Milyen volt a karácsonyi hangulat Kolozsvár utcáin, illetve a polgárok nappalijában a huszadik század első évtizedeiben? Az Erdélyi Audiovizuális Archívum családi fényképeket, hozzájuk tartozó történeteket és korabeli újságcikkeket, regényrészleteket, illusztrációkat gyűjtött és rendelt egymás mellé, így rajzolta ki Kolozsvár téli ünnepkörhöz kapcsolódó „idővonalát” 1900-tól a jelenig. A huszadik század első évtizedeiből származó alábbi kép- és szövegválogatásból kiderül, hogy hogyan szivárgott be a „nagy történelem” a családok mindennapjaiba, mikor állítottak először köztéri karácsonyfát Kolozsváron, illetve hogyan ünnepelte a farsangot a városban alkotó képzőművészek bohém csapata.

Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. A Maszol válogatássorozatot közöl az Erdélyi Audiovizuális Archívum 100 év karácsony. Kolozsvári kép-történetek a 20. századból című kiállításának anyagából (kurátorok: Blos-Jáni Melinda, Mira Marincaș, Ferenczi Szilárd, Újvári Dorottya). A kiállítás 2018. január 10-ig látogatható a Sapientia EMTE kolozsvári, Tordai úti épületében.

„A fotó 1900-ban készült, Budapesten. A Lupu családban a hagyománynak megfelelően a karácsonyi fényképhez készül a család. Az öt fiútestvér izgalommal várja a csengőszót, édesapjuk, Budapest főmérnöke gondoskodott, hogy plafonig érhessen a fenyő, és alatta minden kisfia a szívének legkedvesebb ajándékot találja. Azt mesélik, hogy a fiúk – éppen egy-egy év különbség volt köztük – minden családi eseményen felálltak, mint az orgonasípok, és énekeltek. A román apától és szerb anyától született gyerekeknek, köztük Romi nagyapának is boldog és önfeledt gyermekkora volt, ő pedig rendkívül szeretetteljes, jószívű és szerény emberré nevelődött a nagycsalád fészkében. Szüksége is volt a lelki batyura a huszadik század viszontagságos útjain. A gyógyszerészeti egyetemet nem tudta befejezni, mert közbeszólt a történelem, először katonának a frontra, majd orosz fogságba hurcolták. Egy évet raboskodott Vlagyivosztok fagyában, rohadt húson és penészes liszten, majd egy litván rabtársával megszökött, és hazagyalogolt – egy kerek éven keresztül, egy vederrel a kezében, hogy ha megkérdik, hova megy, mondhassa azt, hogy vízért. Itthon, immár Erdélyben, Lupu Romulus újrakezdte az életét. Befejezte az egyetemet, és elvette Fekete Nagy Judit dédnagyanyámat, Kolozsvár legszebb és leghiúbb elvált hölgyét, Albach Géza, utolsó magyar főpolgármester unokáját és Fekete Nagy Béla, utolsó magyar alpolgármester lányát. A Minerva gyógyszertárban dolgozott, míg a kommunizmus újra át nem írta az életüket, és kényszerlakhelyként Medgyes korommal behintett ipartelepére vetette az úri családot.”

„Figyelmeztetés a postai csomagok célszerű csomagolása, helyes címzése stb. tárgyában. (…) Pénzt, ékszert, más tárgyakkal egybe csomagolni nem szabad. Csomagolásra faláda, vesszőből font kosár, viaszos vagy tiszta közönséges vászon, kisebb értékű és csekélyebb súlyú tárgyaknál pedig erős csomagoló papír használandó. Vászon vagy papírburkolattal bíró csomagokat bög nélküli zsineggel többszörösen és jó szorosan át kell kötni, a zsineg keresztezési pontjain pedig pecsétviasszal kell lezárni. (…)” (Ellenzék, 1906 decembere)

„1908 karácsonyát az Öt Kuncz fiú együtt töltötte Kolozsvárt nagyapánál. „Le is fotografáltattuk magunkat – írja Dédi bácsi. – Atyám csak úgy vállalta a költségeket, ha elvisszük kedves vizsláját, Princet is. így került »6« Kuncz fiú a képre.” Ez a kép nekünk is megvan. Az édesapának szánt példányt utánvéttel küldték el Erzsébetvárosra. Apám ráírta a fénykép hátára: „A 6 Kuncz fiú, ára 7 korona.” (Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda: Emlékirat. Életképek Kolozsvárról, Kunczékról és más családokról. Kriterion, Kolozsvár, 2016)

A fényképet Cholnoky Jenő földrajztudós, író, egyetemi tanár készítette 1912-ben, amikor Kolozsváron élt, a Ferenc József Tudományegyetem Földrajz tanszékének vezetőjeként. A veszprémi születésű tudós a városban töltött 14 év alatt nemzetközi színvonalra emelte a kolozsvári felsőfokú földrajzoktatást. Korán felismerte a fényképezés dokumentáló és leíró jellegét, és terepen, kutatásai során állandóan tökéletesítette technikáját. Több ezer fényképet hagyott hátra, a legkorábbiak 1896-ban, a legújabbak 1918-ban készültek. „A tudós meglátja a térszín valamelyik érdekes formáját, amit a laikus nem vesz észre, s aztán a tudós – ha van benne igazán érzék a helyes tanítás iránt – ezt a meglátottat kiemeli az érdektelen részletek közül és erősen kidomborítva tünteti fel” – írta.

Az illusztrációt Orbán Lajos fotózta be 15 évesen az ajándékba kapott fényképezőgépével. 1916-ban, ezt a gépet a hadseregbe vonulásakor is magával vitte, a tátrai kiképzőtáborból is maradtak fent üvegnegatívok (1917-re datálva, pl. a Lomnici-csúcsról, Budapestről). Kedvtelésből, hobbiból fényképezett, kreatív időtöltésnek tartotta, számos városképe maradt fent. A két világháború közötti években a Schäfer László által vezetett Kováts P. Fiai fotóboltban dolgozott. Házasságkötése után számos fényképet készített családjáról: ezek egy része családi fotóként készült, az együtt élő generációkat, a kirándulásaikat, a gyerekeit örökítette meg.

Benkovics Horzsa Károly úrnak
1914. dec. 28.
„Kedves Károly, hála Istennek jól vagyok, ... viszont kívánok mindnyájóknak, és boldog karácsonyi ünnepeket kíván a távolból szerető fiúk, Károly”

Románia, 1917. december 17.
„Kedves jó feleségem és drága fiam! Kívánok neked nagyon boldog és jó egészséggel teli karácsonyt. Adjon a Jóisten neked addigra felgyógyulást, hogy az ünnepet a szeretteid körében tölthessed. Bárcsak a gondviselő Úristen elhozná nekünk mihamarabb a békét. Szívből üdvözöl és csókol a te forrón szerető férjed.”

„Kolozsváron öt helyen állították fel a „Mindenki Karácsonyfáját”. A Főtéren, - a Mátyás-szobor előtt – a Trefort utca tetején, - az elmegyógyintézet előtti kis térségen, - a Szent Pétert templom előtt, a pályaudvaron és a Monostoron. A Mindenki Karácsonyfájának gondolatát az amerikai városokban évek óta kultiválják. (…) Kolozsváron Bethlen Györgyné grófné volt a Mindenki karácsonyfájának a lelke, szervezője. Az ő irányító keze mögött pedig a szociális missziós nővérek és a nővédelmi egylet lelkes hölgytagjai sorakoztak, hogy a szép gondolatot minél tökéletesebb valósággá varázsolják. Soha nem gondoltuk, hogy az utcák profán zajába be lehet iktatni a karácsonyi hangulat teljes szépségét, amig a Mindenki Karácsonyfája fel nem gyúlt Kolozsvár utcáján is” Keleti Újság, 1928.

„A két világháború közötti erdélyi művészek utat kerestek maguknak a megváltozott viszonyok között. A Kolozsváron indított Főiskola fiatal képzőművészeinek és a diákoknak egyik közös találkozó- és lakóhelye volt a Hegyvölgy/Piezisă utca 17. szám. A hely, és csoportjuk neve egyaránt Bohémia volt. Ez világlátásukat is jellemezte: az alkotást és a középszertől, kompromisszumoktól mentes gondolkodást helyezték előtérbe. Művészi közösségükben az etnikumok közötti összhang megvalósítására törekedtek. Az élőképre emlékeztető fénykép a téli ünnepkör egyik legvidámabb időszakához kötődik, a farsanghoz. Az akkor 22 éves Tasso Marchini (1907 – 1936) festő balról a második, szájában pipa van. és úgy tűnik, hogy ezúttal ő áll modellt, talán pont a vele szemben lévő férfinak. Középen a hosszú, fekete kabátos Eugen Gâscă (1908 – 1989), szintén a Hegyvölgy utcai házban lakott, Marchinivel és Ștefan Gombșiuval együtt, aki ugyancsak szerepel a jelenetben, bő ujjú ingben, a fején csíkos sál és kalap van, ő a bohémség megtestesítője." (Ioana Vlasiu, Székely Sebestyén György: Boema. Fiatal kolozsvári művészet a két világháború között. Kolozsvár, 2011.