Hat éves korában már üzleti tervet dolgozott ki, aztán filozófiát tanult, dolgozott, majd vállalkozásba fogott. Mára több céget is vezet, jelen van a külföldi piacokon, odafigyel az alkalmazottakra, rugalmas, racionális, emberbarát környezetet épített ki. A sepsiszentgyörgyi Váncsa Jenővel beszélgettünk.

Már gyerekkorodban szerettél volna vállalkozni. Honnan eredt ez a vágy egy olyan korszakban, amikor erre nem láthattál példát magad körül?

Nagyanyám sokat mesélt nagyapámról, akit én nem ismerhettem, mert korábban meghalt. Ő saját erőből felépített mindent, majd miután ezt elvették tőle, rakodómunkás lett, belehalt ebbe. A története megragadt engem, öt-hat évesen már elkezdtem gondolkodni arról, hogy én is tegyek valamit. Sok mindennek nekifogtam: építettem gépezeteket, például játék fűrészgépet, olyan szerkezetet, ami kettévágta az almát, lyukat fúrt bele, vagy szerkezetet, amelyben két kis bábu forog körbe, mechanikus számológépet stb.

Alkotni akartál inkább, vagy értékesíteni ezeket az ötleteket?

Nagy alkotókedvem volt, szerettem a matematikát és fizikát, a mechanikai dolgokat. Vállalkozni is akartam: úgy hatéves koromban történt, hogy miután apámék nem tudták jól kezelni a pénzt, pedig nem kerestek rosszul, én arra gondoltam, hogy segítek nekik. Apám egyszer egy nyulat adott el a szomszédnak, akitől nem akarta elvenni a pénzt. Végül elvette, a szomszéd pedig mondta, hogy mennyire örvend, hogy kifizetheti a nyulat. Kezdtem számolni magam is, és kiderült, hogy 72 nyúlra van szükségem – kölykökkel együtt –, hogy ötször annyit keressek, mint a szüleim. Apámmal elkezdtük építeni a nyúlpajtákat, de úgy, hogy nem tudta, mire készülök. Végül ez a terv nem jött be, mert nem szabadott eladni a nyulakat.

Végül Kolozsvárra kerültél, egyetemre, ahol filozófiát tanultál. Miért ott és miért ezt?

Azt éreztem, hogy ebből a városból, amit annyira szeretek, el kell mennem egy kicsit. Előtte meglátogattam nagyvárosokat, megnéztem, hogy milyen egyetemi életük van, és Kolozsvár tetszett meg. Nem az oktatás színvonala, hanem a diákélet érdekelt. A filozófia egyetemre úgy jelentkeztem, hogy kalandra vágytam. Az életemben az egyik legszebb dolog az, hogy találkoztam a filozófiával, szépen emlékezek vissza arra a négy évre, és megismételném, ha tehetném.

Milyen vállalkozásaid vannak?

A Béke (ma Konsza Samu utcában), sok álom után határoztam el, hogy vállalkozást indítok. Kigondoltam, hogy mit akarok, meggyőztem két embert, hogy szálljanak be, nekiindultunk, elbuktuk. Ez nem tántorított el, ma van két jól menő vállalkozásom, de van több is. Nem tudom a pontos számokat, de több mint harmincöten vagyunk két cégben – az Elan Innovative Technologies gépgyártó cégben kevesen, hárman-négyen, a Reproflex kliségyártó vállalkozásban többen.

Miért pont ilyen jellegű vállalkozásokba fogtál?

Hazajöttem az egyetemről, és az volt az első dolgom, hogy munkát kerestem. Találtam egy lehetőséget, sokat ígértek, de végül keveset adtak, egyötödét, és mindig megmagyarázták, hogy mért nem kapok teljes összeget. Amikor el akartam menni onnan, egy képzést szerveztek éppen, és a szakember arra bíztatott, hogy azon maradjak még, mert hasznát vehetem. Ez így is történt, visszakerültem abba az iparágba.

Van benned vágy a kockázatra, a pengeéles járásra, vagy egyfajta kiszámíthatóság, amire szükséged van?

Ez olyan, mint egy sakkparti. Ha jó lépést lépsz, nekem van egy problémám, és a kérdés, hogy én hogyan kezelem ezt. A jó sakkozó előre tudja, hogy mit akar, egy-egy lépés meggondolása tovább vezet és több helyzetet elemez ki – tehát ha te olyant lépsz, amivel meglephettél, nem igazán jó sakkparti. Ez hasonlít a piaci játszmára: mindenfélével felvértezzük magunkat, tudással, szervezéssel, komolysággal, de mint volt alkalmazott, nem felejtem el, milyen volt nekem, ezért az is fontos, hogy minden hivatalos nálunk, az emberek jól keresnek. Rájöttem, hogy nem arra van szükség, hogy egyedül hozzak döntéseket – bár természetesen én vagyok a menedzser -, hanem vannak emberek, akik pluszt adhatnak. Volt már, hogy megvétóztak: itt nincs személyes gőg, de inkább megvitatjuk a gondolatokat és megfelelő lépéseket teszünk. A Reproflex nem azért működik ilyen jól, mert én vagyok a cég ügyvezetője, ez sok ember munkája, a takarítónővel együtt.

Van tehát némi rugalmasság, de pontosan leszabályozva?

Nem akartam olyan céget, amelyben az alkalmazott késik egy percet, és én ideges vagyok emiatt. Volt egyszer egy nagyszerű vállalkozó, akinek dolgoztam. Egy drága óra volt a kezén, az egyik alkalmazottja körülbelül másfél órát késett, a vállalkozó levette az óráját, földhöz verte, hogy ilyen rosszul megy az órája, mert az alkalmazott biztosan pontosan jár. Két napig mindenki rendesen járt munkába, de utána mégis rendszertelenné váltak. Sokat gondolkodtam azon, hogy megengedők is legyünk, de jól is menjenek a dolgok. Így aztán az a szabály, hogy számítógépes bejelentkezés van, ha tíz percet késtél, akkor maradsz tíz perccel tovább, vagy ha nem, kevesebb pénzt kapsz. Ha pedig tíz percnél hosszabb a késés, akkor a dupláját számítjuk, pl. 12 perc után 14 percet kellene ülni.

Nemrég egy bankigazgató látogatott meg minket, és látta, hogy az egyik monitoron videót néz egy alkalmazott. Kérdezte, hogy nem én vagyok az adminisztrátor? De nálunk nincs ez a szigorúság: mit érdekel engem, hogy valaki a YouTube-ot nézi, ha elvégzi a munkáját? Neki megvan a személyes motivációja, hogy miért dolgozzon egyre jobban, és a cégnél mindenkinek.

Szoktál tervezni?

Persze. Amikor álomról beszélek, az a nagy első lépés, majd következik egy számítás, egy komoly üzleti terv. Soha nem lentről felfelé építkezek, hanem fordítva: nem azt nézem, hogy mennyi pénzem, milyen gépem vagy lehetőségem van, hanem egy piaci igényhez alakítom a beruházást, a technikai fejlesztéseket.