Vakációja első napján, a napozón látottak kapcsán rövid Facebook-bejegyzésben „kiáltott fel” egyik ismerősöm: „a román tengerparton a szülők 90 százaléka minimum túlsúlyos, és ugyanígy a gyermekek 50 százaléka is. Lesújtó látvány…” A nagyon tömör summázásra magam is összerezzentem, mert ez a leírás nagyon komplex problémahalmaz végeredménye, amit magam is tapasztalok a hétköznapjaimban.

Nyár van, javában dúl a vakációs idény, az eddig munkában robotoló szülők is igyekeznek megvalósítani azt az ideálképet, amely talán egész évben lelki szemeik előtt lebeg. „Szabadság” címszó alatt „kirakni a hasukat süttetni” egy nyugalmas tengerparton, távol mindentől és mindenkitől, aki ennek a nyugalomnak zavarótényezője lehetne (és ebből van bőven, a munkahelyi gondokon át egészen a hétköznapok demoralizáló rutinjáig).

És akkor ugye, ott van a fürdőruha vagy akár a laza szabadidős ruházat, amit fel kell venni egy olyan testre, amelyet azelőtt 24/7-et nem arra használt az ember, hogy a Baywatch-ból ismert David Hasselhofféhoz vagy Pamela Andersonéhoz hasonlatossá tegye… Hanem, például arra, hogy olyan erőket gyűjtsön föl benne, amelyek a napi szükségesek megteremtése mellett annak az anyagi keretnek az előteremtésére is alkalmasak, ami lehetővé tesz egy ilyen vakációs „dőzsölést”.

Nyilván, nagyon csúnya dolog elhanyagolni magunk, a napi mozgásunk, és csak azért gürizni, hogy a családnak az anyagi feltételei meglegyenek, azonban napi 10-13 órányi munka után az ember már nem azon filózik, hogy ez micsoda rettenetes és káros mentalitás. Inkább arra gondol, hogy ma is tett valami „hasznosat” családja biztonságért. Ennek a jóérzésnek a fokozására pedig este tízkor még bekanyarít egy jó tábla csokit vagy kétüvegnyi sört, ami kikapcsolhatja kicsit a napi mókuskerékből.

Persze, nagyon igaz az is, hogy a fejlődő értelmű kisgyermekünk előtt kéne járni a jó példával, kiegyensúlyozott életvitellel kéne modellezni azt, hogy „né, anyuka és apuka egyformán fontosnak tekinti a biztonság és a jó egészségi állapot fenntartását”. De ha ez utóbbinak például a rendszeres sportolás „változata” egyben azt is jelenti, hogy az ember két órával kevesebbet tölt a gyermekkel, akkor szent meggyőződésem, hogy „felelős” szülő nem a fitnesztermet választja, hanem a társasozást vagy játszóterezést a gyermekkel. Nem mintha teljes mértékben igaza lenne…

Az én napi rutinomból is körülbelül három hónapja maradt ki a sport, holott láttam a hasznát, jótékony hatását is. Azonban ez egyértelműen azt jelentette volna, hogy kevesebb időt töltök a gyermekemmel, ráadásul a munka-otthon-munka-otthon tengelyen, az egyensúlykeresés útvesztőjében már nem találtam meg a helyét a lazítás eme formájának, amelyet jobb helyeken „én-időnek” is szokás nevezni.

„Menj sportolni, mert azt a gyermekért is teszed” – szokott motiválni ilyenkor a szülőanyám, de ez még mindig nem kielégítő indok számomra arra, hogy a sportolásra „elfecsérelt” időt ne a gyermekre fordítsam inkább.

Aztán meg a mókuskerékben taposók életében van egy másik jelenség is: a krónikus kialvatlanság, ami – tudvalévő – szintén nem járul hozzá ahhoz, hogy szépek és vékonyak legyünk, ennek pedig megvan a nagyon pontos tudományos magyarázata. Ráadásul az anyukák esetében ott van még bónuszként a gyermek alvási szokása, ami nagyjából meg is határozza, hogy mikortól kezdhetnek arról álmodni, hogy egy jó, kiadós alvás mellett még a sportolás is bejöhet a képbe (mert ehhez ugye némi fizikai erő is kellene, nem annak az ólmos súlyosságnak az érzése, amely a kialvatlan ember sajátja, amikor este egyszerűen beleájul a párnájába).

A problémának egy másik összetevője, azt hiszem, társadalmi jellegű (ha az előbb felsoroltak netán nem azok lennének), és ez kifejezetten a táplálkozási szokásokhoz kapcsolódik. Az egészséges élelmiszer beszerzésének nálunk még mindig nincs eléggé kiterjedt kultúrája, s mindezt megkoronázza az is, hogy az „ebédszünet” intézményét sem vesszük komolyan, vagy egyenesen nem tartható be ez a napi „luxus”, amit általában egy péksütemény vagy gyorsétkezdei szalmakrumpli gyors legyúrásával tíz perc alatt rövidre zárunk. Persze, én általában arra nagyon szigorúan igyekszem figyelni, hogy a gyermek ne gyúrja magába napi redszerességgel a különböző cukrokat, csokikat, egyebeket, ne tartozzon abba az említett „50 százalékba” (mert az elsősorban nem esztétikai kérdés, hanem egészségügyi), de ez korántsem jelenti azt, hogy ugyanilyen tudatosan követem azt, hogy én magam is kikerüljek az inkriminált „90 százalékos” kategóriából…

Nos, ilyen körülmények között logikus is, hogy az ember a tengerparti vakációzás előtt elsőként azon gondolkodik, hogy milyen kelméket, sálakat, alkalmas és minden eltakaró ruhadarabokat tekerhet magára, hogy ne látszódjanak a „lesújtó látványt” jelentő „hattyú” testének feleslegei.

Nyilván, a testsúly kérdése szorosan függ a hozzáállástól és változtatni tudástól. De azt is bizton merem állítani, hogy az erről való gondolkodás napi szintű, estemben legalábbis. És remélem, hogy a jelenlegi életem „több terepen is muszáj teljesíteni” típusú hajszájában legalább annyira helyreáll az egyensúly, hogy a cél érdekében sikerül kimozdulnom a holtpontról.