A német főváros a turisták egyik közkedvelt célpontja, amely évszaktól függetlenül számos látnivalót tartogat és akár egy hosszú hétvégét követően is feltöltődve és számos élménnyel gazdagabban térhetünk vissza egy ottani kiruccanást követően. Mi van viszont akkor, ha egy mondjuk négynapos ottlét alatt nem feltétlenül a szokványos turistalátványosságokat akarjuk megtekinteni, mint például a Museumsinsel valamelyik múzeumát, vagy az Alexanderplatz tévétornyából a városra nyíló panorámát, de kipipáltuk már a Spree folyó lagúnáin is a sétahajokázást és a szelfi is megvolt a Checkpoint Charlie őrbódéjánál? 1. RÉSZ.

Nos, csüggedni ebben az esetben sem érdemes, mert Berlin bőven tartogat egyéb látnivalókat is. Ezúttal egy négyrészes sorozatban igyekszem beszámolni arról, hogy mit érdemes megnézni egy hosszú hétvégén. Előrebocsátom, hogy többnyire nem a legkönnyedebb témák kerülnek terítékre: szó lesz koncentrációs táborról, Stasi-börtönről és szélsőbaloldali csoportokról, de úgy gondolom, hogy ezek is mind hozzátartoznak a német főváros – nem mindig legfényesebb – múltjához és jelenéhez.

Kezdjük azonban valami könnyedebbel, mégpedig rögtön egy focimeccsel. Múlt vasárnap, a német élvonalbeli labdarúgó bajnokság, a Bundesliga 25. fordulójában az 1. Union Berlin az Eintracht Frankfurt együttesét látta vendégül. A mérkőzés előtti helyezések alapján már borítékolható volt, hogy kemény meccsre kell számítani, ugyanis a hatodik helyezett frankfurtiaknak egy győzelem esetén sikerült volna közelebb kerülni a Bajnokok Ligája-indulást érő helyekhez, ugyanakkor a harmadik helyen álló fővárosiaknak is nagyon fontos volt begyűjteni a három pontot, amennyiben nem akar leszakadni a Bayern Münchentől és a Borussia Dortmundtól.

Mielőtt rátérnénk a tulajdonképpeni találkozóra, azelőtt érdemes szólni néhány szót erről a nagymúltú klubról, amelyet úgy hívnak, hogy 1. Union Berlin. Ha berlini fociról van szó, mifelénk inkább a Hertha Berlin neve ugrik be elsőként, ami minden bizonnyal Dárdai Pál ottani, játékosként, majd később edzőként elért eredményeinek tulajdonítható. Ami az Uniont illeti, az először 1906-ban, majd 1966-ban újaraalakult egyesület kétségtelenül Berlin és Németország egyik legpatinásabb klubjának számít. A szurkolói kreativitás pedig gyakorlatilag nem ismer határokat, ezért nem is csoda, hogy egyre többen érdeklődnek a csapat iránt.

A közelmúltig az Union számottevő sikereket nem ért el a futballporondon, viszont az, ami az elmúlt 15 évben történt, az a menedzsment szintjén is követendő példa. 1966-tól az akkori NDK élvonalbeli csapataként sem ért el számottevő sikereket, leszámítva egy 1968-as kupagyőzelmet nem igazán tündökölt, az újraegyesítést követően pedig inkább az alsóbb osztályokban tengődött, míg a 2000-es évek végére csődközeli állapotba került. Ennek ellenére 2009-ben feljutott a német másodosztályba, tíz évvel később pedig a Bundesligába, ahol inkább alsó-középmezőnybeli csapatként aktivált. Legalábbis a mostani idényig, mert sokak meglepetésére Urs Fischer vezetőedző tanítványai bombaformában kezdték a szezont, olyannyira, hogy sokáig az első helyen álltak, de a mostani harmadik helyért sincs amiért szégyenkezni, főleg, hogy az élbolyban szoros a versenyfutás és a bajnokságból hátralevő nyolc fordulóban még bármi lehet. Ami a szurkológárdát illeti, az mindig és minden körülmények között kitartott a csapat mellett, mégpedig nem is akárhogyan. A lelátókon túl az Union szurkolótáborba az összes elképzelhető közösségi akció kezdeményezője és lelkes résztvevője (a stadion kibővítésére szükséges összeg jelentős része is közadakozásból gyűlt össze), kezdve az adventi közös stadionénekléstől a véradáson keresztül a szervezett és jótékonysági gyűjtéssel egybekötött közösségi meccsnézésekig. Ez utóbbi különben nagyon kíváncsivá tett, ugyanis a tavalyi vb-re meghirdetett akció keretében felkeltette a figyelmem, hogy a felhívás egyik pontjában arra buzdítják a résztvevőket, hogy bátran hozzák magukkal otthonról a szófákat és kanapékat a stadionba. Ez pedig meg is történt, ugyanis tényleg rengetegen kéziszekerekkel magukkal vonszolták a régi erdészházról elnevezett – a stadion hivatalos neve Stadion An der Alten Försterei – létesítmény gyepére korántsem kisméretű ülőalkalmatosságaikat, hogy ott aztán hatalmas buli keretében szurkolják végig a meccseket. Az akkori felvételeket látva eldöntöttem, hogy egyszer el kell menni és a helyszínen látni, hogy hogyan is néz ki egy hazai bajnoki mérkőzés.

A múlt vasárnapi mérkőzésre kora délután került sor és mivel az eső is elállt, Friedrichshainból bő három órával a meccs kezdete előtt, egy rövid sétát követően felszálltam a Frankfurter Allee állomásnál az S-Bahnra és elindultam Köpenick városrész irányába, ahol az Union stadionja található. A peron és a vagonok akkor többnyire már piros-fehér színekbe öltözött emberekkel voltak tele, de a főpályaudvar irányából érkező frankfurtiak is szép számban érkeztek. Elnézve a hömpölygő tömeget, felmerült bennem, hogy mi van, ha ezek egymásnak ugranak. Ilyesmire azonban sem akkor és sem később nem került sor, az is igaz, hogy ezen a ponton még nem az ultrákkal találkoztam, hanem csak egyszerű szurkolókkal, akik békésen söröztek egymás mellett. Ilyen körülmények között az utazás zavartalanul és jó hangulatban zajlott egészen a Schöneweide állomásig, ahonnan még tíz megállónyi villamosozás várt rám. Itt már a kijáratnál jelentős létszámú feketeruhás rendőri egység ügyelt fel a rendre, a jó hangulat pedig továbbra is töretlen volt. Ami az utazás zavartalanságát illeti, ott felmerült egy apró probléma, mégpedig az, hogy az egyidőben érkező embertömeg esetében a menetrend szerint közlekedő villamosok kapacitása végesnek bizonyult. Magyarán heringesdit kellett játszani, ráadásul egy figyelmetlen autós okozta koccanás miatt a villamos közlekedése is nehezebbé vált. Végül aztán csak megérkeztünk az Alte Försterei megállóba, ahonnan mintegy ötperces gyaloglást követően egy erdei ösvényen keresztül elértem a stadionhoz.

Az egész környéken különben sátoros ünnep hangulata uralkodott, a szurkolói csoportok énekeltek és söröztek, miközben sült kolbász illata terjengett mindenhol. A stadion külső kerítéséhez érve a sörösüvegeket az erre a célra kijelölt bevásárlókocsikban kellett hagyni, mert attól kezdve az italfogyasztás csak visszaváltható műanyagpohárból volt megengedett. Az én meccsnézős kalandom érdekesebb része is itt kezdődött, mivel ahhoz, hogy az ember bemehessen a meccsre, óhatatlanul belépőt kell váltania. Ez pedig korántsem volt egyszerű feladat, amint az nagyon hamar kiderült. Arra a kérdésemre, miszerint merre találom a jegypénztárt, a biztonságiak megrökönyödéssel vegyes csodálkozással néztek rám. Valami olyasmi járhatott a fejükben, hogy jó hülye lehet ez is, hogy ilyenkor akar jegyet venni, ezért az egyik lassan és nyújtottan, ahogy egy gyengeelméjűnek szokás magyarázni, közölte mutogatva, hogy óóóósszfééérkóóóóft, nix mééér, azaz teltház, nincs több, egyszóval húzhatok. Optimizmuson viszont ezen a ponton még töretlen volt, gyorsan beléptem a klub oldalára, azt remélve, hogy talán online sikerrel fogok járni. Nos, lehet tippelni. Nem. Másodkézből lehetett ugyan elvileg jegyet venni, de ahhoz klubtagsági kellett, amivel én értelemszerűen nem rendelkezem. Látva ezt az opciót, felbuzdultam és elkezdtem kérdezgetni az embereket, hogy van-e esetleg klubtagsági kártyájuk – akit leállítottam, és nem voltak kevesen, mindenkinek volt – és ha igen, akkor esetleg hajlandóak lennének-e segíteni nekem a problémám megoldásában. Kivétel nélkül mindenki hajlandó volt segíteni, jegyet viszont klubkártya ide-oda, továbbra sem találtunk. Mondta is az egyik frissen szerzett ismerősöm, hogy itt jegyet meccs előtt akkor sem volt egyszerű venni, amikor a csapat a harmadosztályban játszott. A jelenleg 22 ezer férőhelyes stadion mintegy háromnegyedét a bérletesek foglalják el, a fennmaradó belépőket pedig sokszor hónapokkal előre értékesítik. Itt már lassan kezdtem beletörődni, hogy lehet, hogy az erdőben iszogatva fogom élvezni a hangulatot, de ekkor eszembe jutott, hogy a zsebemben lapul egy újságírói igazolvány. Ezen felbuzdulva a főbejárathoz siettem, ahol két rendkívül kedves hölgy bocsátotta be a VIP-meghívottakat. Elmagyaráztam, hogy mit szeretnék és hogy messziről jöttem, magyarul sajnáltattam magam, közben pedig reméltem, hogy segíteni fognak és valahogy bebocsátást nyerek a sajtószektorba. Persze, hogy ez sem történt meg, nagyon kedvesen, de a biztonságiakhoz hasonló sajnálkozó arckifejezéssel elmagyarázták, hogy miért nem működik. Lelombozódva álldogáltam, de eldöntöttem, hogy a végsőkig kitartok, mert alaptétel, hogy ahol kereslet van, ott kínálatnak is lennie kell. Ezért elkezdem a stadion kerítésen kívüli félreesőbb helyeken kutatni jegyüzérek után, aminek eredményeképp öt perc alatt láttam, ahogy némi készpénz ellenében gazdát cserél két belépő. Gyorsan odasiettem és kiderült, hogy a jegyeket eladó idősebb hölgynek még pont egy jegye van, ami ugyan digitális, de eljön velem a beléptető kapuig. Ott be is engedtek és miután az érzékeny búcsú közben átadtam a jegy valós értékének nettó duplájára rugó összeget, eluralkodott rajtam az eufória. Győzelem! Bejutottam! Tartott ez mindaddig, amíg a szektor bejáratánál azzal szembesültem, hogy még egy ellenőrzésen át kell menni, nekem pedig csak egy lefotózott QR-kód van a telefonomban. Ekkor vettem egy sört és az eddigi rendezvényszervezői tapasztalatom alapján a távolból figyelve próbáltam kibekkelni, hogy az ellenőrzést végző három biztonsági közül ki a legengedékenyebb. A számításom bejött és a bő egy órás jegyszerző odüsszeiát követően, 14 perccel a kezdő sípszó előtt bent voltam az Alte Försterei 4-es szektorában.

Ahol szavakban nagyon nehezen leírható hangulat fogadott. Az egész stadion énekelt, a hangszórókból sorra következtek az Union punk-rock zenekarok által hangszerelt dalai, valamint a hivatalos himnusz, amit a ’80-as években hatalmas karriert befutott Nina Hagen énekel. De nem csak ő, hanem mindenki. A nóták közben az ultra-szektor vezényletével jól begyakorolt skandálás folyt, amiben mindenki, de tényleg mindenki részt vett. Ütemesen, több tízezer torokból hangzott az Eisern Union!, az Alte Försterei!, a játékosok bemutatásánál pedig az utolsó cserepadon ülő csapattagnak is kijárt a Fussballgott, azaz futballistenség jelző. Ha pedig már a daloknál és a szurkolói rigmusoknál tartunk, azt kell tudni, hogy az Eisern beceneve a csapatnak onnan jön, hogy az egyesület eredetileg a vasipari szakszervezet égisze alá tartozott a kelet-német időkben, a baloldali munkásosztályhoz való kötődésükre pedig mind a mai napig hihetetlenül büszkék. Visszaköszön ez a dalaikból, ahogyan az is, hogy itt igazából egy kelet-német kiscsapat hősies küzdelméről van szó, akik olyan titánok ellen küzdenek, mint a Bayern, a Dortmund, vagy épp a mostani vendég Frankfurt. A lelátókon egész családok foglalnak helyet, ahol kicsitől a nagyig mindenki büszkén lobogtatja a zászlót vagy a sálakat. Persze, ez más csapatoknál is jellemző, mégis itt valahogy sokkal jobban átjött ez a fajta közösségi hangulat. Nem véletlen a jelmondatuk sem – Tradition kann man nicht kaufen – miszerint a hagyomány nem megvásárolható, oda kontinuitás szükséges, ez pedig ennél a kis berlini klubnál minden tekintetben megvan.

Ebben a hangulatban kezdődött el a mérkőzés, amelynek teljes egésze alatt nem volt tapasztalható, hogy elülne akár egy percre is a szurkolás, mindenki elejétől végéig kivette a részét a kedvencei buzdításából. Ennél a pontnál pedig meg kell említeni az Eintracht Frankfurt vendégszektorban elhelyezkedő szurkológárdáját is, amely szintén végig kivette a részét a hangulatteremtésből. Tapsot is kaptak ezért a hazaiaktól, de a fair play jegyében megtapsolták az Eintrachtot azért, mert jól képviselte Németországot a nemzetközi kupaporondon. Egyébként sértő skandálásokat én egyáltalán nem hallottam, ami a romániai lelátókon tapasztalt közelmúlti történések után már-már meglepőnek számított. A meccset egyébként az Union Berlin nyerte 2-0-ra, de ebben a kontextusban számomra az eredmény tényleg másodlagos volt. Nyilván jó volt együtt örülni és részt venni a lefújást követő közös ünneplésben, és mindent összevetve, egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb ezen a borús berlini vasárnapon.

A tanulság az, hogy mindenképp megéri kilátogatni az Union otthonába egy meccsre, de aki ilyesmit szeretne programpontként beiktatni, jó előre gondoskodjon belépőről, ha nem akar úgy járni, mint én. Mindezek után pedig már csak egy dolog maradt hátra: Eisern Union!