban csak a kormányváltás után kezdődött el. A kormánypárti politikusok és a sajtó rendre hangsúlyozta, hogy a megmozdulások nem az állampolgárok – egyébként jogos – elégedetlenségének kifejeződései, hanem a szociálliberálisok laboratóriumaiban kimunkált terv megvalósulása.

Az egykori kormány külügyminisztere, Teodor Baconschi „ostoba csőcseléknek” nevezte a tüntetőket, akik „a bányászokhoz hasonlóan felsorakoznak a Szekuritáté örökösei mögött”. A másik oldalon, az ellenzéki pártok azt hangoztatták – akárcsak most –, hogy a hatalom „hivatásos provokátorokat” küldött a tüntetők közé, így próbálva meg kompromittálni az ellenzéki megmozdulást. Egyes elemzők szerint mindkét tábor feltételezései megalapozottak lehetnek.