„Összezúzott mellkassal, segedelem nélkül hunyt el háziállatok és vadállatok között az erdőben. Csak azt tudjuk, hogy Csíkszeredában született, s édesanyja, Anna, gyimesfelsőloki volt. Személyazonossági igazolványa időtlen idők óta lejárt, és a halála óta eltelt két hónapban egyetlen hozzátartozóját sem sikerült megtalálnunk” – írja megindító Facebook-bejegyzésében Benedek Huszár János, Barót polgármestere, aki arra hívta a városbelieket, hogy saját halottjukként temessék el a „pásztorszolgaként” dolgozó Antal Imrét, az embert, aki úgy halt meg, hogy az szinte senkinek fel sem tűnt. A temetése szerda délután zajlott, azt követően beszéltünk a polgármesterrel. Emberinek és megindítónak találtuk a kezdeményezését, és egy kicsit ismerősnek is, hiszen szinte nincs erdélyi település, aminek ne lenne legalább egy „saját” halottja, egy „senki fia”.

„Gyertek, emberek, holnap kettőkor temessük el Antal Imrét” – így kezdődött az a Facebook-felhívás, amin nem tudtunk érdektelenül átgörgetni. Volt benne valami emberi, valami szomorú és megnyugtató is. Felvettük a kapcsolatot a polgármesterrel, aki a temetés után készségesen válaszolt a kérdéseinkre, és nyugalommal a hangjában osztotta meg velünk, hogy a bejegyzés alatt több mint 300-an fejezték ki részvétüket, nyolc ember pedig összegyűlt a városból és a környékről, hogy utolsó útjára kísérje az ismeretlen férfit. Az önkormányzatról tíz munkatársa jelent meg, így a lelkésszel, illetve a temetkezési vállalat munkavállalóival együtt 25-en tették tiszteletüket Antal Imre előtt.

 A legszebb ebben a végtelenül szomorú történetben az volt, hogy a bejegyzés láttán egy fiatal lány is jelentkezett a polgármesternél, mert arra gyanakodott, soha nem látott édesapja hunyt el; a nevek ugyanis egyeztek, de mint később kiderült, ez a férfi idősebb volt, mint az apja.

A polgármester elmondta, azért érezte szükségszerűnek a felhívást, mert fontosnak tartotta, hogy egy ilyen ember élete se tűnjön el nyomtalanul. „Lehet, hogy Antal Imrének nem volt alkalma arra, hogy életében valami maradandót alkosson, de utolsó útján legalább egy annyi nyomot hagyott maga után, hogy az emberek tudomást vettek róla”.

Felvilágosított, amennyiben az elhunyt hozzátartozóit nem sikerül megtalálni, akkor azon közigazgatási egység önkormányzatának feladata eltemetni a holtat, amelynek területén bekövetkezett az elhalálozás. Antal Imrét akár egy csendes szertartás keretében is elhantolhatták volna, hiszen senkinek sem volt kötelessége megjelenni a végső búcsún, de Benedek
Huszár János mégis jobbnak látta, ha nem csak a lelkész meg ő jelennek meg, mert a temetéssel kapcsolatos terheket könnyebben elviseli az ember, ha többen osztoznak azokon. Kötelessége szinte senkinek nem volt: az önkormányzatnak kellett egy temetkezési vállalkozót szerződtetnie, aki elvégzi a teendőket, de nem volt elvárás sem a lelkészi jelenlét, sem a gyászolók részvétele. Mégis jelentek meg „hozzátartozók”, városbeliek, akiknek fontos volt, hogy egy élet se tűnjön el nyomtalanul.

A haláleset május 2-án következett be, azonban a boncolás, a hozzátartozók keresése és a biztos személyazonosság megállapítása sok időt vett igénybe, és csupán a halál okát sikerült meghatározni, minden egyéb „titkot” vitt magával a sírba az elhunyt. De az beigazolódott, baleset okozta a halált, egy szerencsétlenség következtében állat zúzta össze Antal Imre mellkasát, amiről munkaadója, a térség pásztora is tudott. A pásztor azonban sosem firtatta, hogy kik lehetnek a családtagjai segédjének, ezért jómaga sem tudta útbaigazítani az illetékes szerveket.

Sőt maga a polgármester sem tudja, hogy valójában ki volt Antal Imre. Nem ismerte, soha nem találkozott vele, hírét se hallotta. „A legtöbben nem tudjuk, ki volt. Csak azt tudjuk, hogy Vargyas és Felsőrákos között holtan találták május másodikán az erdőben. Egy vargyasi gazdánál dolgozott szolgaként az állatok mellett, halálának oka a jegyzőkönyv szerint lórúgás, a szóbeszéd szerint bika öklelése, soha nem tudjuk meg pontosan” – részletezte Benedek Huszár János, majd hozzátette, nem tudni azt sem, milyen volt a természete, imádkozni vagy káromkodni szokott-e inkább, de annyi bizonyos, ő is Isten gyermeke volt.

És ilyetén, ha nem is járt neki ugyanaz az élet és kegyelmes halál, ami sokaknak, temetésből, végső búcsúból ugyanazt érdemelte ő is, mint bárki más – mivel a város közigazgatási területén hunyt el, a város halottjává vált, a város gondja, felelőssége lett, hogy megadja neki a végtisztességet. A polgármester a református tiszteletest, Tordai Árpádot kérte fel a ceremónia lebonyolítására, és mivel ő sem ismerte az elhunytat, beszédét arra hegyezte ki, hogy amikor a kisgyermek elindul a faluban, a felnőttek azt kérdezik tőle, „kié vagy”; amire a gyermek elárulja a szülei nevét. „Mi ettől az embertől már nem tudjuk meg, hogy kihez tartozik, de mindannyian Isten gyermekei vagyunk” – magyarázta beszélgetésünk folyamán.

Bejegyzésében még azt is közölte a városbeliekkel, hogy az elhunyt pár napja töltötte volna az ötvenedik életévét, június huszonötödikén. De nem adatott meg neki, hogy megérje ezt a kerek évszámot. „A sír meg van ásva, s az övéből is ugyanazt a kicsi darabka kéklő eget látni, mint majdan mindannyiunkéból, akiknek még megvan az az esélye, hogy holnap fél háromkor visszajöjjünk a temetőből. Gyertek, emberek! Holnap kettőkor temessük el Antal Imrét”. Érdeklődésünkre elmondta, a felhívást azért tette közzé, hogy az emberek megbizonyosodjanak róla, a hasonló esetek sem ritkák.

„Azt képzeljük, hogy a hozzátartozóink, szeretteink körében lépünk át azon a bizonyos kapun, nagyszámú gyászoló körében temetnek majd el bennünket. Egy ilyen eset rádöbbentheti az embereket arra, hogy megtörténhet, hogy egyszerűen csak úgy hal el valaki, hogy senki sem tudja róla, hogy ki volt”. Mint mondta, ez az ember ismeretlen volt, de kell legyen bennünk annyi szolidaritás, hogy elhunyt testvérünket az utolsó nagy kapun átkísérjük, nem engedjük, hogy egyedül lépjen át.