Globalizált, digitalizált 21.  századunk rohanásában legnagyobb kincsünk az IDŐ. Megadatott nekünk, mert megszülettünk, aztán egy idő után csakis rajtunk múlik, hogyan gazdálkodunk vele.

„Az idő pénz! Lassú víz partot mos. Hamar munka ritkán jó. Jó munkához idő kell, rosszhoz még több...” – csak pár szólás a nagyon gazdag népi bölcsesség tárházából. Valamit nagyon tudtak a régiek, az idővel biztosan jobban gazdálkodtak. Mert rá voltak kényszerítve: a természettel éltek szimbiózisban, az évszakok váltakozása mutatta, mikor milyen munkát kell elvégezni, ideje volt a munkának, és aztán ideje volt a pihenésnek. Sokat dolgoztak, és mégis több idő volt egymásra figyelni,  meghallani és meghallgatni egymást. Akkor lehet, bosszúság volt a mindennapi áramszünet – akik elég idősek, emlékeznek arra az időszakra – de az alatt az idő alatt lehetett beszélgetni, jó nagyokat nevetni, vagy Ember, ne mérgelődjet játszani.

Jóléti társadalomban élünk, több mindenünk van, mint egykor a királyoknak – szó szerint gombnyomásra működik körülöttünk a világ, ennek egyenes következménye lehetne a boldog család, elégedett szülők, mosolygós, kiegyensúlyozott gyerek.

 És ha körülnézünk? Agyonhajszolt, fáradt, frusztrált felnőttek, ideges, türelmetlen szülők, elhanyagolt, szeretethiányos, érzelmi szegénységben tengődő gyerekek.

Főleg ünnepek táján, de lassan már a hétköznapokba is begyűrűzik: tömeg a plázákban, Black Friday-láz, rohanás, tülekedés! Miért is? Megvenni a legszebb, legdrágább, legtrendibb ajándékot, birtokolni minél többet, szebbet és jobbat! Egyszerűen nem lehet, de nem is kell.

Elég lenne időt szakítani és örülni egymásnak,  megérkezni önmagunkhoz és szeretteinkhez. Örülni annak a társasjátéknak, amivel az egész család játszik majd; annak a könyvnek, amit – Uram, bocsáss! – apa fog majd felolvasni a gyerekeinek. Is! Ha a gyerekünk arra fog majd emlékezni, hogy ünnepeken mindig tízfajta süti volt, és a ház csillogott kívül-belül, aztán mindenki elvolt a saját szobájában, a saját tévéje/tabletje/laptopja előtt, akkor nagy bajban vagyunk. Arra viszont jó szívvel fog majd emlékezni, hogy egyik évben olyan ferde volt a karácsonyfa, hogy egy jó nagy könyvvel lehetett kicsit javítani a képen, vagy mókás volt a mézeskalács, mert a kicsi kezek díszítették.

 A kulcs a kezünkben van. Az Idő. Amit magunkból adunk másoknak, és szülőként kötelességünk, elsősorban a gyerekeinknek. A gyerekeinktől elvett idő megbosszulja magát. Tanítóként, óvónőként, tanárként látjuk, érezzük, tapasztaljuk sajnos nap mint nap. A be nem csomagolt tízórai, a ki nem hegyezett ceruza, a hiányzó zsebkendő, a le nem írt házi feladat, a kialvatlan gyerek csak a jéghegy csúcsa. Következik a legkisebb konfliktustól dührohamot kapó gyerek, a körömrágó, a figyelni képtelen, az állandóan siető, rohanó, a feszültségtől szétpattanó gyerek, a könnyek, amik éppen románórán törnek fel. Itt vannak ezek a csodálatos, okos, egészséges gyerekek, akiknek a születése, és hogy éppen abba a családba születtek, már maga a csoda. Ránk lettek bízva, és nagyon rövid az az idő, amíg nevelni tudjuk, megőrizni a tisztaságot a lelkükben; tenni azért, hogy milyen a gyerekkoruk, és milyen felnőttekké válnak.

Nagyon jó az a mondás, hogy mindenki a saját háza táján seperjen először, másodszor is, aztán ráér tenni a közösségért, megvalósítani önmagát. Ha eddig nem sikerült megváltani a világot, akkor érdemes várni pár évet, a gyerekek kiröppennek, és akkor lesz idő mindenre. A szülőnek gyökereket és szárnyakat kell adnia – szomorú, amikor gyökér nélkül szárnyalnak majd a gyerekeink! Ha egyáltalán tudnak majd szárnyat bontani! Nem lehet és nem is kell folyamatosan halat adni a kezükbe, mert már nem bírjuk majd kifogni nekik a legnagyobbat. Egészen pici, totyogós koruktól arra taníthatjuk, nevelhetjük, hogy tudják majd kifogni a saját halukat. Ha kisebb, akkor azt; de meglehet, sikerül nekik az aranyhalat is kihalászni – ha mi ott voltunk nekik, amikor még csak a halászbottal ismerkedtek! Szívmelengető az olyan gyerek, aki arról mesél, hogy szüleivel kirándul, na nem a Kanári-szigetekre és nem lehetőleg minél nagyobb társasággal, hogy a gyerek ne unatkozzon, hanem csak a közeli erdőbe, és akkor a szülők mesélnek, mindenféléről beszélgetnek, jóízűen, ráérősen.

Szomorú, amikor kiderül, hogy nincs esti mese, és az iskolában azt kell előbb megtanítani, hogy hogyan kell hallgatni a mesét, elképzelni, amit hall. Amikor a gyerek felkiált, hogy „hallja” az erdőt és „látja” a pillangó színeit, tanítóként óriási elégtétel.

Mert sajnos arra sincs idő, hogy egymást megdicsérjük, vállon veregessük, gratuláljunk a sikerekhez – amikor vannak. Érdekes: arra már kicsit több van, hogy felemlegessük a mulasztásokat, hiányosságokat, alaposan kielemezzük, mi minden nem megy jól, vagy nem elég jól. Gyerekünk nem feltétlenül arra a  román/magyar versre fog emlékezni – nagy valószínűséggel nem fog, az információdömpingből nagyon sok mindenre nem fog, de arra biztosan, hogy közben hogyan érezte magát. Szorongva, hasfájással, álmosan, éhesen ült be a padba, vagy kíváncsian, csillogó szemmel. A katedra mellett a mindenkori pedagógusnak feladata, hogy minél többször csillogjon a szemük, minél többet nevessenek, akár sírás után is; de ehhez kell az otthoni alap, a biztos háttér, anélkül egyszerűen nem megy, vagy csak nagyon nehezen.

 Szülőként ennél fontosabb dolgunk nem lehet, minden és mindenki megvár – ha nem, akkor nem kár érte! Viszont a gyerekünk nem fog megvárni, mert ő bizony hipp-hopp felnő. És akkor talán kicsit hátradőlhetünk, hogy elég jól tettük a dolgunkat, vagy foghatjuk a fejünket, hogy kire ütött ez a gyerek, és kereshetjük a felelőst. Szomorú megélni és ráébredni, hogy csakis mi vagyunk a felelősek, mi, a szülők; és egyáltalán nemcsak az óvó-, tanító néni, tanárnő vagy a rendőr.

 A felnőtt gyerekünk majd támogat, vagy nem, elbeszélget velünk, vagy nem, kíváncsi lesz ránk, vagy nem – pontosan, ahogy mi tettük vele, vagy nem! Ehhez feltétel nélküli szeretet, erő, egészség, végtelen türelem, rengeteg kompromisszum, lemondás és önfeláldozás is szükségeltetik. És ezek után remélhetjük, hogy elég jól tettük a dolgunkat szülőként, nevelőként egyaránt.

Nincs idő! 

Az életnek mi haszna mondd,
Ha egyre hajszol, űz a gond.

Nem állhatsz meg a lombok árnyán
Tűnődni, mint tehén s a bárány.

S nem, nem tudod figyelni, ó jaj,
Hogy mókáz mókus a dióval!

Néznéd, amint a Nap zizegve
Csillagokat hint a vizekre.

Rád villan a szépség szeme,
Táncot lejt, várnod kellene.

Látod kigyúlni mosolyát,
S nem várhatsz, menned kell tovább.

Hogy élhetsz így, szegény bolond,
Hogy egyre hajszol, űz a gond?

(William Henry Davies walesi költő
1871–1940)