Facebookozik, videochatel, játszik, híreket olvas. Mondhatnánk, hogy ez a történet nem kezdődik érdekfeszítőn, bárkire illik a leírás. A marosvásárhelyi Bögözi Ráchel Magdolna esete mégis meglepő, már-már kivételes: nyolcvanéves korában kapta meg első számítógépét, évekbe telt, míg merev ujjait hozzászoktatta a billentyűzethez és az egérhez, illetve megértette, hogyan működik az online létezés, miként lehetséges ismeretlen emberekkel ismerősnek lenni, egyszerre sokakkal beszélgetni, a kisunokát videochaten élőben látni. Noha olyan korban töltötte ifjúságát és végezte munkáját, amelyben a számítógépet hírből sem ismerték, ma már otthonosan mozog a digitális világban: nemrégiben ünnepelte 90. születésnapját, és úgy érzi, kinyílt előtte a világ. Már nem magányos, évtizedek óta nem látott barátok szivárogtak vissza az életébe, egyik legkedvesebb élménye, hogy születésnapja apropóján több százan köszöntötték az adatlapján, virágokat küldtek neki üzenetben.

– Nemrégiben ünnepelte a kilencvenedik születésnapját, ennek kapcsán különleges történetet osztott meg a Facebookon. Ebből értesültünk többek között arról, hogy idős korában sajátította el a számítógépezés fortélyait. Mi motiválta arra, hogy a digitális világot felfedezze? 

– Olyan motivációt nem tudok megnevezni, ami a számítógépek világába tudatosan vezetett volna. Mikor először ültem számítógép elé, bizony már túl voltam a nyolcvanon. Látni ugyan láttam magam körül számítógépeket, de úgy voltam velük, mint ló az ábécével: még azt sem igazán értettem, hogy mire használják azokat, nemhogy a működésükről lett volna a leghalványabb fogalmam. Az én korosztályomnak – 1987-ben vonultam nyugdíjba – nem volt mindig természetes a gépek használata. Tisztviselő voltam, legutóbb a Textila-Maros Kisipari Szövetkezet exportraktárában dolgoztam, a munkánkhoz nem volt szükség számítógépre, amelynek még a létezéséről sem hallottunk akkoriban.

A jó öreg ceruzával meg papírral minden nyilvántartást, könyvelést, meg a legkülönfélébb adminisztrációt meg lehetett oldani, ha nem egy nap alatt, akkor egy hét vagy egy hónap alatt – attól függött, mennyire volt sürgős a teendő és mennyi munkaerő állt rendelkezésre. Hóvégeken mindig felgyűlt a munka, ilyenkor mindenkit, aki mozgott, munkába állítottak, még a nyolcórás munkaidő sem volt olyankor nyolc óra. Bizony, ha jött az autó az exporttermékek után, olyan serényen nyüzsgött mindenki, mint hangyabolyban a hangyák. Azon ma már fölösleges elmerengeni, hogy ha akkor van számítógép, talán a hónap végi bolondokházát játszva el lehetett volna kerülni. A „mi lett volna, ha…” típusú elmélkedés az agyat mozgásban tartja, de változtatni már semmin sem változtat.

Fiam, aki újságíró, s mint ilyen, már a kilencvenes évektől számítógépen dolgozik, nyolcvanadik születésnapomra többek között azzal lepett meg, hogy egy akkoriban lecserélt számítógépét nekem ajándékozta. Mondtam neki, hogy fölösleges, hiszen be sem tudom kapcsolni, de ő győzködött, hogy nincs az a kor, amelyikben nem lenne érdemes megtanulni számítógépezni. Hiába erősködtem, hogy én már öreg vagyok ahhoz, hogy ilyesmit megtanuljak, a fiam szerencsére nem hagyta magát lebeszélni arról, hogy egy nyolcvanéves öregasszonynak megtanítsa a számítógép kezelését.

Akkortájt halt meg az élettársam, a fiam pedig hozzám költözött, hogy idős napjaim ne töltsem egyedül. Így több ideje jutott arra, hogy velem foglalkozzon, pontosabban velem és a számítógéppel. Nehéz és hosszú folyamat volt a megbarátkozás a számítógéppel, hiszen egy olyan apró mozdulat begyakorlása, mint a számítógép egerének a kezelése, csaknem három évig tartott. Az ujjaim annyira merevek voltak, hogy minden erőlködésem ellenére sehogy sem akartak engedelmeskedni, hogy rásimuljanak az egér hátára, aztán a jobb meg a bal billentés összehangolása egyenesen örökkévalóságig tartott.

– A tanulás gyakran gyerekkorban is kiborító, hajlamos az ember feldühödni, ha valami sokadik próbálkozásra sem sikerül. Felnőtt korban sokkal több türelmet igényelhet ez a folyamat, mert az embernek szembesülnie kell saját határaival, és el kell fogadnia azokat. Nem volt kellemetlen az a néhány év, míg ügyetlenkedések, nehézségek és korlátok árán elsajátította a számítógépezés alapjait? Szükség lehetett egy türelmes tanítóra is.

– Ügyetlenkedéseim miatt a fiam sohasem nevetett ki, hanem végtelen türelemmel magyarázott el mindent, ha kellett százszor is elismételte a legegyszerűbb dolgot is, és minden mozdulatot addig gyakoroltatott, amíg az nem kezdett el működni magától is. Igaz, én sem hagytam magam: ha kellett, órákat töltöttem a számítógépezéssel, lassan meggyőztem magam, hogy egyrészt nem lehetek olyan „bódogtalan”, hogy ha valamit ember megtanulhat, én ne boldoguljak vele, másrészt minél több mindent kezdtem megérteni, lassan-lassan érdekelni kezdett a dolog, valahogy a mindennapjaim része kezdett lenni a számítógép, a görcsös idegenkedés felengedett és izgató érdeklődéssé alakult át.

Nagy löketet adott a tanuláshoz az, hogy a pszichiáterem, miután diagnosztizálta súlyos, kognitív képességekhez kapcsolódó betegségem, felírta a gyógyszereket, amelyeket életem végéig kell szednem, és tudva azt is, hogy naponta több órát számítógépezek, azt találta mondani: „Magdi néni, én bármilyen gyógyszert felírhatok, de egyiknek sincs olyan komplex, jó hatása a betegségére, mint a számítógépezésnek”. Tömören: minél többet számítógépezek, annál kevesebb gyógyszert kell szednem.

Nos, ez telitalálat volt. Attól a pillanattól még nagyobb elszántsággal és konok kitartással tanultam, a fiam pedig látva, hogy apró lépésekkel, de jó úton haladok a számítógép kezelésének elsajátításában, úgy adagolta az ismereteket, hogy azok ne legyenek megterhelők.

– Lelkesen ismert meg egy olyan idegen világot, amelybe az új generációk beleszületnek. Nyitottnak tűnik: kevés az a felnőtt, aki maga mögött hagyva a megszokást, szívesen ugrik az ismeretlenbe. Mi a kedvenc időtöltése az online térben?

– Emlékszem, leghamarább szkájpolni tanultam meg, hiszen ezáltal hirtelen sokkal többet lehettem együtt unokámmal, mint azelőtt bármikor. Az okostelefon viszont most már végérvényesen kimaradt az életemből, de a számítógépen órákat cseveghettem az unokámmal élőben. Aztán megtanultam a keresőprogramot használni, ami olyan világot nyitott meg előttem, amelyet a televízió sem tud helyettesíteni, hiszen a tévén azt nézem, amit sugároznak, a számítógépen pedig bármiről, ami eszembe jut, bármit olvashatok vagy nézhetek.

Amikor rájöttem, hogy az újságokat is tudom számítógépen olvasni, az hatalmas élmény volt, hiszen az újságolvasás többé nem volt pénztárcafüggő, ami egy kisnyugdíjasnál lényeges szempont. Kedvemre böngészhettem nemcsak a helyi lapokat, vagy az országosakat, hanem a magyarországi lapokat is. Így lopta magát az életembe az online média, közöttük – nem hízelgésből mondom – a Maszol.ro is, amelynek előéletéről sok mindent tudtam, hiszen a fiam a lap nyomtatott korszakában ott is dolgozott.

De ne feledjem el megemlíteni a számítógépes játékokat se. Órákig tudok játszani anélkül, hogy megunnám, illetve, ha ráunok valamelyikre, akkor elkezdek egy másikat. Nagyon szeretem a kínai römit, a mahjongot, kártyajátékból is legalább két-háromfélét játszok, és ha kedvem kerekedik egy kis agytornára, akkor „legyen ön is milliomost” játszom.

Szóval, ha összeszámolom, egy napból legalább hat-nyolc órát töltök számítógép előtt, és mindig arra gondolok: több számítógépezés – kevesebb gyógyszer. Így lett, immár kilencvenen túl az életem része a számítógép, amit minél önállóbban tudtam kezelni, annál jobban megszerettem, és most már el sem tudnám képzelni hátralevő életem nélküle. Most már öt éve fiam mentorálása csak arra szorítkozik, ha valamit elfelejtek, vagy hirtelen valami nem jut eszembe, azt megmutatja, újból rávezet, mert az én koromban már dolgokat felejteni bizony nem szégyen, legfeljebb csak kellemetlen.

– A számítógépezés számunkra egyszerű, mondhatni a legegyszerűbb része az életünknek. De biztos vagyok benne, hogy azok számára, akik nem a digitális világban nevelkedtek, sok szempontból érthetetlennek tűnhet az online létezés. Akadt olyan alkalmazás vagy program, amit nehezen értett meg?

– A számítógépes világból utolsónak a Facebook köszönt be az életembe. Elég hosszú időbe telt, amíg megértettem, hogy is van az, hogy olyan emberek lehetnek ismerőseim, akikkel sohasem találkoztam, akár egy-egy fotó is összehozhat olyan emberekkel, akiknek ugyanaz tetszik, mint nekem. Eleinte régi munkatársakat kerestem a Facebookon, és legnagyobb örömömre, olyanokra is rátaláltam, akikkel húsz-harminc vagy akár negyven éve nem találkoztam. Jó volt hallani róluk, megtudni, hogy nem felejtettek el, és kimondottan örültem, amikor régi fotókat posztoltak, amelyeken jómagam is rajta voltam, s amelyekről már rég megfeledkeztem.

Nagyon szeretem a virágokat, ezért rengeteg olyan oldal tartalmát osztom meg, ahol szebbnél szebb virágok vannak. Mivel nagyon sokan vannak, akik hozzám hasonlóan szeretik a szép virágokat, facebookos ismerőseim köre szépen gyarapodott, ők lájkolták az én megosztásaim, én az övékét, így népes követőtáborom alakult ki. Ez leginkább születésnapomon esik kimondhatatlanul jól, hiszen mielőtt számítógépezni kezdtem, az én korosztályom sorai nagyon megritkultak, olyannyira, hogy egy-egy születésnapon a legszűkebb rokonságon kívül, szinte más senki nem köszöntött. Az utóbbi négy öt évben azonban mindig százon felül van azok száma, akik a Facebookon felköszöntenek, s hogy ez milyen jóleső érzés, azt csak az tudja megérteni, aki megélte, hogy mit jelent születésnapot szinte egyedül ünnepelni.

– Gyakran hallani, hogy „régen minden jobb volt, a digitális világ elszakítja egymástól a fiatalokat”. Így, hogy ön az analóg és digitális létezést is magáénak tudhatja, hogy látja, valóban több a kár, mint a haszon, mióta számítógép és internet segít a boldogulásban?

– Arról, hogy a társadalomnak valóban szüksége van-e digitalizációra és az okoseszközökre, nem tudok véleményt mondani. Olvasom, hallom, hogy a világ fejlődése ebbe az irányba mozdul el, s elhiszem, ha így mondják, biztosan így van. Bár belekóstoltam ebbe a digitális világba, meg kell mondanom őszintén, hogy kilencven évesen ez nem az én világom. Néha előveszem a fényképalbumaimat, hosszan nézegetem a régi képeket, amelyek nyomán előjönnek azok az emlékek, amik gyerekkoromat, ifjúságomat vagy felnőttkoromat idézik. Én közöttük érzem otthonosan magam, és nem hiszem, hogy ez öncélú múltba révedés lenne, hiszen a fotókba rögzített múlt az életem maga. A számítógép? Az talán a jövő. Az a jövő, amelybe megadatott nekem, hogy belekukkantsak. Boldog vagyok, hogy ezt idős korom ellenére megtehettem, megtehetem, de nem tudom, miként tudnék élni egy olyan világban, ahol mindent a számítógépek irányítanak.

Hogy szerettem volna, hogy a fiatalkoromat is meghatározza a digitális világ? Ki tudja. Akkor mások voltak a kihívások, a lehetőségek, a feladatok, teljesen különböző dolgoknak kellett megfelelni. Most visszagondolva, talán sok mindent könnyebb lett volna megtanulni, mint idős koromban, de úgy hiszem, mindenkinek a saját korát kell teljességgel élnie. S ha így teszünk, talán könnyebb lesz találkozni a mindenki által óhajtott, sokszor ábrándként kergetett boldogsággal.