„A függő azonnal akarja a kielégülést: azonnal akarja a gyógyszert, az alkoholt, az online világot. A gyógyulás ott kezdődik, hogy türelmes lesz magával szemben: ez az első lépés, ami azt mutatja, képes lesz a függőségén felülkerekedni” – véli dr. Zacher Gábor, Magyarország vezető toxikológusa, aki egy erdélyi körút keretében, Mindennapi mérgeink címen tartott előadássorozatot. A kolozsvári eseményt megelőzően találkoztunk vele, kellemes hangulatú és tartalmas beszélgetésnek voltunk részesei. EXKLUZÍV interjú.

Zacher Gábor ezúttal nem csupán függőségeikkel szembesítette az erdélyieket, hanem mindennapi mérgeikkel is: a stressz, a szorongás, a frusztráció lett előadássorozatának központi témája, mert tapasztalatai azt mutatják, 2011 óta – az év, amelyben Mindennapi mérgeink címen könyve is megjelent – egyre csak mérgesedik a társadalmunk. A koronavírus-járvány, a háború, az infláció, a gazdasági válság még frusztráltabbá tette a digitális függőségek terhe alatt eleve lefárasztott generációkat. Ideje volt hát kimondani, hogy „hiába mérgelődünk, azzal nem változtatunk a helyzeten”, de magunkat konstans módon megbetegítjük.

Az interjú előtti percekben mi magunk is szembesültünk mindennapi mérgeinkkel – amelyeket a nagyvárosi forgalom és a tépelődés, hogy mit kérdezhet az erdélyi újságíró Magyarország „sztártoxikológusától”, még inkább nehezített. Ezeket egyszersmind eloszlatta dr. Zacher Gábor közvetlen és humoros személyisége. Noha Magyarország „sztárorvosaként” emlegetik, és Erdély-szerte nagy tiszteletnek örvend, csakhamar megbizonyosodtunk róla, hogy ő is átlagos, mi több, jókora öniróniával szemléli az életét. Nagy nevetések és komoly témák határozták meg a beszélgetésünket, amelynek legfőbb tanulsága az volt, hogy a független ember képe inkább csak illúzió, semmint valóság.

Kapcsolódó

A függőség keveset ad, de mindent elvesz – a Bonus Pastor Alapítvány a szabadulás útján kíséri a szenvedélybetegeket

„Apuka már nemcsak hétvégén sörözik, hanem szerdán, sőt csütörtökön is, megiszik két sört, majd autót vezet”.

függőség Bonus Pastor Alapítvány segítségnyújtás szenvedélybetegség

Mert mindenki függ valamitől, a szenvedélyszerű viselkedés és szenvedélybetegség között pedig hajszálnyi a határvonal, és bárki belesüllyedhet a kontrollálhatatlan, sötét valóságba. Még maga a sztártoxikológus is, aki előadásai során kendőzetlenül beszél saját szenvedélybetegségről, nem riad vissza attól, hogy függőségeit nyíltan felvállalja. Szinte mindenki tudja, hogy nagy dohányos, piparajongó „munkaalkoholista”, aki a futás szerelmese, a könyvek és sorozatok bolondja, arról azonban kevesen tudnak, hogy a példamutatás érdekében nemrégiben „visszavett függőségéből”, és a dohányzásra például sokkal kevesebb időt és energiát áldoz.

Mindezt azzal magyarázza, hogy „ha az ember megugat valamit, az ugatásában benne kell lennie önmaga kritikájának is. Ne csak mást ugassak, hanem magamat is ugyanúgy”. Bár példája azt mutathatja, hogy a szenvedélybeteg számára elegendő az elhatározás, és azzal máris elindulhat a gyógyulás útján, hangsúlyozza, nem minden esetben elégséges a döntés, hiszen egy szerfüggő mindennapjaiba a lemondás tucatnyi elvonási tünetet hoz, szinte abban a pillanatban, hogy megvonja magától az alkoholt, a gyógyszert vagy a drogot. Ez pedig nagyon súlyos következményekkel járhat. Akár halállal is, ha az alkoholbeteg például, aki addig napi rendszerességgel elfogyasztott egy üveg italt, hirtelen magára erőlteti az önmegtartóztatást: a remegés, az izzadás, a zavartság, az agresszív megnyilvánulás, a hallucinálás ezernyi negatív forgatókönyvet léptethet érvénybe.

Ilyenkor szükség van a külső segítségre, többek között pszichoterápiára is, mert „könnyű mondani, hogy minden fejben dől el. Sok minden valóban ott dől el, de nagyon gyakran nélkülözhetetlen, hogy az ember segítséget kapjon” – nyomatékosítja a toxikológus, akinek meggyőződése, a szenvedélybeteg hosszú távon akkor tud absztinens maradni, ha megoldja azokat a problémáit, amelyek függőségekbe hajszolták. Ezek rendszerint a gyermekkorban keresendők: elhanyagolták, érzelmileg, fizikailag vagy szexuálisan bántalmazták, uralkodtak fölötte. És a megoldáshoz elsősorban motiváció kell: a szenvedélybeteg csak akkor tud meggyógyulni, ha van kellő akarata hozzá.

Dr. Zacher Gábor elmondása szerint gyakori, hogy a családtagok akarják ugyan a függő gyógyulását, ő maga viszont nem vágyik erre. „Ilyenkor, mint a maffiafilmekben, szőnyegbe göngyölgetik, és bekényszerítik a rendelőbe, elém tuszkolják, hogy gyógyítsam meg. Lezajlik egy faarcú beszélgetés, mert ilyenkor ő még nincs azon a ponton, hogy valóban szabadságot akarna. Nem fog meggyógyulni, egészen addig, amíg nem akar” – részletezi kiemelve, hogy amennyiben megszűnik körülöttük a szociális háló, mert a családtagok érzékelik, hogy hiába tesznek bármit, nem változik szerettük, illetve hiába ígéri ezredszerre, hogy „ez az utolsó, többé nem fordul elő”, újra és újra ismétli magát; gyakran előfordul, hogy a környezet kiszáll. Magára hagyja a szenvedélybeteget, aki attól a perctől kezdve lebegni kezd, majd zuhanórepülésre vált. Ennek pozitív végkimenetele lehet az, hogy amikor nagyon mélyen találja magát, döntést hoz, negatív következménye pedig, hogy többé nem tud a sötétségből visszakapaszkodni.

Mit tehet a környezet a szenvedélybetegért?

A környezetnek nagy a felelőssége, de az sosem feladata, hogy részt vegyen a függő játszmáiban! Kommunikálhat az érintettel, tükröt tarthat neki, hogy meglássa, hová jutott, mivé vált. De kívül kell maradnia a történeten. Ez a hullahoppkarika esete: „ha beleállunk, nem látunk rá a 360 fokra, hiába forgolódunk, mindig csak annyit veszünk észre, ami a látóterünkbe éppen belefér. Ha kilépünk a karikából, látjuk az egészet” – vallja dr. Zacher Gábor, majd beismeri, orvosként sem törekszik a beteggel való azonosulásra. „Gyakran kérik, hogy képzeljem magam a helyükbe. De erre képtelen vagyok, mert én a magam helyén vagyok, nem lehetek a máséban. Ha belépnék, elveszíteném az objektivitásomat. Ha átadja a problémáját, és én nem tudom megoldani, ki tehet az egészről? Hát én”.

Elmondása szerint a türelem a kulcsa mindennek. Előfordul, hogy a szerfüggő az éjszaka közepén állít be hozzá, mert most azonnal gyógyulni akar. „Tizenötéve függő, és néhány óra alatt akar változást. Soha nem veszek fel így beteget, inkább arra kérem, hogy jöjjön vissza 10 nap múlva. Addig szúrja, szívja, azon a néhány napon már nem múlik, ha évtizedek óta a rabja. Amennyiben visszajön, ott az elhatározás; ha nem érkezik meg, még nem akar gyógyulni”.

A teljes beszélgetés megtekinthető a Maszol videójában.