Tizennyolcéves volt, amikor munkába állt, de tömbházlakó városi lányként egészen különös szakmát választott magának: a Marosvásárhelyi Állatkert gondozói közé jelentkezett, mert kecsegtették az egzotikus élőlények. Így talicskát ragadott, gumicsizmát öltött, és kezdetben a kisebb állatokról gondoskodott. A vezetőség – látva, hogy az ebédszüneteit a majmok ketrecében tölti – csakhamar a majomházba rendelte. Több mint harminc év telt el azóta, s ma is töretlenül gondoz 61 majmot, 11 fajtából: takarítja, eteti, itatja őket, zöldet gyűjt nekik tavasszal, játékot ad a kezükbe. És mindeközben naponta gyakorolja a türelmet: a majmok kópésága ugyanis határtalan, nem telik el úgy nap, hogy ne tréfálkoznának az emberekkel. Hajat cibálnak, telefont vagy vödröt lopnak, és amikor csak tehetik, szófogadatlanok. Török Zsuzsa mégsem adná semmiért hivatását, úgy érzi, a vadak között önmagára talált: megtanulta, hogy a gyengét kivetik, a dühöst faképnél hagyják, a kiegyensúlyozott embert viszont tisztelik.

– Mesélne nekünk arról, hogy miként lett a Marosvásárhelyi Állatkert gondozója, és hogyan fogadták ezt a döntést a szülei? Ha jól tudom, egészen fiatalon vállalta a kemény fizikai munkát.

– 1990 márciusától dolgozom a Marosvásárhelyi Állatkert gondozójaként. Éppen betöltöttem a 18 évet, és úgy gondoltam, hogy ideje munkát vállalnom. Szakiskolába jártam, mezőgazdasági iskolában tanultam, adott volt, hogy állatokkal foglalkozzak.

A szüleim többet szántak nekem, nem ez volt az álmuk – édesapám ugyan szerette az állatokat, de édesanyám távolságtartó volt velük szemben, így nem értették, mi ez a nagy elköteleződés részemről. Én sosem voltam az a nagy álmodozó típus: rajongtam az állatkertért, mert ott éltek egzotikus állatok, gyerekkoromban is sokat jártam oda látogatóként. Vágytam valami különlegesre: a mezőgazdasági szakiskola elvégzése után választhattam, hogy haszonállatok közé megyek dolgozni, vagy az egzotikusokhoz – gondolkodás nélkül választottam a majmokat, tigriseket, elefántokat. Az a tapasztalatom, hogy tizenévesen az ember annyit nem gondolkodik, vakon ragadja meg a lehetőségeket. Később a líceumot is elvégeztem, természetesen esti tagozaton, mert délelőttönként a hivatásomnak éltem.

– Nem szokványos, hogy egy frissen végzett diáklány kemény fizikai munkát választ magának. Hogyan fogadta önt az állatkert, könnyen sikerült beilleszkednie?

– Köztudott volt, hogy nehéz az állatkert munkaközösségébe bekerülni, mindenki azon csodálkozott, hogy nekem mégis játszi könnyedséggel sikerült– szerintem a fennvaló is azt akarta, hogy állatgondozó legyek. Első percétől kezdve rajongtam a munkámért, pedig az első év nem is az egzotikus állatokról szólt: kis rágcsálók mellett kellett dolgoznom, s a tyúkudvarban segédkeztem.

Sőt az első három hétben nem is láttam állatot, kerítésfestéssel kezdtük a beilleszkedést. Akkoriban még mindenki minden feladatot elvégzett, sokrétű ugyanis a gondozói lét, abban segítettük egymást, amiben tudtuk. Harminc év alatt sokat fejlődött az intézmény, ma már mindenkinek meghatározott feladata van.

Senki nem lepődött meg azon, hogy lányként jelentkeztem erre a munkára, már harminc évvel ezelőtt is fele-fele arányban voltak jelen a nők és a férfiak. A gondozás ugyanis nem megterhelő, inkább a fizikai munka kihívás, ahhoz azért szükséges a teherbírás és a jó kiállás – nyáron nem is viselek pántos ruhát, mert a talicskázástól jókora hátam és vállam kerekedett. Míg nem alkalmaztak, én talicskát csak fényképen láttam, városi lány vagyok, marosvásárhelyi tömbházlakásban nevelkedtem, amikor a kalotaszegi nagyszülőkhöz látogattunk, akkor sem kellett munkálkodnunk, inkább fára másztunk, így tőlem nagyon idegen volt a kétkezi, megerőltető munka. Főként azért, mert én voltam a kisebb lánytestvér, jócskán elkényeztettek a szüleim, a gyermekkorom és fiatalkorom játéknak tűnt. Ehhez képest belecsöppentem a kemény valóságba.

– Méghozzá nem is akármilyen kemény valóság várt önre: a vadon szabályait kellett elsajátítania. Alig egy év alatt már gondozóként egy egész majomseregért felelt. Milyenek ezek az állatok? Hogyan viszonyulnak egymáshoz és a gondozójukhoz?

– Egy éve dolgoztam az állatkertnél, amikor kiscsimpánz született a majomházban. Annyira elbűvölt, hogy az ebédszüneteimet ott töltöttem körülötte. Időnként „rajtakapott” az igazgató, és egyszer csak azt mondta, ha ennyire rajongok a majmokért, menjek át gondozónak a majomházba. Azóta több mint harminc év telt el, de én ugyanazzal a rajongással gondoskodom róluk, mint akkoriban. 

A majmok habitusa inkább a macskákhoz hasonlítható: roppant öntörvényűek és opportunisták. Emellett nagyon receptívek, kíváncsiak, szeretnek élni, de dühösek, ha valaki meg akarja mondani nekik, hogy mit tehetnek. Ahogy a kedvük tartja, úgy élik az életüket – az embert állandó készültségben tartják, folyton azt lessük, hogy milyen badarságot találnak ki. Sosem unatkozhatnak – újabb és újabb játékokat kell kitalálnunk, főként azoknak, amelyek egyedül vannak. Szerencsére a Marosvásárhelyi Állatkertben ritka, hogy magányosan éljenek a majmok. De a csoportban lévőket is folyton szórakoztatni kell. Fő feladatunk olyan játékot adni nekik, amivel egymás közt érezhetik jól magukat, és nem az emberrel – nem engedhetjük ugyanis, hogy a mi társaságunk érdekesebbnek bizonyuljon az állatokénál, mert amint az ember mellé szegődnek, a csoport számkivetettjeivé válnak.

Mindig mondom, ha az ember a kezét beteszi, annak jó vége nem lehet. Az állatkert lakóiról tudni kell, hogy egyikük sem élt szabadban, hála Istennek, már évek óta tilos a vadonból befogni az állatokat. Ők mind állatkertek közti cserebere folytán érkeztek Marosvásárhelyre. A majmok kolóniában élnek, nagyon fontos, hogy a családjuk hierarchiája ne sérüljön az emberi beavatkozás következtében. Ha kiszakítjuk őket a közösségből, mert például betegek és ápolásra szorulnak, vagy egy kiskölyköt kell nevelnünk, akkor máris kibillentjük az egyensúlyt. Fontos, hogy mihamarabb visszakerüljenek a családjukhoz, mert a kicsik a nagyobbaktól tanulnak.

Megfigyelhető a páviáncsaládunkban például, ahogy a kisebb majmokkal a nagyobbacskák játszadoznak: húzzák egymást a földön, de ha véletlenül leesik a kisebb, az ölükbe kapják, vigasztalják – pontosan úgy, mint az embercsemeték. Amennyiben eldurvul a játék, az anyuka közéjük csap, vagy rikkant egyet a hím, és ismét fegyelmezettek. Ezt a nagyon szigorú hierarchiát, ha nem sajátítják el időben, akkor a többiek kiközösítik őket, megverik, és soha nem tudnak beilleszkedni.

Fajonként is változó, de a majomgyerekek általában örökölik a rangot szüleiktől: minden csoportban ott a vezér, aki hím és nőstény is lehet – esetükben az a fontos, hogy a leghangosabbak, a legerősebbek legyenek, mert amikor veszélyt érzékelnek, nem a „katonáikat” küldik, hanem kiállnak, hogy megvédjék a kolóniát; ugyanakkor törvényszerű, hogy legyen egy számkivetett is, aki az utolsó mindközül. Ha ezt a szerencsétlen állatot kiemeljük, akkor ő magányában pusztul el, a család pedig keres egy másik gyengébbet, akit utolsóként kezelhet. A kivetett megszokja a helyzetét: tudja, hogy utoljára szabad ennie, és számít rá, hogy bántják, mégsem magányos, mert a család körülötte van.

– Meghökkentő, hogy mennyi mindent tud róluk. Volt lehetősége tanulni a viselkedésükről, vagy ezt a részletes tudást az évek tapasztalatainak köszönheti?

– Harminc év alatt volt időm fejlődni: eleinte nem volt internethozzáférésünk, így a kollégáimtól tanultam a legtöbbet a majmokról. Az iskolában sajnos nem tanultunk részletesen róluk vagy más egzotikus állatokról – ez abból a szempontból volt hátrány, hogy sokszor könnyebb lett volna elméleti tudással a hátunk mögött megtapasztalni a világukat. Így aztán minden könyvet elolvastunk, ami a kezünk ügyébe került. Például az első oroszlánkölyköt, amit én is gondoztam a többiekkel együtt, egy 1964-ben kiadott könyv alapján neveltük. Ahhoz képest, hogy a könyv kicsit öregecske volt, jól sikerült, felnőtt és vagány hím lett belőle.

A titok az, hogy csak akkor emeljük ki az állatokat a környezetükből, csak akkor avatkozunk az életükbe, ha nincs más választásunk, ha nagyon muszáj: ezt az oroszlánkölyköt például kitagadta az anyja, mert anno őt sem akarta nevelni a sajátja. Így szükség volt ránk. Viszont fontos észben tartanunk, hogy minél kevesebbet segítsünk a vadaknak, mert a boldogulásuk kulcsa az önállóság, ők az állatkerti körülmények ellenére is tudják, hogy mi a dolguk.

– Tehát nem jellemző, hogy minden sérült vadat pátyolgassanak? Ez azt jelenti, hogy a végsőkig önmagukra vannak utalva? Mi akkor a gondozók napi feladata?

– Ha verekednek a csoporton belül, és egyikük megsérül, csak akkor kezeljük, ha valóban lebetegszik, mondjuk nem eszik vagy erőtlen. Egészen addig, amíg „csak” egy vérző sebe van – nem kell összevarrni vagy műteni –, hagyjuk, hogy önmagát gyógyítsa, mert akkora az elválasztással járó stressz, hogy sokkal több hátrány következik belőle, mint haszon. Az állatok jól tudják, hogy mi a jó nekik, és első helyen a közösség szerepel.

A napi rutin a takarítás, etetés. Az ételt mi válogatjuk ki az állatoknak: teherautókkal érkezik az élelem a nagyüzletekből, lejárt szavatosságú gyümölcsök, zöldségek és tejtermékek, amiket a mi feladatunk újraválogatni. Ezek nem romlottak, csupán a lejárt szavatosság miatt emberi fogyasztásra nem javasoltak. Roppant változatos az étrendjük, a külföldi gondozók is csodálkoznak az élelmezésükön. Igaz, sokkal több munkával jár, míg elkészítjük a napi betévőt, de ennek hála egészségesebbek az állataink. A joghurtokból például tehéntúrót készítünk – ezt használjuk a majmoknál, ha gyógyszert kell adnunk nekik.

Emellett a munkánk része a „bábáskodás” is: háromóránként kell szoptatni azokat az újszülött emlősöket, amelyeket nem fogad el az anyjuk. Éjszaka és napközben egyaránt, így ezt a munkát felosztjuk, hogy az éjjeli műszak ne egy embert terheljen, mert reggel ugyanúgy kell megjelennünk a munkahelyen, mintha éjszaka nem gondoztuk volna a kicsiket. Mégis annyi elégtételt ad!

– Mert a makacsságuk mellett a szeretetüket is kimutatják?

– Az állatkerti állatokkal való együttműködést valahogy úgy kell elképzelni, mint azt a helyzetet, amikor az ember a gyermekét engedi kiröpülni, de azért a háttérben ott marad segítségnek. Megvan a kapcsolat, de ők egymásnak fontosabbak, mint mi nekik.

A vadállat nem hasonlítható a kutyához. Addig szeret, amíg anyaként szüksége van az emberre. Megismer, de nem kötődik. Nemrég veszítettük el Csipikét, a szívem csücskét. Ő egy közönséges makákó volt, 29 évet élt nálunk; a fiam 26 éves, régebb óta neveltem, mint a saját gyermekemet. Nálunk született, ő volt a vezérhím a kolóniájában. Nagyon szépen távozott: kint volt a kifutón a társaival, de mindenki békén hagyta, nem nyaggatták, azt is engedték, hogy elsőként falatozzon. A csapatban van még egy fiatal hím, de a nőstények közül senki sem pártolt át hozzá, a végsőkig vezérüknek tartották az öregecskét – ez is azt jelenti, hogy nem csupán a fizikai erőnlét dönti el, hogy ki vezesse a családot, hanem a jellemvonásai is.

Csipike védte a családját, de csak akkor bunyózott, amikor a helyzet megkövetelte azt. Nem támadott ok nélkül. Annyira bízott bennünk, emberekben, hogy elmúlása napján is odajött a rácshoz, megölelgetett, bevette a gyógyszerét, majd lefeküdt. Hozzászóltam, ő mimikával válaszolt és elszenderedett. Szép volt, hogy a családja körében távozhatott el, de azért mi is ott lehettünk támaszpontnak. Ha beszélhetünk szeretetről, akkor ez annak a jele volt. Kötődött hozzánk, ahogyan a sajátjaihoz is.

– Nagy dolog, hogy a családi életükbe engedik a gondozóikat, még ha nem is egyenrangú társként tekintenek az emberre. Előfordul, hogy bántják, megtréfálják vagy életveszélyes helyzetbe sodorják a gondozóikat?

– Néha bántanak minket. A majmok minden lehetőséget kihasználnak, hogy cukkoljanak. Vásott serdülőfiúkként viselkednek: cibálják a hajunkat, ha elhaladunk mellettük, kikapják a telefont a kezünkből, elcsenik a seprűt, a bent felejtett vödröt a fejükre teszik, felmásznak a fára, majd összetörik. A parancsszó náluk nem működik, hiába az erélyes fellépés, tudják, hogy nem bántjuk őket, ezért nem is zavartatják magukat. Működőképes módszer, ha úgy teszünk, mintha nem érdekelne a tettük: például, ha egyik ketrecből át kell vonulnia a másikba, amit egyébként naponta megtesz takarításkor, de akkor épp nincs kedve hozzá és hátat fordít; akkor leülök a ketrec mellé, és úgy teszek, mintha nem zavarna, így még azért is megteszi, amire kértem, hátha azzal bosszanthat.

Érdekes világ ez. Teljesen együtt létezünk az állatkerti mindennapokkal – egy megoldásra váró feladat előtt előfordul, hogy éjszaka is azon töprengünk, hogyan valósítsuk meg azt. Nagyon komoly csapatmunka zajlik az állatkertben, igazi kolléga, igazi társ nélkül elvérzik az ember. Tudom azt, hogy ha bajban vagyok, számíthatok a másikra, és ez biztonságérzetet ad.

Ha nem muszáj, nem altatjuk el a kisebb állatokat helyszínváltoztatáskor, szállításkor, inkább megfogjuk őket, hogy a lehető leggyorsabban, már-már észrevétlenül kerüljenek át egyik helyről a másikra. Ide viszont szükség van emberi erőre, főként csapatmunkára, mert ilyenkor nem elegendő a két kéz, négy vagy hat is kell hozzá.

Életveszélyes tapasztalatom nem volt, de forró helyzetbe már én is kerültem. Két tigriskölyköt nevelgettünk a kollégákkal, cumival tápláltuk őket felváltva. A szívemhez nőttek. 11 hónaposak voltak, amikor más állatkertbe szállították őket, indulás előtt el akartam búcsúzni tőlük. Bementem a kifutóba és sírtam, el is felejtettem, hogy a vadállat megérzi a gyengeséget. Akkor eszméltem rá, amikor megharapott az egyik. Befalta a kézfejemet, és kezdte ropogtatni a porcokat. Láttam, ahogy a sárga macskaszemből vékony fekete vonal lesz, tudtam, hogy előtörtek belőle az ösztönök, és szabadulnom kell, így jobb híján orrba vágtam, hogy kitéphessem a kezem a szájából. Ő meglepődött, elengedett. Én pedig egy életre megtanultam, hogy a vadállatok között nem lehetek gyenge. A gyenge élőlény préda.

– Ugyanezek az állatok hogyan reagálnak a látogatókra? A nézelődőre is leselkedhet veszély, vagy ő csak a kiegyensúlyozott pillanatokkal szembesül?

– Az állatok és az emberek számára is biztonságot ad a rácsok előtt elhelyezett korlát – a látogatóknak tudniuk kell, hogy azon belül nem jöhetnek, nem dughatják a kezüket a ketrecekbe, amit egyébként az állatok is tudnak, és nyugodtabbak ennek köszönhetően. Megszokták ugyanis, hogy nem kell érintkezniük az idegenekkel, nem háborgatja senki sem őket a ketrecekben, a korlát túloldaláról nem érheti őket veszély.

Sajnos előfordul, hogy dacára a szabályoknak, egyes látogatók a korláton túlra másznak, és bottal piszkálják az állatokat – a bentlakók ezt mind „meghálálják”: az oroszlán hátat fordít és levizeli a modortalan társaságot, a láma leköpi őket, a majom megtépázza a hajukat. Nem csoda, mert számukra is fontos a személyes tér. Jó nagy kifutóink vannak, elegendők ahhoz, hogy elhúzódjanak a látogatók tekintete elől, és ez nagyon fontos, mert amikor naponta több százan érkeznek, egy idő után nehéz feldolgozniuk a rengeteg ingert.

– Említi a nagy kifutókat: az állatkert is egyike azoknak az intézményeknek, amelyek két táborra osztják a társadalmat. Míg egyesek támogatják a meglétüket, mások kifogásolják az élőlények bezártságát, a magányukat és azt, hogy a természetes környezetüktől elzártan élnek. Állatkerti dolgozóként hogyan vélekedik mindezekről?

– Valóban sokan kifogásolják az állatkerteket a bezártságra, az állatkínzásra hivatkozva. A többség azonban nem gondol bele, hogy Tania, az 50 éves elefántunk például – aki ugyan szabadban született, de az anyját orvvadászok lőtték ki mellőle – egy életre szóló traumával érkezett hozzánk. Hét állatkertben élt eddig, emberek nélkül nem lett volna lehetősége a túlélésre, annyira kicsi volt, amikor elveszítette az anyját. Őt az állatkertek tulajdonképpen megmentették. Tény, hogy 50 évvel ezelőtt más módszereket követtek, sok mindenben tévedtek, de az a Tania, aki soha egyetlen állatkertbe sem tudott beilleszkedni, nálunk jól érzi magát Hellával, a felnőttkorú nőstény elefántunkkal. Jól vannak, nem szomorúak – az emberek hajlamosak emberi tulajdonságokkal felruházni az állatokat. Gyakran halljuk, hogy elkeseredettnek látják az elefántunkat, mert „lógatja az orrát”

Azt is mondják, hogy „szegény jaguárunk egyedül él”, mert nem tudják, hogy a jaguár a vadonban is magányos alkat, csupán párzási időszakban él együtt a nőstény a hímmel. Sokan a rácsokat sem tartják megfelelőnek. A külföldi gondozókkal gyakran megvitatjuk a tapasztalatainkat, és kiderült, a majmok számára sokkal előnyösebb a rács, mert az üvegfal mögött unatkoznának, nem lenne ugyanis plusz lehetőségük a mászkálásra. Tehát nem annyira fekete-fehér az állatkerti létezés, és odabent minden azért történik, hogy kicsit jobbá tegyük azoknak az állatoknak az életét, amelyekért felelünk. Amelyeknek szerencséje vagy éppen szerencsétlensége, hogy állatkertben élhetnek…

Csipike például, aki 29 évet élt nálunk, voltaképpen rekordot döntött, mert a fajtája átlagéletkora 27 év. A szabadban nem sikerült volna ennyi idei megmaradnia. Mindenki ítélje meg magában, hogy miért jobb annak a macskának, amelyiket tömbházban tartunk, mint a majomnak, amelyik az állatkertben ugyan, de nagy kifutóban lakik.

– Átszellemülten mesél a hivatásáról. Jól érzem, hogy három évtizednyi munka után esze ágában sincs váltani?

– Innen szeretnék nyugdíjba vonulni, hiszen harminc év után is érdekes, tele van kihívással. Beismerem, hogy sok fizikai fáradtsággal és piszokkal jár, mert az állattartás nem abból áll, hogy megcirógatjuk őket, ellenkezőleg: azzal kezdődik, hogy a piszkot alóluk kitakarítjuk, mégis imádom minden pillanatát. Szoktunk nevetni a kolléganőmmel, hogy minél többet dolgozunk a majmok közt, annál kevésbé ismerjük őket. Ugyanakkor amiatt is feltöltődés ez a munkahely, mert a természetben végezhetem a teendőimet.

Amikor a koronavírus-járvány miatt kijárási tilalmat rendeltek el, nekünk akkor is volt lehetőségünk dolgozni járni, mert az állatoknak szükségük volt ránk; közben megtapasztaltuk az állatkerti életnek egy eddig ismeretlen arcát: a járólapok között ibolya nőtt, hatalmas csend honolt a területen, a vadkacsák a sétányon billegtek, a hattyúk tojást raktak a kerítés mellé, a bentlakók közül egyesek csodálkoztak, mások nyugodtabbak lettek. Nagyon érdekes volt, ahogy a természet visszafoglalta a területét.

A majmokon vettük észre a legnagyobb meglepettséget, nem találták a helyüket, mert nem volt körülöttük nyüzsgés. Unatkoztak, nem volt, amit nézniük. Sokan tévesen azt hiszik, hogy az állatkertben az emberek vizslatják a bentlakókat. Ez azonban nem igaz, a majmok is megbámulják a látogatókat, nagyokat szórakoznak rajtuk.

– És gondolom, hatással is vannak az emberekre.

– De még mennyire! Nemrégiben megnyitottunk a lemurok – gyűrűsfarkú makik – kifutójában egy sétányt, így bárki bemehet közéjük. Annyira különleges, ahogyan az állatok az ember közeledésére reagálnak, hol távolságtartók, hol barátságosak, és ez általában az ember személyiségétől, lelkiállapotától függ. A gyerekeket előszeretettel közelítik meg. Meggyőződésem, hogy ebben a kifutóban társadalmi tanulmányt lehetne készíteni az emberi viselkedés változásáról. Vannak gyerekek, akik berobognak, hangosak, akaratosak, őket a makik elkerülik, egészen addig, míg lecsendesednek és türelmes várakozásba kezdenek. Egymástól és a majmoktól tanulják meg a gyerekek, hogy nem történhet mindig minden az akaratuk szerint. Elképesztő, ahogyan az állatok átnevelik őket!

Volt már arra is példa, hogy egy gyereklátogatónk nem tudott beilleszkedni az óvodába, egyszerűen nem szólalt meg, nem akart barátkozni. Akkoriban mentettünk a szabadból őzgidákat, amelyeket naponta cumiztattunk. A kislány tudta, hogy 18 órakor zajlik az esti etetés, és kérte a szüleit, hogy jöjjenek el ezekre az alkalmakra. Engedtem, hogy ő is etesse a kicsinyeket, egy nyarunk telt el így, mire az őszi óvodakezdéskor a szülők meglepetten tapasztalták, semmi probléma nincs az óvodában, a kislány barátkozik, boldog. Biztos vagyok benne, hogy a gyermek az állatok társaságában változott meg.

Míg az állatok a látogatókat nevelik, addig a látogatók a gondozókat: megtanultuk, hogy ha kedvesen magyarázunk, előbb érünk célt, mintha gorombák lennénk. Pedig volt rá alkalom, hogy egy tanító néni engem hozott fel példának az osztálya előtt: épp toltam a talicskát közöttük, az általános munkaruhámban, azaz rövidnadrágban, gumicsizmában, amikor fennhangon azt mondta, „látjátok, gyerekek, ha nem tanultok, állatgondozók lesztek, mint a néni”. Ez azért szíven ütött, néha azóta is gondolkodom rajta, hogy egyeseknek mi lehet a véleményük az állatkertről, illetve a fizikai munkáról? Hát mi baj van vele? A munka nem szégyen!