Ma már sokan tudnak kitűnő minőségű madárfotót készíteni egy ereje teljében lévő ragadozómadárról. Arra azonban kevesebben képesek, hogy a megismételhetetlent megörökítsék: már az ritka, hogy az ember eresz alól kukucskáló kuvikfiókát lát, fintorgót, mert a vihar búvóhelyre kényszerítette. Hát még az, hogy ezt a pillanatot egy gombnyomással az utókornak adja. Hiába a rengeteg csodálatos, de szokványosnak mondható madárfotó, az Egyesült Királyságban zajló Év Madárfotósa 2022 versenyének zsűrije is tudta, hogy a komoly megmérettetéseken helye van a játékosságnak: 115 ország fotósa több ezer alkotást nevezett be a versenyre, amelyek közül Potozky László homoródszentpáli kiskuvikja nyerte el az ezüstérmet. A fényképésszel hivatásáról, madárismeretéről, a környezetvédelem fontosságáról és hiányosságairól beszélgettünk, illetve arról, hogy ma is számtalan madarunk válik áldozatául népi babonáinknak: sokan „embert elvivő” kányákat irtottak a múltban, „halálhozó” baglyokat pusztítanak, gólyákat, fecskéket kergetnek el hiányos tudásuk miatt.

Rangos versenyen ért el második helyezést egy kedves jelenetet ábrázoló fotóval: az elhagyatott homoródmenti épület bagolylakóira felfigyelt a világ, ahogyan önre is. Hogyan fogadta a hirtelen jött nemzetközi hírnevet?

A versenynek nemzetközi szinten is nagyon komoly sajtóvisszhangja volt: a világ legnagyobb sajtóorgánumai osztották meg a győztes fotókat, köztük az enyémet is. A Guardian, a The Atlantic, a Daily Mail, a BBC, a BBC Wildlife, a Geo Deutschland, illetve orosz, spanyol, skandináv stb. portálok is beszámoltak a világ egyik legnagyobb természetfotós versenyéről.

Nagy öröm számomra ez a díj, mert kiváló természet- és madárfotósokkal mérettetem meg. Nem vagyok amatőr, hiszen évek óta ennek a tevékenységnek hódolok, ennek élek szabadidőmben. De profinak sem nevezhetem magam, ha aszerint mérjük a professzionalizmust, hogy valaki fotózást tanult egyetemen, vagy hogy netán ebből keresi meg a mindennapit.

Fiatalkorom óta fényképezek, eleinte csak kattogtattam a géppel, 15 éve űzöm komolyabban ezt a hobbit, 10 éve teljes odaadassál. Kezdetben a madarak és általában az elővilág megfigyelése foglalkoztatott, ebből nőtt ki a vágy, hogy megörökítsem és megmutassam másoknak is sokszínűséget, szépségét.

Tehát mindennek az alapja az ön madárszeretete volt. A „kezdeti kattintgatás”, ahogyan ön nevezte, hogyan formálódott tehetséggé? A természetfotós versenyeken bizonyára rengeteg kritériumnak kell eleget tenniük. Mi számít jónak, megbízhatónak?

A madarak iránti lelkesedésem gyerekkoromból ered, ahogyan az élővilághoz való ragaszkodásom is. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkámhoz is mindig kötődött valamilyen formában a természet, az iránta érzett szeretet, tisztelet. Alázattal közelítek a környezetünkhöz – ami egy igazi természetfotóstól alapvető követelmény, egyben etikai elvárás is.

Egyetemi éveim után négy évig tanárként tevékenykedtem, majd négy évig iskolaigazgatóként. Biológiát oktattam, így a munkám már akkor is szorosan összefonódott a természet szeretetével. Később létrehoztam a Polgár-Társ Alapítványt, egy környezetvédelemre és közösségfejlesztésre összpontosító szervezet. Elsődlegesen finanszírozással foglalkozunk, immár 22 éve támogatjuk az ország számos zöldszervezetének projektjeit, ezidáig közel 1300-at, körülbelül 25 millió euró értékben. A támogatás megítélése után monitorizálnunk kell a megvalósításuk ideje alatt többek között a különböző élőhelyvédelmi, fajvédelmi stb. projekteket. Ezáltal a látogatások voltaképpen fejlődési lehetőséget is jelentettek számomra: az utak során számos különleges természeti értéket, tájat, élőhelyet és ezek élővilágát  ismerhettem és örökíthettem meg. Az ország majdnem minden szegletét sikerült felfedeznem, megismernem, a nagy nemzeti parkokkal kezdve egészen a kisebb védett területekig.

Ez a munka is csak fokozta az élővilág iránti szeretetemet. Ekkor kezdett munkálni bennem a vágy, hogy megörökítsem a sok szépséget, különlegességet, amit munkám során felfedezek. Egy ideig csak magamnak fotóztam, majd megmutattam az ismeretségi körömnek, a tőlük érkező biztatás ösztönzött arra, hogy versenyekre is jelentkezzek. Lassacskán ráeszméltem, hogy ha már akár egy személlyel is sikerül megismertetnem egy addig kevésbé ismert fajt, vagy rá tudom irányítani a figyelmét arra, hogy a természet értékes és óvnunk kell, akkor máris van értelme fáradozásaimnak.

A természetfotózás egyébként aránylag jól leszabályozott, mondhatni szigorú műfaj, szépsége, komolysága és etikussága abban is rejlik, hogy a természetfotós versenyeken nem megengedett a képek túlzott módosítása. Csak nagyon minimális kontraszt-, élesség- és enyhe színmódosítás engedélyezett. Ha az ember túljut az első rostán, a zsűri elkéri a nyersfájlokat, és összehasonlítja a beküldött fotókkal: ha az eredeti fájlhoz képest sokat módosult a kép, akkor a fotót kizárják.

Megtörténik időnként, hogy ezeknek a versenyeknek van egy úgynevezett manipulált fotók elnevezésű kategóriája is, amelyben a művészileg szerkesztett fotók versenyeznek egymással. Egyik évben érdekes volt például ebben a kategóriában egy kenyéren pózoló jégmadár, ami mellé a fotós egy halkonzervet szerkesztett. Nyilvánvalóan összerakott kép volt, de abban a kategóriában elfogadottnak minősült. Egyébként azért sem támogatják az utólagos módosításokat, mert arra akarnak ösztökélni, hogy valósághűen mutassuk be a természetet, valamint hogy ne mutassunk eltérő, néha túlzottan idillikus képet a tájról.

Ha versenyről van szó, az előzetes felkészülést a nagy hajrával asszociáljuk. Viszont a természetfotózás valami egészen más: órákon át ül csendben, figyel megfeszülve a fényképész, hogy azt az egy pillanatot, a „megismételhetetlent” megörökítse. Hogyan zajlik mindez?

A természetfotózás igényli a lelassulást: sokan csodálkoznak rajtam, mert elég dinamikus, nem igazán a türelméről híres ember vagyok. Mégis órákon át tudok várni egy jó képre, képes vagyok eltölteni hajnaltól sötétedésig egy egész napot a természetben komótosan járkálva, kutatva a megfelelő alanyt, történést.  Ez az életem egyik olyan pólusa, ami segít egyensúlyban maradni.

Ahhoz, hogy az ember jó természetfotós legyen, nem elegendő, hogy fogja a gépét, kivonuljon és kattintgasson. Több feltétel teljesítésére is szükség van: lehetőleg ismerni kell az élőhelyet, ha ismeretlen terepet választ, fontos többször ellátogatni oda, feltérképezni. Illetve kulcsfontosságú tisztában lenni a fajokkal és azok szokásaival. Például egy jó természetfotós tudja, hogy költési időszakban nem zavarhatja a madarakat. Később a gyakorolva tanulom módszerrel megerősödik az emberben a tapasztalat és a tudás, de alapból érdemes úgy belevágni, hogy van egy biztos tudásunk az alanyainkról, az élőhelyükről és a szokásaikról.

A természetfotózásnak több válfaja, módszere is van: néha „cserkelek”, azaz cserkészek a természetben, néha ha szükséges kúszok, néha valami mögé megbújok. Van, hogy lessátrat használok: még sötétben elhelyezem a menedékem, beülök, és órák hosszát nem mozdulok onnan, az alanyokra várva. Máskor vízen lebegő lest is alkalmazok – ezt kevesebben használják az országban –, amelynek lényege, hogy két levegővel felfújt hurka formájú úszó alkalmatosságra helyezett, erre a célra készült sátrat használva, vízhatlan öltözetbe bújva, a tó tükrére merészkedek és ott várakozva sikerül időnként értékes felvételeket készíteni. Ez talán a legizgalmasabb és a legkevésbé kényelmes, olykor piócák tucatjai is rátapadnak védőruhámra, lassan keresgélve a lehetőséget, hogy kontaktusba kerüljenek a bőrömmel... De jó módszer, mert ezáltal a kamera szintje a víz szintjéhez nagyon közel kerül, és ennek köszönhetően sokkal érdekesebb, sokkal dinamikusabb és szebb hátterű fotók készülnek.

Alkalomadtán épített lesekbe is eljárok fotózni, ilyenkor detektívüveg mögül fotózok, főleg a nehezen megközelíthető fajokat, amelyeket ezáltál szinte nem is zavarunk. Ilyenkor a madár teljesen természetesen viselkedik, nincs tudatában a fotós jelenlétének.

Megtapasztaltam azt is, hogy az autó is kiváló lesként tud működni. Gyakran előfordul, hogy vezetés közben meglátok egy különlegesebb, érdekesebb vagy jó pózban, élethelyzetben levő élőlényt, ilyenkor félrehúzok és az autóban ülve várok, figyelek, majd kattintok. Így készült például az ezüstérmes Gonzó-fotóm is – tudtam, hogy a kuvikok ott tartózkodnak a homoródszentpáli elhagyatott épületnél. Odakocsikáztam, és ott találtam őket, egyikük kidugta a fejét az eresz alól érdekes pózban. A madarak kevésbé  zavartatják magukat, ha autókat látnak, a többségük szokva van a közlekedési eszközökkel, ezért kevésbé elővigyázatosak, mint amikor gyalogosan próbáljuk őket megközelíteni.

Tehát a madarak megszoktak bennünket, embereket. Míg ők alkalmazkodnak hozzánk, mi alig tudunk róluk valamit. Egykori biológia tanárként miként látja, nem siklik ki valami a természettudományok oktatásában? Hiszen az emberek többsége alig ismeri az őt körülölelő élővilágot…

Valóban, az emberek jó része alig ismeri a természetet és a madárvilágot. Talán az itthon előforduló fajok 15-20 százalékáról van tudomásuk – olykor gyönyörű, de nem feltétlenül ritka fajokról sem tudnak, mint például a jégmadárról, egyik nagy kedvencemről. Különleges tollazatú, szinte minden patak mentén előfordul mifelénk. Ha ilyet fotózok, mégis sok kérdést kapok a közösségi médiában, hogy miféle, mennyire ritka, hol található? Meggyőződésem, hogy a madár- és természetfotózás a dokumentáláson túl azért is hasznos, mert kitárja a világot, rámutat arra, hogy az élővilág mennyire sokszínű, és tanít, ha nyitottak vagyunk rá.

Huszonhárom éve hagytam magam mögött a tanügyet, de amíg pedagógusként dolgoztam, tudatosan figyeltem arra, hogy a biológiát többféle módszer segítségével és ne csak könyvből oktassam. A természettudományok elsajátításához nem elegendő az elmélet, a biológia oktatása több kell legyen, mint egy száraz lecke, vagy egy békaboncolás, a biológia  maga az élet, annak pezsgésében kellene oktatni az élővilágról, megszerettetve a természetet a gyerekekkel, fiatalokkal.

A digitális világ negatív hozadéka, hogy kitulajdonítja a mai gyerekek figyelmét, akik emiatt felszínesen viszonyulnak a természeti környezetükhöz. Nem látják, nem tapasztalják meg, ezért különösebben nem is érdekli őket, helyette a “kütyükkel” vannak elfoglalva. Pedig a gyerekekkel éreztetni kellene, hogy mit jelent a természet, az élővilág. Akkor fogják tisztelni és értékelni igazán, ha benne járnak, ismerik, érzik és értik.

Míg sokan kedvelik és tisztelik a környezetüket, akadnak, akik közömbösek, és olyanok is, akik elutasítók az élővilággal szemben, szinte mindenben a kártevőt látják. Napjainkban milyen a madarak megítélése?

A madarak megítélése valamennyire javult: vannak sokan akik szeretik, vannak, akik közömbösek, és jócskán akadnak olyanok is, akik ártanak nekik. Egyrészt a buta néphiedelmek és a hiányos tudás miatt. Faluvidéken a ragadozómadár elkapja a baromfit, vannak akik ezért zsigerből védekeznek ellene, primitív módszerekkel próbáljak irtani. Vagy ott a kuvik, amelyet halálmadárnak bélyegeznek, holott egyike a hasznos madarainknak, mert ahol megjelenik, ott kevésbé kell tartani a rágcsálók okozta károktól. Mégis eltüntetik otthonaik közeléből, mert azt tartják, hogy ha megszólal a ház tetején, halált hoz a családba.

A gólyák is néha megosztóak, tapasztalunk intoleranciát velük szemben is, ugyanakkor látom azt is, hogy a többség példásan viszonyul hozzájuk. Vannak esetek amikor a kapu előtt lévő villanypóznára fészkelnek, bizonyos személyek háborognak, mert összepiszkítja a kaput, a bejáratot és rontja az otthonuk látképét. A legrosszabb, amit ilyenkor tehetnek az, hogy önkényesen leverik a fészkeket, elüldözik vagy bántják őket. Ilyenkor az a helyes, hogy a madár- és természetvédő szervezeteket értesítik, akik helyszínre mennek és a tulajdonossal közösen próbálnak megoldást találni a problémára.

Mivel a társadalmunk hozzáállása összeségében véve nem igazán barátságos a madárvilágot illetően, az országban jellemzően félénkek a madaraink. A múltban még inkább így volt, ugyanis a múlt század ’50-es és ’60-as, ’70 -es évtizedeiben egy romboló hatású  politikai hozzáállás uralta a romániai társadalom madarakhoz való viszonyulását. A ragadozómadarak ellen – amelyek egyébként a madárvilág talán leglátványosabb ékességei, országos kampány folyt. A kiirtásukat követelték, kártevőknek nyilvánították őket, amit komolyan vett a vadásztársadalom, mert bónuszokkal járt, ha egy sas, egy ölyv, egy kánya vagy más ragadozómadár kilövésének, elpusztításának bizonyítékát  felmutatták. Rengeteg faj a kihalás szélére került, másokat keményen megtizedelt ez az emberhez méltatlan ténykedés.

Van az a népi mondásunk, hogy „vigyen el a kánya”, ami arról tanúskodik, hogy elvileg a kánya egy gyakori madárfaj volt mifelénk.  Mostanság kányát az országunkban alig észlelünk (főleg vöröset). Jómagam példáúl az idén csak egyszer láttam barnakányát, két héttel ezelőtt pedig repestem az örömtől, mikor Dobrudzsában találkoztam egy vöröskányával is. Legtöbbször évente, kétévente bukkan fel az utóbbiból egy-kettő Romániában. Ma már nem tud elvinni a kánya, mert ritkává vált.

Néha az az érzésem, hogy a környezetvédelmi szervezetek tevékenysége pont azokhoz nem jut el, akikhez igazán kellene. Vannak kiemelkedő madár- és állatvédő szervezeteink, és dolgoznak is, igyekeznek, sokak előtt mégis láthatatlanok és hallhatatlanok maradnak. Miért?

Ha más kelet-európai országokhoz hasonlítom a hazai zöld mozgalmat, legyen az Magyarország, Lengyelország vagy Csehország, a  környezetvédelmi civil szféránk fejlettségi szintje némileg alacsonyabb. Vannak jó szervezeteink, de elégtelen a számuk, hiányos a finanszírozásuk, és noha szakmailag rengeteget fejlődtek – például a madárvédelmi szervezeteink a világon bármely más hasonszőrű szervezettel felvehetnék a versenyt tudás, projektek és hozzáértés terén –, összességében nézve a mozgalom megtorpant a fejlődésében. Nincs elegendő pénz, amiből fenntarthatnák magukat. Őrülten természetszerető kell legyen az ember, hogy hosszú távon megmaradjon a zöld szervezeteknél, ahol sok esetben, főleg a kisebb szervezeteknél, minimálbérhez közeli a kereseti lehetőség.

Egy frissen végzett egyetemista, aki egy zöld szervezetnél kezdi karrierjét, általában lelkes, mindent belead, sokszor azt is elfogadja, hogy kevésből kell megélnie, mert közben a hivatásának élhet. De amint családot alapít, megváltoznak a prioritások, és ezért sokuk munkahelyet kell váltson, hogy fenntarthassa a családját. Innentől kezdve már, kevesebbet tudnak beleadni, mert nem marad sem idejük, sem elegendő energiájuk ahhoz, hogy továbbra is aktívak maradjanak a mozgalomban.

Említette, hogy a természetfotózás önnek is a hobbija az alapítványi munkája mellett. Hogy sikerül mindnek eleget tennie? Ekkora siker után bizonyára nem fog megállni: a jövőben is jelentkezik versenyekre?

Ha tehetném, minden napomat a természetben tölteném, de a munkám ezt nem engedi meg. Így marad a hétvége, amikor ha csak tehetem, reggeltől estig a természetet járom, a szabadságaim idején is az élővilág közelségét keresem, illetve nemrégiben bevezettem azt is, hogy tavasszal és nyáron hétközben egyszer-kétszer hajnali 4-kor kelek, ötkor már Homoródszentpálon fotózok, 9 órakor pedig már bent is vagyok a munkahelyemen.

Mivel nemzetközi szinten is aktív alapítvány a miénk, így több nemzetközi eseményre és konferenciára is járok időnként. Ilyenkor is gyakorlom a hajnali fotózást, ha a helyszín megfelel erre. Így sikerült például Ausztrália és Új-Zéland madárvilágának 10 százalékát lefotózni, Malajziában,  az Egyesült Államokban vagy Spanyolországban pedig  körülbelül 7-8 százalékát.

Az utóbbi években annyira felerősödött a mezőny, olyan sokan tudnak már jó fotókat készíteni, hogy a zsűrik inkább a megismételhetetlen, az egyedi pillanatot, a mesét, üzenetet közvetítő képeket keresik. Ma már nagyon sokan képesek például arra, hogy egy szép ragadozómadár portrét elkészítsenek, de ahhoz komoly türelemre, fajismeretre és némi szerencsére is szükség van, hogy egy különleges életképet kapjon valaki lencsevégre.

Természetesen remélem, hogy fognak még hallani a fotós tevékenységemről jelentkeztem például  Az év természetfotósa  elnevezésű világversenyre is. Emellett beneveztem a Svájci Ornitológiai Intézet éves versenyére, illetve az Év természetfotósa Magyarországon versenyre is. Az első  esetében októberben, míg a második esetében novemberben hirdetnek nyerteseket. A magyar versenyen is volt már díjazott fotóm. Ugyanakkor év végéig szeretném megjelentetni az első fotóalbumomat, három nyelvű (magyar, román, angol) kiadványként, benne Hargita megyei tájfotókkal, madár- és emlősfajokat bemutató felvételekkel, de lepkék, szitakötők és virágfotók is helyet  kapnak benne.