Milyen a viszonyunk a halálhoz, ahhoz, hogy esetleg most kell búcsút venni az élettől? Hogy éli meg az ember a súlyos betegséget? – ezeknek tanúja gyakran, és segítő a nehézségben a kórházlelkész. Van, aki a betegségben elfordul Istentől, és van, aki ekkor lesz hívő, a nehéz helyzetben – ezt tapasztalja Bodor Piroska unitárius kórházlelkész, pszichológus, aki negyedik éve látogatja a kórházakat Kolozsváron, idős és fiatal betegeket egyaránt. A félelem, a tagadás és a reménység a legerősebb érzések, amikkel találkozik, a haldoklók pedig gyakran úgy összegeznek: egész életüket átdolgozták, és valamire elfelejtettek figyelni.

Bodor Piroska unitárius kórházlelkész elsősorban oda megy látogatni, ahová hívják, de van, hogy a kórtermeket látogatva keresi meg a gyógyuló, és esetenként gyógyíthatatlan betegeket, akiknek nagy szükségük van a támogató jelenlétre, beszélgetésre, imádkozásra.

„Általában mindenki igényli, akihez benyitok. Abban a kiszolgáltatott helyzetben, magányosságban, főleg, ha nem is kolozsvári, és nincs látogatója, akkor nagyon igényli a beteg. Sokszor maga az imádkozás rövidebb szokott lenni, mint a kimondottan lelki gondozói beszélgetés, hiszen azt látom, arra lenne szükség, hogy minél többet tudjanak beszélgetni csendes légkörben. Van, amelyik kórház tényleg tiszteletben tartja ezt, de van olyan is, hogy megszakítanak. A betegeknek jóleső érzés, hogy még valaki mellettük van támogató jelleggel, még ha csak lelkileg is, mert fizikailag nem tudok mit tenni ott. Látom rajtuk, hogy nagy szükség van arra, hogy valaki velük együtt imádkozzon, valakinek elmondhassák legmélyebb fájdalmukat vagy félelmüket. Azt tapasztalom, érzik azt a megtartást, támogatást részemről” – mondta el megkeresésünkre Bodor Piroska, akit elsősorban halottak napja apropóján kérdeztünk arról, mit tapasztal, hogyan viszonyul a ma embere az elmúlás gondolatához.  

„Mivel vétkeztem?”

Van, hogy gyógyíthatatlan beteghez hívják, aki sorsán háborog. Nehéz ilyenkor bátorítani, sokszor neki szegezik a kérdést, hogy mivel érdemelték ezt. „Nagyon emberi szokott lenni, amikor nekem szegezik a kérdést, hogy: miért? »De miért pont nekem adta ezt Isten. Mivel vétkeztem? Vagy: kinek a terhét vagy a bűnét kell elviseljem most én« – akár ilyen transzgenerációs traumának is érzik, de általában Isten büntetéseként éli meg, aki súlyos állapotban van, hogy Isten sújtja őket ezzel a betegséggel. Mivel ebben a hitben él, nem mondhatom, hogy nem így van, hogy nem pont így kell érteni, hogy Isten sújtja őt betegséggel. Próbálom rávezetni, hogy még inkább Isten felé vezet ez az út. Nehéz sokszor mit mondani, mert nem lehet igazából megvigasztalni. Nem lehet ilyen közhelyeket mondani, hogy ne féljen. Sokszor a bólogatással vagy a csenddel, ottléttel lehet mégis bátorítást, reménységet adni, hogy, ha nincs is esély a gyógyulásra, a lelke mégis erősödjön. Arra biztatni, hogy gondoljon vissza az elmúlt életére, hogy tényleg nagyon hálásak lehetünk, hogy ennyi életet, ennyi évet leéltünk. Mindig a mostanra próbálom fókuszálni, hogy onnan tekintsen, ne föltétlenül abba a jövőbe, ami bizonytalan – sokan félnek, hogy mi lesz akkor, és fáj itt hagyni a szeretteiket –, hanem arra próbálom ráirányítani a figyelmét, hogy megélje a jelen pillanatot, hogy most még itt van, látogatója van, a gyermekei, a férje vagy felesége mellette van, támogatja” – számol be az unitárius kórházlelkész.

Elmondta, ilyenkor imára hívja a beteget. „Olyankor, amikor ilyen nagy csend alakul ki, érzem, hogy egyszerűen nem szabad én most bármilyen közhelyet mondjak, hogy lerontsam azt, amit ő megél, hanem inkább megerősítsem, hogy nem baj, ha így gondolja, merthogy ez nem baj önmagában. Ilyenkor általában azt mondom, hogy jöjjön, esetleg csendesedjünk el, és imádkozzunk Istenhez, hogy érezzük az ő megtartását is. Az ember kapaszkodik valakibe, valamibe, mindig az utolsó pillanataiban” – mondta el Bodor Piroska.

Sokan a betegségük alatt térnek vissza Istenhez, vagy, aki hívő még inkább Isten felé fordul, de van, aki épp ekkor fordul el a hittől. „Minden emberben a félelem miatt ott van a »még ne! még szeretnék élni«. Azt, hogy: nem baj, hogy meghalok, és nem szenvedek tovább, lehet, hogy egy nagyon későbbi fázisban éri el, ha hosszadalmas a betegsége, viszont akinél nagyon hirtelen következik be a baj, a félem, pánik van jelen, hogy mi fog történni. Ilyenkor sokan visszatérnek az isteni léthez, gondolathoz, az Istennel való kapcsolatuk elmélyül, viszont sokan akár meg is tagadják ilyenkor Istent” – magyarázta a kórházlelkész, és utóbbi kapcsán egy idős, kórházi beteggel való találkozást is elmesélte.

„Egy bácsival beszélgettünk a kórházban, és kérdeztem, hogy szeretné-e, hogy imádkozzunk, ő pedig egyből azt mondta, hogy »hagyjuk most az Istent«, hiszen ő épp a betegségével küzdött, és nem tudott, nem akart másra ráhangolódni. Van, hogy ilyen megtagadó, perlekedő fázisban van az ember, amikor azt mondja, hogy, ha lenne Isten, akkor nem engedné meg ezt, vagy meggyógyítana. Így csak beszélgettünk a bácsival az életéről, arról hogyan küzd meg a betegségével. A végén egy rövid, áldásszerű, záró, elköszönő búcsúmondatot mondtam. Erre nem mondott semmit, de ahogy felnézett rám, úgy éreztem, sokat jelentett ez neki. Az, hogy ebben a tagadásban valaki mégiscsak kéri rád az áldást, az felemelő tud lenni, megtartó. Én úgy gondolom” – idézte fel Bodor Piroska.

Lélekformáló tapasztalatok

A kórházakban nemcsak idősekkel, fiatal betegekkel is találkozott, akiknek épp nagy fordulatot vett az életük azzal, hogy oda kellett kerülniük. „Minden korosztály igényli a beszélgetést, nyilván több az idősebb, de fiatalokhoz is bementem. Például, aki súlyos balesetet élt át és élt túl, annak is teljesen átalakult nézete, a viszonya Istenhez, és az, hogy az életet hogyan értékeli ezek után. Lehetett látni, érezni a hálát a szemében, a lelkében” – magyarázta Bodor Piroska.

A kórházlelkész tapasztalata szerint, főleg a fiatalokban a reménység van előtérben a felépülésre. A lezárásra készülődés, annak az elfogadása, ami jön, nyilván erősseben érződik az időseken. A meglátogatottak az életüket, betegségeiket, küzdelmeiket is mesélik a lelkésznek, amikor lehetőség van rá.

„Amikor kórházban van az ember, akkor reménykedik, hogy hazatér még a gyermekekhez, unokákhoz, hogy lássa őket felnőni, eldönti, hogy rájuk akar fókuszálni ezentúl. Ott többnyire nem akarnak ilyesmiről beszélni, hogy most itt megtörténhet, hogy le kell zárni az életet. Inkább korábban parókus lelkészként tapasztaltam meg nagyon sokszor, ahogy az otthonaikban az emberek búcsúztak az egésztől, az élettől. A legtöbben olyankor azt emelték ki, hogy úgy érzik, egész életüket ledolgozták, és hogy valamire mégse figyeltek. Amikor rákérdezek, hogy mi az a valami, akkor mindig azt mondják, hogy hát pont az, amitől tényleg boldognak és jól érzik magukat, hogy ne legyenek egyedül, hogy az embertársakra figyeljenek, férjre, feleségre, gyermekekre, a lélekre, hogy az mégis mennyire fontos, azt most veszik észre” – számolt be az unitárius lelkész.

Őt magát is alakítja mindaz, amivel találkozik. Bodor Piroska elmondta, pszichológia szakot is végzett a teológia mellett, pszichodráma foglalkozást is vezetett már, újabban pedig gyászfeldolgozó csoportot indítottak az egyházközségben a vezetésével, és mindig a szíve csücske volt a lelki gondozás. „Jó hallgatni az élettörténeteket. Akarva-akaratlanul bennem is sok mindent átalakít, megmozgat olyan érzéseket, amiket átéltem vagy még nem, de elgondolkodtat, hogyan fogom átélni. Van az öregedésnek egy olyan méltósága, amit látsz az embereken, a beszédükből, arcukról, cselekedeteikből, az egész lényükből sugárzik. Mindez nagyon át tudja alakítani a hozzáállásunkat a megélt életünkhöz, abba az irányba, hogy próbáljuk mi is megélni, időt szánni arra, hogy menjen át a lelkünk szitáján minden rendesen, és ne fussunk át felette” – összegezte Bodor Piroska.