Míg a mai szülők gyermekként még tartottak a szüleiktől és általában a felnőttektől – függetlenül attól, hogy volt-e részük testi fenyítésben vagy sem –, a mai gyerekek csuklóból mondanak nemet a kérésekre, feladatokra – tapasztalja nem kevés szülő, és vívja küzdelmeit nap mint nap. Hogy miért ilyenek a mai gyerekek? – erről kérdeztük Vitus-Bulbuk Emese pszichológust, akitől abban is tanácsot kértünk, hogyan kerüljük el az örökös „meccselést” a gyermekeinkkel. A szakember szerint a mai szülőknek nehéz a dolguk, hisz elutasítják a régi nevelési mintát, és új utat járnak, de még bizonytalanul. Azonban, ha változott is a nevelési stílus, egy dolog biztos: ma is a szülőé kell legyen az utolsó szó, hisz ő a felelős a gyermekért. 

„Változott a nevelési stílus: régen a nevelés inkább hatalmi alapon működött, a tiszteletet sokszor nem az értékek mentén, hanem megfélemlítéssel érték el a felnőttek. Az utóbbi évtizedekben azonban felismertük, hogy a verés, a szeretet megvonása vagy a félelemkeltés hosszú távon sokkal több kárt okoz, mint amennyi pozitívumot hoz abban a helyzetben. A nagy változás az, hogy a mai gyerekek nem félelem alapú nevelési elvekkel találkoznak, hanem gyermekközpontú a nevelés” – vázolta a Maszol kérdésére Vitus-Bulbuk Emese pszichológus, miért alakul ma annyira másképp a szülő-gyermek viszony, mint az előző generációk esetében.

Elmagyarázta, a gyermekközpontú nevelés egyrészt azt jelenti, hogy „megértettük, a gyermek az gyermek, másképp működik, határozottság kell neki és következetesség, szeretné megérteni, hogy a nem mögött mi van, a különböző határok vagy szabályok miért vannak felállítva az életében, ugyanakkor része az is, hogy neki is van véleménye, amit meghallgatnak”.

Ennek velejárója, hogy a mai gyerek hamarabb mer nemet mondani, szembemenni a szülővel, és ez nem büntetést von maga után. Mint a szakember elmondta, amikor a gyerek dacol – dackorszakban vagy kamaszként –, akkor a saját határait próbálja kijelölni. „Ez a személyiségfejlődésének egy fontos része. Neki fontos, hogy nemet mondhasson – és végig is gondolja, meg is indokolja, mert tudja, a szülő csak akkor fogadja el azt a nemet” – mutatott rá.

A mai szülő már tudja, neki mi hiányzott

Így tulajdonképpen maguk a szülők tették lehetővé ezt a változást, a véleménye kimondását a gyermek számára. Hogy miért épp most? – a válasz az lehet, hogy a mai szülők generációja az, amely megértette és megfogalmazta, neki mi hiányzott gyerekként, miért nem mert szinte soha nemet mondani.

„Az utóbbi évtizedekben jutottunk oda, hogy nemcsak a gyerek alapvető szükségleteinek kielégítését nevezzük nevelésnek. A szüleink még nem tudták megfogalmazni, hogy mi hiányzott a gyermekkorukból, a mostani szülők viszont már értik, és ki is tudják mondani, hogy szüleik milyen hiánnyal hagyták őket: hogy jó volt, hogy jelen voltak, megkaptuk a fejlesztést az igényeink és a család lehetőségei szerint, taníttattak, egyetemi tanulmányainkban támogattak, de érzelmileg valahogy nem tudtak megfelelően kapcsolódni velünk. Többek között a pszichológiai kutatásoknak köszönhetően már szavaink is vannak, hogy kimondjuk: az érzelmi szükségletek kielégítése nem volt meg, mert nagyon hamar elzárták. Amikor a szülő megfélemlítéssel vagy szeretetmegvonással próbál nevelni, akkor a gyerek nagyon hamar visszahúzódik, nem mer nemet mondani, arra gondolva, hogy »ki tudja, mi fog történni«” – mutatott rá a pszichológus.

Miért ilyen nehéz ma szülőnek lenni?

A gyermekközpontú nevelés viszont nem a könnyebbik út. A pszichológus szerint azért is érezhetik a szülők annyira nehéznek ma a nevelést, mivel ők magunk sem biztosak abban, hogy jól csinálják, hogy képesek lesznek jól csinálni.

„Azért lettünk bizonytalanabbak, mert a régi mintákat nem fogadtuk el, amit kaptunk nagyszülőktől, szülőktől, de új mintánk nincs arra, hogyan is kell nevelni. Emiatt szembesülünk manapság olyan helyzettel is, hogy sok szülő nem mer nemet mondani a gyereknek, mert ő jó fej akar lenni. Csakhogy a családi dinamika az egy hierarchikus dinamika, amiben felül vannak a szülők és alul a gyerek” – hívta fel a figyelmet az egyik alapszabályra.  

Vitus-Bulbuk Emese azt javasolja, a szülőpáros nagyon támogassa egymást, és tartsanak ki a gyermek ellenkezései és hisztirohamai közepette is, hisz ha változott is a nevelési stílus, továbbra is a szülőé az utolsó szó, övé a „vétójog”, hisz övé a felelősség a gyermek „tetteiért, érzelmeiért és gondolataiért”.

„A hierarchia nem azt jelenti, hogy a szülő bármit megtehet, hanem hogy ő dönt a gyermek igényei szerint” – hangsúlyozta. Az igény szerinti nevelés lényege, hogy: „megismerem a gyermekem, tudom, hogy mi a jó neki, milyen külső és belső körülmények között tud a lehető legjobban fejlődni. Ha a gyerek este tíz órakor csokit kér, az nem igény, hanem vágy, amire a szülőnek ki kell mondania a nemet, mert ő felelős a gyerekért. A szabályokat következetesen fel kell állítani, és azokat a nem-eket ki kell mondani – ezen határok között tudnak a gyerekeink fejlődni, mert biztonságban érzik magukat, akár vitázhatnak is a szüleikkel. Ha azt érzik, hogy meghallgatják, megértik őket, akkor a viták a fejlődés lehetőségei”. A hierarchikus viszony később is fontos: „Akkor is a szülő dönt, ha a kiskorú már 2 méteres és 45-ös lába van” – jegyezte meg a szakember. 

Úgy gondolja, alapvetően, ha jó a kapcsolat a szülők és gyermekeik között, akkor nem kérdés, hogy ha apa vagy anya mond valamit, „az úgy van”. Amennyiben, mégsem így történik, akkor a szülőknek le kell ülniük és átgondolniuk, hogy jutottak idáig, hogy át akar lépni rajtuk a gyermekük.

A következményalapú nevelés az út

Az állandó meccsekre, mint például: „amíg nem teszel rendet, addig nincs játék”, amire következik a gyerek részéről a „nem”, a háborgás és alkudozás – a szakember válasza az, hogy a következetesség a megoldás, és fontos az, hogy a szülő ne vonódjon be érzelmileg ezekbe a helyzetekbe.

„A pszichológusok ma már büntetések helyett következetes, szeretetteljes nevelést javasolnak. Ez arról szól, hogy a gyermek pontosan tudja: ha valamit megtesz, vagy nem tesz meg, annak következménye van. A szabályokat persze sokszor próbálják felülírni, de szülőként érzelmileg ne fussunk bele a hadakozásba. Nehéz ez, de ha megnyugtatjuk magunkat, hogy jól csináljuk, akkor érzelemmentessé válik, és arról szól, hogy a gyermek is tudja, én is tudom, hogy mi a következmény” – magyarázta el. Hozzátette, ha a gyerek látja, hogy a szülő igazságos, betartja a szabályokat, megteszi, amit megígér, akkor, ha hisztizik is, könnyebben enged.

Kivéve, amikor nem, azonban – mint a pszichológus hangsúlyozta – az igény szerinti neveléshez hozzátartozik az is, hogy szülőként megbírom a gyermekem feszültségét, hisztijeit, utálatát. „Végvári vitézként ott kell állnom, és bírnom, mert nem a barátja vagyok” – hangsúlyozta.

Hozzátette: alkudozásokba nem érdemes belemenni, mert „azt tanulja, hogy ha elég kitartó, akkor anya vagy apa enged”. Azt javasolja, ha mégsem bírjuk, kérjük a szülőtársat, hogy vegye át, amíg megpihenünk. Általános tanács: „mindig egy másodperccel tovább kell bírnom, mint a gyermek!”. 

A szabályok mellett, fontos a nyitott és nyílt kommunikáció is, hogy elmagyarázza a szülő, miért az a szabály, ami, és hogy a gyermek el merje mondani, mit gondol. „Újra lehet tárgyalni a határokat és szabályokat, beleszólási joga van, de vétójoga nincs a gyermeknek. A való életre így tudjuk felnevelni: igyekszünk megadni a biztonságos kereteket, hogy megértse, a szabályt érdemes betartani, mert akkor mindenkinek jó lesz, és jó lesz a légkör a családban” – összegzett Vitus-Bulbuk Emese.