Hogy miként változtat meg egy háború emberi sorsokat, azt Fegyir Sándor egyetemi tanár „elhíresült” fényképe bizonyítja: az Ungvári Nemzeti Egyetem tanára, történész, turisztikai szakember, szociológus az orosz–ukrán háború első napjától kezdve katona is. Elsősorban a hazájáért teljesít szolgálatot – osztotta meg velünk levelezéseink folyamán, kiemelve: másik fontos küldetése, ami szorosan kapcsolódik a haza védelméhez, hogy a jövő generációját műveltté, civilizálttá nevelje, ezért sem hagyott fel oktatói hivatásával, míg a fronton tartózkodik. Néha koromsötétben, máskor bombázások közepette tart online órákat hallgatóinak, szavait sokszor bajtársai is végighallgatják a lövészárkok ridegében. Fegyir Sándorral – akinek ereiben magyar vér is csörgedezik – ukrán–magyar fordító segítségével értekeztünk.

– Magyarosan cseng a neve: mesélne felmenői nemzetiségéről, és arról, hogy ön milyen nemzetiségűnek vallja magát?

– Igen, a vezetéknevem magyar eredetű, sok magyar rokonom is él Magyarországon. Édesapám félig magyar és félig szlovák, édesanyám pedig félig ukrán és félig olasz, én azonban kárpátaljai ukránnak vallom magam.

– Újra és újra bejárja a közösségi médiát egy fotó, amin „kettős szolgálat” teljesítése közben láthatjuk önt – a lövészárokban talpig katonaöltözetben, fegyverrel az oldalán oktatja diákjait egy okoseszköz használatával. Hogyan sikerül helytállni ebben a két, egymástól igen távoli valóságban?

– Tanár vagyok, professzor, a tudományok doktora, a Szociológia és Szociális Munka Tanszék vezetője. Huszonhét éve dolgozom az Ungvári Nemzeti Egyetemen. Most azonban kötelességem a harctéren lenni, mert Ukrajna háborúban áll az orosz megszállókkal. Meggyőződésem, hogy a tanár az tanár marad azután is, hogy kijön a tanteremből.

A háború első napján vonultam be a hadseregbe (Ukrán Honvédség 68-as Kárpátaljai területvédelmi zászlóalj, 101. dandár – szerk.megj.), de a vezetőség engedélyével minden hétfőn és kedden megszakítás nélkül tartok előadásokat. Úgy érzem, ez a kötelességem. Egy művelt és civilizált nemzetért harcolunk írástudatlan pitekantropok ellen, akik nőket erőszakolnak meg és gyerekeket gyilkolnak. A háborúnak egyszer vége lesz, és nem vesztegethetjük az időt – a felnövekvő generációt nevelnünk és tanítanunk kell.

Ukrajna állampolgárai vagyunk. A szülőföld védelme minden ember kötelessége, azért tesszük, hogy később gyermekeink és unokáink szemébe méltósággal tudjunk belenézni. Szerintem szent kötelességünk megvédeni azt a földet, ahol őseink éltek és most a családjaink élnek. És itt nem csak Kárpátaljáról beszélek. Területvédelmi egységünk most Kelet-Ukrajnában van, az Izium irányt védi.

– Bizonyára az is példaértékű az ukrajnai fiatalok számára, hogy ön tanárként fogott fegyvert a hazájáért. Milyen körülmények között oktat a frontról? Előfordult már, hogy bombázások dúltak, míg ön az óráját tartotta?

– A koronavírus miatt már két éve tartunk online előadásokat, így a háború kezdetével a tanulási folyamat nem járt újdonságokkal, változásokkal. Noha folyamatosan halljuk a robbanásokat, ez általában nem zavarja az órák menetét. Kétszer volt olyan, hogy légitámadás ért bennünket – akkor néhány percre félbeszakítottam az előadást.

– Mikor van ideje órát tartani? A katonai vezetés számára nem gond az, hogy tanárként is tevékenykedik, miközben ön most elsősorban katona?

– Az éjszakai őrség után szabadidőmben, a vezetőség engedélyével tartom az előadásokat. Első évfolyamos turisztikai hallgatóknak tartok előadásokat, bevezetést a turisztikai tanulmányokba, valamint mesterképzésen résztvevőket, vagyis 5. évfolyamosokat is oktatok. Egy hét múlva kezdődnek az egyetemen a vizsgák, remélem, hamarosan vége lesz a háborúnak, és mindannyian vissza tudunk térni a normális élethez…

– Katonatársai is hallgatják az előadásait? Milyen a viszonyuk, közel kerülnek egymáshoz lelkileg ilyen helyzetben a katonák?

– Igen, hallgatják, néha kérdéseket tesznek fel. A fronton a lelki közelség teljesen más szintű, mint a békeidőben. Őszintébb.

Nehéz volt megszokni a katonaságot, ez egy teljesen új tapasztalat számomra. Én civil vagyok, soha nem szolgáltam a hadseregben. Ezért nekem személy szerint nagyon nehéz megszokni a rendszert, a szabályokat. Itt engedelmeskedni kell a parancsnoknak, engedélyt kell kérni, ha kérdést akarunk feltenni. A háború fegyelemről és még több fegyelemről szól. De nem adom fel.

Már-már szokásunkká vált a másik megbecsülése és tisztelete – mikor megérted, hogy a csata során ezek az emberek a háttered, tőlük függ a biztonságod, másmilyennek látod őket, mint azelőtt.

– Ha jól tudom, történész végzettsége is van: a történelemkönyvekben leírt háborúkkal, világháborúkkal összehasonlíthatók az orosz– ukrán összecsapások, amelyeknek ön is aktív résztvevője?

– Igen, végzettségem szerint történelemtanár is vagyok. Ez a háború egy alogizmus – eszméletlen, hatástalan mindenki számára, az agresszor számára is, nincs támadási logikája. Olyan, mint az írástudatlan mongol horda hadjárata, amely 1242-ben Magyarországot pusztította: semmi oka és értelme, csak pusztítás a célja.

Most mint szociológus csak elemzek. Majd egy idő után tudok megállapításokat, következtetéseket levonni. Egy ilyen helyzetben rengeteg szociológiai anyag gyűl össze a jövőbeni tudományos könyvekhez és cikkekhez.

– Mit gondol, milyen hatással lesz a háború Oroszország és Ukrajna kultúrájára? A fiatalokra? A gazdaságra? Illetve számíthatunk rá, hogy a teljes világrendet megváltoztatja?

– Ez most nem egy sima összecsapás két ország közt, inkább egy civilizált világ háborúja Oroszország ellen, amely éppen Ukrajna területén dúl. Mindenképpen megváltoztatja a világot. Ami Oroszországot illeti, belső problémákkal kell szembenéznie, és végül felbomlik. Ettől a világ biztosan jobb lesz és jobban jár. Egyértelmű, hogy ez időbe telik, minél nagyobb egy holttest, annál több időre van szüksége, míg lebomlik, de mi készen állunk erre.

A világgazdaság számára is így lesz jobb, új kapcsolatok alakulnak ki (amiben Oroszország megbízhatatlan és alkupartner), olajból és a gázból van elég Törökországban, Katarban, Ománban, búzából pedig bőven Ukrajnában.

– Ártatlan emberek halnak meg, milliók menekülnek, az épített örökség poraira hullik, egymásnak feszülnek barátok, szomszédok, rokonok az ellentétes felvilágosítás következtében. Milyen érzések kavarognak önben?

– Az elején, mikor még csak megérkeztünk a frontra, rengeteg érzés kavargott bennem – pánik az első ágyúzás után stb. De aztán megszokja az ember… És ez a legrosszabb, mikor a katonák kezdik megszokni a háborút. Szerintem a békét kellene megszoknunk, ez a normális.