Vízbe dobták, felakasztották őket, mégis megmenekültek: így működik a csíkszeredai kutyamenhely

Felakasztják, vízbe dobják, autó után kötik, éheztetik, szomjaztatják őket, hogy elpusztuljanak. A „jobbérzésűek” a városban engedik útnak, vagy a menhely kapujához viszik megunt kutyáikat, akik kétségbeesetten keresik gazdájukat, így autó alá rohannak, vagy tehetetlenségükben hőgutában, fagyban pusztulnak el. Rémtörténet is lehetne egy barbár korról, de ez a romániai valóság, ahol a kutyatartás sokak számára még mindig egy alantas tárgy birtoklásával ér fel. Pedig mindez állatkínzás, mert a kutya – legyen az kicsi, nagy, ugatós, néma, beteg vagy egészséges – érez. Mi sem bizonyíthatná ezt hitelesebben, mint a csíkszeredai Pro Animalia népes közössége, amelynek 260 mentett kutyája csupa jókedv és mosolygó szempár. Hogyan jutottak a kirekesztettség, a halál vagy a nyomor széléről a kiegyensúlyozottságig? Száva Emesét, a kutyamenhely vezetőjét kérdeztük.

A csíkszeredai szemétlerakó közelében hangos közösség éli mindennapjait – amiről a környékbeliek egy része mit sem sejt, hiszen a menhely működése sokak számára ismeretlen. Takaros porta, tüsténkedő munkaközösség fogadja ott az embereket, akik a kapun betérve drótból és deszkákból épített labirintusba csöppennek: otthonos helyszín ez a mentett ebeknek, tág kennelekben, ki-ki a legjobb barátjával éli mindennapjait.

A labirintus közepén „öregotthon” áll, abban élnek a 10 évnél idősebb ebek, amelyek kennelmentesen, gyógyszeres kezeléssel töltik utolsó éveiket. Mellettük az „óvoda”, amely telis-tele van zsizsegő almokkal: hangosak, ugribugrik, kedvesek a kölykök. Aztán a kirekesztettek következnek, amelyek – miután az emberek jól elrontották a nevelésüket – senkinek sem kellenek, mert kiszámíthatatlanok. Ők csendesek, bizalmatlanok, vannak köztük harcikutyák, pásztorkutyák és ölebek is.

Fotók: Gábos Albin

Noha félve látogattuk meg, mert tartottunk az állami kutyamenhelyekre jellemző állapotoktól, csakhamar megbizonyosodtunk róla, hogy szomorú kutyáknak nyomuk sincs, a nyüszítést élénk csaholások és huncutkodások váltják fel. A „fogadj örökbe” tekintetek nem jellemzőek a Pro Animalia közösségére, Száva Emese elmondása szerint ezek az állatok sokkal jobb helyzetben vannak a menhelyen, mint előző gazdáiknál. Illetve sokuk a soron következő gazda által biztosított körülményeknél is jobbakat tapasztal, ugyanis többen meggondolatlanul jelentkeznek, és a gyermek játszótársaként, fához kötött házőrzőként, cserélhető tárgyként tekintenek az örökbe fogadni kívánt négylábúakra.

Éppen ezért szigorú feltételeknek kell megfelelniük, az örökbefogadást a Pro Animalia kritériumokhoz köti: ha az ember biztos benne, hogy 15 év múlva is kutyájával együtt képzeli el az életét, jöjjön házasság, újszülött vagy elutasító családtag, illetve tudja, hogy a jövedelméből képes megfizetni az eb évi orvosi költségeit, emellett biztosítja számára a legszükségesebbeket: tálkát, vizet, élelmet, lánc- és kennelmentes létezést, akkor szóba jöhet az elvitel.

Ezt azonban látogatásoknak kell megelőzniük, hogy a menhely munkaközössége megbizonyosodjon róla, annyira fontos a leendő gazdának a kutya, hogy szívesen áldozza rá pénzét és idejét. A sors nyilván felülír dolgokat, de egy költözést hónapokkal előrelát a gazda, és annak megfelelően gondoskodhat kutyája sorsáról, mégis gyakori, hogy utolsó héten toppannak be az állattal, arra hivatkozva, hogy nem tudnak mit kezdeni vele.

Ha bármi hibádzik, nem engedik kétes körülmények közé az állatot, hiszen Németországban – a menhely támogatóinak hála – tárt karokkal fogadják, és még mielőtt felelős gazdáját megtalálná, keresztszülők látják el, anyagi hozzájárulással támogatják fennmaradását.

Havi 50 kutya tér be: egyre gyakrabban adják le a gazdák megunt kedvenceiket

Miközben a területet körüljártuk, Száva Emese felvilágosított, annak ellenére, hogy a menhely rendeltetése a gazdátlan vagy utcára került kutyák befogadása, az utóbbi években egyre gyakoribb, hogy a gazdik adják le sajátjaikat. Sokan megunt, kivénhedt tárgyként viszik be őket, abban a tudatban, hogy könnyűszerrel szereznek másikat helyettük.

„Ennek akár örülhetnénk is, mert van bennük annyi felelősségtudat, hogy elhozzák az állatot, és nem utcára teszik azt, de bizonyos szempontból mégis szomorú” – vélekedett a menhely vezetője, aki a felelőtlenség megszüntetését nem az örökbefogadásban látja, hanem a meggondolt kutyatartásban. Ennek pedig alapköve, hogy az ember megértse, nem kell mindenáron kutyát tartania, mert a kutya iránti vágy tapasztalatuk szerint gyakran időszakos fellángolás. Amíg kölyök, addig mindenkinek kell, de amint nagyra nő, ugatni kezd, az elvárásokhoz képest túlzottan szőrös, túlzottan temperamentumos, lecserélik. Ugyan a menhelyről nem vihetnek magukkal másik ebet, de a Facebook-csoportok csordultig vannak „ingyen elvihető”, „szerető gazdit kereső” állatokkal, akiknek egy része az egy évet sem éri meg, másik részük pedig meg sem tapasztalja, mit takar a szerető gazda fogalma.

A négylábúk leadásakor a gazdák általában arra panaszkodnak, hogy a kutya kezelhetetlenné vált: az állapotfelmérés folyamán derül ki, hogy valójában azért, mert nem nevelték következetesen, és nem a rendeltetésének megfelelően bántak vele: kángálok, közép-ázsiai juhászkutyák, tosák, pitbullok kerülnek hozzájuk, olyan állatok, akik az előzetes agresszív neveltetésük következtében traumatizáltak, félénkek, támadók. A gondozóknak mégis sikerül megszelídíteni mindet: a kutyák egy-egy személyt bizalmukba fogadnak, de az emberiségbe vetett hitüket általában örökre elveszítik.

Sok falusi környezetből bekerülő kutyát nevelnek, a rurális közeg mentalitása súlyos következményekkel jár: mivel a közösségben elfogadott, hogy az állatokon éheztetés, szomjaztatás, akasztás vagy elásás, vízbe fojtás, esetleg másik településre való száműzés révén tesznek túl, a generációk átörökítik a negatív berögződéseket. Ezt példázza, hogy hiába jött létre a Pro Animalia csupán a csíkszeredai kóbor állatokért, területén 50-60 falu „nyomorúsága” él. Hogy elkerülhessék a felhalmozódást, képzeletbeli határvonalat húztak, így Tusnádról, Kovászna megyéből, Maros megyéből és Gyergyóból már nem fogadnak állatokat – kivételt képeznek az élet-halál közt lévők, világosított fel Száva Emese.

Hozzátette, mivel havonta ötven állat jut a menhelyre, közülük pedig havi harmincan találnak otthont, az alapítvány állandó 260 kutyalélekszámmal működik – ezt a sokaságot helyi adományokból nem bírná fenntartani az alapítvány, mert Romániában nincs még annyira kialakulva az emberekben az önkéntesség, az adományozás kultúrája, hogy ezt számottevően támogatni tudják. A német szervezettel való együttműködés ezért is hatékony: a Németországból érkező támogatásoknak köszönhetően úgy működhetnek, mint egy kisgazdaság. Hét alkalmazott, több külföldi és helyi önkéntes látja el az állatokat. A takarítás a gondozók feladata, ahogyan a kavicsszórás, a deszkákkal való toldás-foldás és a szalma, víz, táplálék kihelyezése is, így az önkéntesekre szívhez szólóbb feladat hárul: ők ölelgethetik a kölyköket, játszhatnak velük, hogy amikor új családhoz jutnak, megfelelő ember-állat kapcsolat alakulhasson ki közöttük.

Ha „a németek pénzelik”, az elvárásuknak megfelelően kell működtetniük intézményüket

Száva Emese arról is beszámolt, a társadalom egy része úgy gondolja, csak az állat táplálkozását kell támogatnia, és eszébe sem jut, hogy az autó, amellyel a gondozók terepre mennek, üzemanyaggal működik, az alkalmazottak után adózni kell, a könyvelő fizetésért dolgozik, a menhely villany-, víz- és szemétdíja pedig ugyancsak költséges. Hálásak azért, hogy nem átlagos romániai intézményként működnek: Hargita megyében ők az egyetlenek, akik speciális orvosi ellátást biztosítanak a sérült állatok számára. Van olyan lakójuk, akit egy fára akasztva találtak meg haláltusájában, és kétszer ütötte el az autó, mégis sikerült megmenteni. Másoknak a lábuk, koponyájuk tört el, szemük sérült vagy belső szerveik, esetleg különféle kelések és daganatok szorulnak ellátásra, amiket rendszerint sikerül orvosolniuk.

Nem beszélve az ivartalanításról, ami 2014 óta minden nem fajtatiszta kutyának kötelező. Saját klinikájukon non-invazív módszerrel oldja meg állatorvosuk, méghozzá olyan tűpontosan, hogy pár órán belül az ivartalanított állat már boldogan él tovább, vagyis nem korlátozott hetekig a mozgásban. Szerencsésnek mondhatják magukat, mert a doktor a nap bármely órájában rendelkezésükre áll, sőt még hétvégén is dolgozik, így a betegségek nagyrésze leküzdhető.

Azok, akik kevésbé fogékonyak az állatvédelemre, mindezt azzal magyarázzák, hogy „könnyű az alapítványnak, mert a németek pénzelik”. A vezető szerint a támogatásért cserében minőségi munkát várnak el és látványos fejlődést, ami sokszor nehézségekbe ütközik, mert a német munkamorál és a romániai attitűd roppantmód különbözik egymástól. Hiába a különbözőségek, nincs megállás, a németországi adományozók és örökbefogadók ugyanis látni akarják, mihez járultak hozzá.

Ivartalanítás, chip, oltások – a törvények ellentmondásossága megnehezíti a kutyák életét

Mint megtudtuk, a nonprofit egyesület menhelyének működését beárnyékolja az állami menhelyek törvénykezése, miszerint a befogadott kutyák 14 napot követően elaltathatóak. De azt megelőzően ivartalanítani, oltani kell őket és chippel ellátni mindahányukat, amelyet rendszerint nem tesznek meg az állami szférában dolgozók. Egy elpusztult kutya testét senki sem vizsgálja át ugyanis, hogy megbizonyosodjék arról, részesült-e halála előtt a szükséges beavatkozásokban – így a kutyamenhelyre, mint minden egyébre is az országban, jókora maffiahálózat épült ki.

Ennek tudatában sokan irtóznak a menhelytől, mások kétkedve nézik tevékenységüket, pedig a Pro Animalia eutanáziát csakis akkor alkalmaz, ha az idős kutyák végelgyengülésben szenvednek. Vannak olyan lakóik is, akik már tíz éve élnek náluk, és eszük ágában sincs altatás útján megszabadulni tőlük.

Míg jómaguk a szőrtelen, roskadt, sovány kutyákat is nagy erőbedobással szedik rendbe, addig az emberek egy része még mindig tárgyként kezeli az állatokat, hiszen nem csak az állami menhelyek nyerészkednek rajtuk, hanem a különféle településeken élő személyek is. Kihasználják a kutyák szolgáltatásait – az ugatást, házőrzést –, de azt elnézik, hogy rövid láncon, tűző napon szenvednek, víz és élelem nélkül. A „nem az enyém, jó helyen van” viszonyulás jellemző azokra a szomszédokra, akik észreveszik, hogy nem bánnak megfelelően ismerőseik az állataikkal, de nem lépnek a négylábú jólétének érdekében.

„Nem kell ruha és esküvő a kutyáknak, de a minimális szükségleteiket emberi kötelességünk biztosítani”

Sajnos, egyes emberek úgy érzik, bármit megtehetnek a kutyákkal, mert még csak annyit sem kellett fizetniük érük, mint egy juhért. Mivel a Facebook-csoportok állandóan ellátják kisállattal a közösséget, értéktelenné válnak a kutyák, éppen ezért még az alapvető szükségleteiket sem kapják meg: „nem kell ruhát vásárolni és esküvőt szervezni nekik, de a víz-, élelem- és mozgásigényüket emberi kötelességünk kielégíteni” – véli Száva Emese, aki szerint a kutyák egy részének büntetés a menhely, hiszen mozgásra és emberi kapcsolatra való vágyódás gyötri őket akkor is, ha ellentétben az állami menhelyen élő társaikkal, tágasabb kennelben élnek.

Meglátásai szerint az emberek elsősorban nem örökbefogadás útján segíthetnek az állatokon, hanem azzal, ha többszörösen átgondolják kutyavállalás előtt, hogy meg tudnak-e birkózni a feladattal, készek-e arra, hogy több éven át gondoskodjanak egy élőlényről. Hasonlóképpen fontos az is, hogy cselekvő személyek legyenek: „ha a szívük nyitott arra, hogy a bajba jutott állat láttán segíteni akarjanak, akkor is maradjanak mellette és hívjanak fel civil szervezeteket, írják ki Facebookra a segélykérő bejegyzést, ha jómaguk nem tudják hazavinni. Illetve áldozzák rá azt a fél órát, és várják meg vele az illetékeseket”. Nem érheti be senki annyival, hogy a közösségi médiában reagál egy szomorú fotóra, mert annál sokkal több feladata van az embernek: minél többen válnak cselekvőkké, annál több állat menekül meg.

Mindez a szülőket talán még hangsúlyosabban érinti, mert a következő generáció jószándéka a szülői példamutatáson múlik, ha a gyermek azt tanulja meg, hogy a bajba jutott állaton segíteni kell, akkor felnőttként is hasonlóképpen cselekszik, és nem nézi tétlenül az állat szenvedését.

Motivációjuk az állatok hálája, legnagyobb örömük látni őket otthonokba kerülni

A Pro Animalia területén tett sétánk során megbizonyosodtunk róla, a kutyák minden apró tettet meghálálnak gondozóiknak: míg kenneljüket foltozzák, lábszárukat, kezüket nyalogatják, ha ételt kapnak, ugrálnak és csaholnak. Sőt, még az öregecskék is békésen pillantanak, ha megkapják szív- és veseelégtelenségüket enyhítő gyógyszeradagjaikat – ez az, ami a dolgozókat naponta lelkesíti, legyen fizikai munka vagy lelket-szellemet megterhelő. Száva Emese úgy fogalmazott, legnagyobb örömük, hogy látják a négylábúakat otthonokba kerülni, majd végigkísérni az életútjukat: tengerre járnak, túráznak, medencéznek, úgy élnek, ahogyan sokaknak még előző gazdáik sem tehetik.

Noha szomorúságuk is jócskán akad, mert minden állat távozásával űr marad a szívükben, csendesen meggyászolják a haláleseteket vagy a költözést, és újult erővel folytatják, hogy a szőrmókok szeretetben és törődésben részesülhessenek. Gyakran szembesülnek az állam és a társadalom generálta akadályokkal, mégis azt érzik, 1996-ban Orendi Éva hiánypótlót és maradandót alkotott. Huszonöt évvel ezelőtt egymaga hozta létre az állatmenhelyet, mert a csíkszeredai „disznóvárost” hirtelen rombolták le, és az ott éldegélő kutyák mind utcára kerültek. Barátaival együtt oldotta meg a város problémáját: saját idejükből, saját keresetükből látták el az állatokat. Nem sok köszönetet kapott a menhelyért, akkoriban nevetség tárgyát képezte, ma azonban a városvezetés és a városlakók is érzik, kutyamenhely nélkül nehezebb életük lenne a sikátorokban portyázó állatokkal.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT
banner_fqCTjirk_Double Rise 3oo.jpg
banner_slFPWcPP_WhatsApp Image 2021-07-23 at 15.48.23 79o.jpg

Kapcsolódók

Kimaradt?