Furcsa szakáll, hosszú haj, rocker stílus, sötét, zajos motorkerékpár, vészjósló fekete bőrmellény és nagy hordában való megjelenés jellemzi a Daimler MC motorosklub tagjait, akik – a sztereotípiákkal ellentétben – szabadidejükben nem az ördöggel szövetkeznek, hanem, amikor csak tehetik, árva gyermekeket, bajba jutott családokat látogatnak. Tűzifát biztosítanak, adományokat visznek a gyermekotthonokba, mosolyognak, ha az apróság Mikulásnak hiszi őket, és örülnek, ha a kicsik kiharcolják maguknak a motoroztatást. Bár kemények, falkatörvényekhez alkalmazkodnak, és irgalmatlanok, ha a helyzet úgy kívánja, közösségük mozgatórugója immár 30 éve a testvériség, az önfeláldozás és a bajba jutottak felkarolása. Kíváncsiak voltunk, kik is valójában a „rettegett fenegyerekek”, így motorosklubjuk székházában kerestük fel őket.

Félreeső épületbe vezetett az utunk Székelyudvarhelyen, amelyről megtudtuk, ramaty állapotban lévő istállóból alakult klubházzá az évek folyamán. Odabent saját kiskocsma fogadott, a motorosklub elnöke, Csolek (László Zsolt) pedig fesztelenül várt: sört nyitott, rockzenét indított, és készségesen válaszolt a kérdéseinkre: mint kiderült, második otthonukba engedtek betekintést, így a taggá válás, a kihívások, a kezdeti időszak, a jótékonykodásuk, a családi életük is terítékre került beszélgetésünk folyamán.

A klubelnök elmondása szerint meglehetősen különbözőek a tagok, hiszen szakmájukat tekintve van közöttük fuvaros és nőgyógyász is, borotvált, jólfésült, és kevésbé kellemes küllemű figura, Harley Davidson vagy éppen Jawa motorkerékpárral száguldó motoros, azonban egyvalami közös bennük: a klub a második családjuk, a tagokat, azaz testvéreiket sosem hagynák cserben. Törvényeik egyik legfontosabbja, hogy ha kell, az éjszaka közepén indulnak bajba jutott társuk segítségére, és a tagokat ért bántalmakat megbosszulják. A klubért bármit megtennének, vérszerinti családtagjaikat pedig közösségük bűvkörében tartják, így bármi történik is velük, mindig ott lesz a klub, amely anyagilag vagy éppen jelenléttel, vigasztalással támogatja a rászorulókat.

Fiatalkori bohóságból életre szóló összetartozás

Kemény férfiemberek, kiforrott, határozott és rendíthetetlen értékrenddel – így jellemezte magukat Csolek, majd hozzátette, 30 évvel ezelőtt az alapítók közül – akik akkor 18-20 éves fiatal srácok voltak, köztük ő is – senki sem gondolta volna, hogy évtizedek múltán ilyen erős, összetartó közösség lesznek. Hiszen fiatalokként inkább a közös bulizás, csajozás, száguldozás határozta meg az együtt töltött időt, a rendszerváltás azonban új lehetőségeket hozott, ezért is döntöttek egy hivatalos klubház bejegyzése mellett. Ugyan a kommunizmus idején is motorozgattak, akkoriban sokkal zárkózottabbak voltak, és azt az életformát, amit ma űznek, csupán a filmekből ismerték.

Azonban már kezdetben is jellemző volt a tagokra, hogy több idejüket töltik testvéreik között, mint családjaik körében, így nem volt kérdés a hivatalos forma. Ösztönözte őket az is, hogy az addigi élményeiket hivatalos szervezetként, fesztiválszervezés keretében másokkal is megoszthatják, így kezdték el a motorosfesztiválok megrendezését. 1990-ben Szentegyházán szervezték az első motorostalálkozót, az évek folyamán Homoródon, Zetelakán, Farkaslakán és Szejkefürdőn is tivornyáztak. Az egykori motorostalálkozók különlegessége többek között az volt, hogy olyan kívülállók is megjelentek, akik csupán egy hétvége erejéig szerettek volna azonosulni a motoros életformával – részletezte a klubház elnöke. Hozzátette, mivel a világ folyamatosan változott, rövid idő alatt vált kuriózummá a fiatalok szemében a rockzene, a motorkerékpár és a motoros, így az újabb találkozók megszervezésekor magasabbra kellett tolniuk a mércét, és igyekeztek a legmenőbb zenekarokkal előrukkolni, hogy fenntarthassák az érdeklődést.

Egymásért dolgoznak, együtt buliznak, a másikért szinte mindent megtesznek

„De büszke dolog motorozni, rossz arcokkal, bőrmellényben” – hajtogatják a kívülállók, akiknek havonta egyszer nyílt napot szerveznek klubházaikban, hogy a kérdéseikre válaszolhassanak, és ha meggyőzi őket a nem túl kényelmes, nem túl puha életforma, akkor klubtagnak jelentkezhessenek. Ez azonban nem egyszerű feladat, a jelentkezéshez feltétel az egy évnél régebbi jogosítvány, méghozzá nagymotorkerékpárra, hiszen évente meghatározott kilométerszámot kötelesek maguk mögött tudni. Emellett, mivel a tagválasztás „lépcsőzetes”, hosszú út vezet odáig, hogy valaki teljesértékű, „full color”-os taggá váljon: legalább 3 évet kell bizonyítania, de előfordul, hogy 7 év sem elegendő a meggyőzéshez. Száz százalékos szavazás szükséges ahhoz, hogy a „prospect” vagy a „support” közéjük állhasson – ez annyit tesz, hogy minden tagnak igennel kell szavaznia, ha csak egyvalakinek nem szimpatikus a jelentkező, akkor sem avatják teljeskörűvé.

MC-s (motorcycle club, szerk. megj.) mellényben élni ugyanis nagy kihívás, nem ünnepi viselet, hanem mindennapos: a klubért és a testvérekért hétvégenként és hétköznaponként is tenniük kell valamit a tagoknak. Szoros kötelék tartja őket össze: egymást megértik, egymáson segítenek, együtt buliznak, egymásért dolgoznak, a másikért szinte bármit megtesznek – részletezte Csolek, kiemelve, hogy pontosan ezért tart hosszú ideig a szelektálás. Noha az elvégzendő feladataikról nem beszélt, azt megosztotta velünk, hogy a próbaidősöknek – bár olykor több dolgot kapnak, mint a teljeskörű tagok – sosem kell olyat elvégezniük, amit egy „full coloros” nem tett volna meg az évek folyamán. A rockerek (feliratok, szerk. megj.) közben egyre gyűlnek: előbb a mellény alsó, majd oldalsó, aztán felső, végül pedig középső elemeit érdemlik ki.

Ahogyan az összetartozást, úgy a különválást is roppant komolyan veszik: ha egy tag a klubnak nem tetsző, vagy a klubot lejárató dolgot tesz, könnyedén kiszavazhatják. Van, akit büntetésből megfosztanak néhány rockerétől, azaz visszafokoznak, de az is előfordul, hogy egyik tagjuk olyannyira nagy hibát követ el, hogy teljesen kizárják, és az összes MC-s közösségnek megtiltják, hogy valaha is szóba álljon a száműzöttel. Ebben az esetben minden tárgyát vissza kell adnia a büntetettnek, még a tetoválását is el kell tüntetnie, ha az a klubhoz kapcsolódik. Ugyanakkor, a kemény kiszavazások és büntetések mellett az is előfordul, hogy valakit elnézően, barátsággal engednek el közösségükből, hiszen megtörténik, hogy egy tag azt érzi, nem képes már az elvárásoknak megfelelően helytállni, és önszántából, engedéllyel távozik.

Az MC felirat jelzésértékű a motoros közösségekben, ugyanis a „motorcycle club” van mindenekfelett, az RC (riding club) és az összes többi az MC besorolás alá kerül. A Daimler MC egyébként arról is ismert, hogy mellényén a Románia rockert viseli. Ez – ellentétben egy újabb tévhittel, amit sok motoros közösség is hasonlóan gondol – nem a „meghajlás”, „átpártolás” szimbóluma, ellenkezőleg a nemzetközi törvények betartásán alapszik: három „charter”-rel (közösség, szerk. megj.) mozognak, a Székelyudvarhelyi Daimler az anyaklub, ezenkívül Gyergyószentmiklóson is megtalálható egy klubházuk, és ott van a marosvásárhelyi székhelyű nomád charterük is, tehát országos klubként léteznek, és ennek értelmében az országnevet fel kell tüntetniük mellényükön.

Az MC-s motorosklubok tudnak egymásról, így országos és nemzetközi szinten is segítik társaikat, részt vesznek egymás eseményein. A Daimleresek alkalomadtán szembesülnek azzal, hogy más klubok a székelységüket kérdőjelezik meg azért, mert Erdély vagy Székelyföld helyett Románia szerepel a kolorjukon. Az elnök azt tapasztalja, klubokon belül egyébként nem kérdés a nemzetiség, sőt, a román és magyar klubok jól megvannak egymással, a megkérdőjelezés csupán csipkelődés: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy egymásért ugyanúgy kiállnak, mintha hasonló nyelvet beszélnének, ugyanakkor a Daimler is rendelkezik egyetlen románajkú taggal, mert hiába a nemzetiség, „lehet jó ember, sőt, még jobb is, mint a meglévő tagok”, ezért megadják az esélyt bárkinek.

Feleség, gyermekek: hogyan lehet a motorosnak egyszerre két családja?

Az életük nem megszokott, annak ellenére, hogy hagyományos értékrend szerint élnek: a becsület, a társért való kiállás, a karakánság, a férfiasság a meghatározójuk, amelyekről a klubház elnöke úgy véli, a mai társadalom kihalófélben lévő erényei. „Nem vagyunk emberevők, de van bennünk egy adag lópor”: beismerte, előfordul, hogy feleségeik nem fogadják kitörő örömmel, ha férjük újra és újra úton van. Mégis alkalmazkodnak az életformához, mert érzik a közösségi erőt, a valódi összetartozást, és ez kárpótolja őket.

Arról is beszámolt, bár nem volt tudatos választás, a feleségek nagyrésze rockkedvelő típus, méghozzá az a fajta, aki a motorkerékpárra is fel merészel ülni. Nem is történhetne ez máshogyan, mert a férfiak gyakorta szelik az utakat, és alkalomadtán a feleségeknek is el kell kísérniük a társat. Gyermekeik élvezik szüleik életmódját, a klubon belül sok a rokoni kapcsolat: após-vő, testvér, unokatestvér, sógori viszonyok bontakoznak ki, és a marosvásárhelyi székhelyű nomád charterükben még egy apa-fia páros is tevékenykedik.

A család számára a legnagyobb nehézség az, hogy a motorosoknak mindig van egy második menedékük is: a klubház és a klubtagok, és ez arra kötelezi őket, hogy megosszák az életüket. Előfordul, hogy a férfiak több időt töltenek „komáikkal”, mint családtagjaikkal, mégis együtt lehet élni ezzel, mert a feleségek és gyermekek tudják, bármi történjék is, sosem maradnak magukra. A klub eleve úgy alakult, hogy hálószobákkal felszerelt, ahol bármikor meghúzódhatnak a motorosok családjai – adta tudtunkra Csolek.

Kemények, veszélyesek, irgalmatlanok

Amikor egyik klubtagnak vagy a klubnak a sorsa, a hírneve a tét, azt vallják, ha valaki sértegeti a tagokat, „két konyak után” megjegyzéseket tesz az életformájukra, netán tettlegességhez folyamodik, akkor ezt már nem elegendő megbeszélni, így összefogva megbosszulják a történteket. A bunyó tehát elég gyakori köreikben, mert úgy tartják, a férfiembernek kötelessége megvédeni családtagjait és közösségének hírnevét.

Vajszívűek is tudnak lenni, ha a kisgyermekek élete a tét

Mindamellett, hogy zordon a megjelenésük és a verekedéseket sem kerülik el, vajszívű emberek, akik az elesetteken, az árva gyermekeken önzetlenül segítenek. Böjte Csaba ferences rendi szerzetesnek köszönhetően a gyermekotthonokkal szoros kapcsolatban állnak, és a magyarországi Keresztény Motorosklubbal is jó viszont ápolnak, olykor közös akciókat is szerveznek.

A motorostalálkozók nyereségét folyton jótékony célokra fordítják: elmondása szerint volt rá példa, hogy könyvadományt szállítottak egy gyermekotthonba, jómaga vitte motoron egy zsákban a portékát, a kicsik észrevételei alapján pedig a hosszú szakállú, deresedő, zsákos motoros nem lehetett más, csak a Mikulás. Legmeghatározóbb, szívfacsaró élményük ugyancsak egy gyermekotthonban történt: az apróságoknak egyszerű üdítőket vittek, amiket gondozójuk pohárkákba öntött: egyik négyéves azt tanácsolta a másiknak, hogy lassabban igya, mert hamar elfogy – ez a mondat pedig megrázta a kemény motorosokat, hiszen más gyerekeknek a kóla is mindennapos itóka, amit nem kell beosztaniuk, az elhagyatott csöppségeknek viszont az alsókategóriás üdítő is hatalmas dolog.

Szintén mély nyomot hagyott benne az a tapasztalat is, amikor egy ötéves kisgyerek az ő motorját választotta ki, hogy azon „száguldozhasson”: hiába voltak ott más motorosok, akik látványosabb, újabb motorokra ültették az apróságokat, az a kisfiú a sötét, csöppet sem látványos darabot nézte ki, és nem tágított, amíg a klubelnök nem vitte egy kört az öreg motoron. Ezeknek a tapasztalatoknak hála, sosem volt kérdés számukra, hogy feláldozzák-e az idejüket, a bevételüket a gyermekekért: időseken is segítettek, de rájöttek, az elmúlásban már nagyobbak a gondok, a felnőttek problémáit képtelenek megoldani, a gyermekeket viszont megörvendeztethetik, jó példával előttük járhatnak.

A koronavírus-járvány az ő életformájukat is felforgatta: gyűléseiket zárt körben tartják, találkozókat sem szervezhetnek a jelenlegi rendelkezések értelmében, így a jótékony célra szánt bevételektől is elesnek, mégsem adják fel, és a megoldásokon gondolkodnak. Augusztusban viszont sikeresen vették a vírus akadályait, és az országban egyedüliként megrendezték motorostalálkozójukat, ami egynapos volt csupán, és szabályokhoz alkalmazkodó, fennállásuknak harmincadik évét mégis megkoronázta.

Hiszen akkor sem adták fel, amikor a járványidőszakban társukat kellett eltemetniük: ha a temetést nem is tudták motorosokhoz méltón megülni, november elsején a temetőbe mentek mindannyian, és nem törődve a rendelkezésekkel, gyertyát gyújtottak testvérüknek: megbeszélték, ha ellenőrzésbe futnak, ki-ki más sírhoz áll, így elkerülhetik a büntetéseket – ezt a fajta találékonyságot pedig a járványidőszak nehézségei ellenére a továbbiakban is megtartják – magyarázta Csolek, a Daimler MC elnöke.