Lea születése óta lakásunk néhány négyzetméteres fürdője egy mágikus hely. Oda egyedül szoktam menni általában, de ha kislányom megneszeli, hogy magánidő „illetéktelen” eltöltésében sántikálok, akkor vége mindennek. Szó szerint is…

Szinte kétévesem ugyanis láthatóan allergiás arra, ha valamelyikünk – és főként az anyja – magára csukja a fürdőajtót. Ilyenkor bármilyen érdekes tevékenységet képes rögtön otthagyni, megszakítani és vidám kiáltozások közepette jelzi, hogy márpedig ez a terv nem fog nekem sikerülni. „Anya, anya, Lea is, Lea is” – szokta ilyenkor kiabálni és erélyesen dörömböl az ajtón, akár sírást is mímel mindaddig, amíg ki nem nyitom. 

Soha nem értettem, hogy egy parányi poronty mi érdekeset találhat ősei anyagcseréjében, egy dolog azonban biztos: részletes magyarázattal kell szolgálnom minden alkalommal arról, hogy miről is szól a tevékenység, és azt is hozzá kell tennem, hogy „mindjárt” érkezem vissza „az életbe”, csak éppen nem túl ideális körülmények között lemenedzselném valahogy a halaszthatatlant.

Ha csak „apró” kifogásom van a fürdőben való tartózkodásra, Lea ezt is rögtön felméri és ellentmondást nem tűrően követeli, hogy azonnal nyissam ki az ajtót. Előbb szabadkozom, de aztán lemondóan, áthidaló megoldásként ki szoktam nyitni résnyire az ajtót, amire az illető nyílásban nyomban meg is jelenik mosolygós, göndör fürtök övezte kis arca és röppen is felém a helyzethez nem igazán illő javaslatok egyike: „mondókázzunk” vagy „énekeljünk valamit”.  És akkor, mire a micimackós dal közepéig érnénk, már el is tudom hagyni a fürdőt, elvégre az ember nem azért megy oda, hogy ott indokolatlanul hosszú percekig elidőzzön. Ráadásul, arra is volt már példa, hogy figyelemfelkeltés céljából egy ilyen alkalommal a kis csibész magára kente és meg is kóstolta a popsikenőcsöt. Úgyhogy bármennyire is halaszthatatlan a dolog, felelős anya azért mégsem hívja ki tudatosan maga ellen a sorsot..

De Lea nemcsak a fürdőben eltöltött időre érzékeny, hanem arra is, ha valamelyik családtagja pihenés feltett szándékával kinyújtózik a nappaliban lévő kanapén. Birodalma középpontjában ez a tevékenység szigorúan tilos. Ilyenkor villámgyorsan felpattan az illető hátára, hasára, oldalára és a behunyt szemét ütemesen nyomkodva, kedvesen szólongatja: „Mama, nem alszik! Felkel!” „Anya kinyitja szemét, nem alszik!” Semmi, még a legérdekesebb rajzfilm sem tud annyira érdekes, lehengerlő lenni, hogy Lea figyelmét elterelje arról, hogy az anyja, nagyanyja vagy nagyapja néhány másodpercre felelőtlenül lehunyta a szemét és csak a hangokból következtet arra, hogy a gyermek nincs végveszélyben, például éppen nem a könyvespolcon sétálgatva rángatja ki kedvenc könyvei egyikét-másikát.

Leával a főzés sem sokkal egyszerűbb, mert ugye, azt is tudnia kell, hogy mi rotyog a fazékban, és meg is kell néznie azt folyamat közben. Hogy bevonja a tevékenységbe a kis kíváncsiskodót, a nagyanyja ilyenkor bábfigurákat készít a zöldséglevesbe készülő murokból, zellerből vagy paprikából, aminek köszönhetően kétszeres hosszúságúra nyúlik az amúgy nagyon prózai műveleteket feltételező tevékenység. Azonban ez mindent megér, mert Lea nagyon díjazza azt, hogy ő is részt vehet annak elkészítésében, amit kicsivel később jóízűen elfogyaszt.

Vele tehát a nagyon unalmasnak ígérkező folyamatok sem a klasszikus medrükben haladnak, ez hovatovább nem egy elfogadott verzió, ha az illető rutinfeladatot az ember Lea társaságában szeretné megoldani. Így például a vásárlás sem mondható hagyományosnak. Éppen a tegnap, miután megunta a megfelelő gumicsizma kiválasztását és felpróbálását, az üzlet kirakatában száguldozva szórakoztatta a járókelőket, integetett és táncolt az üzletvezető elnéző gyönyörködésére. „Hagyja csak, asszonyom! Nem történik semmi…” – szólt oda nekem elbűvölve a kirakat felügyeletével megbízott úriember. És ezzel vége is szakadt menten minden tiltásra vonatkozó anyai pedagógiámnak, miszerint „nem szabad” a kirakatban szaladgálni, mintha csak a saját nappalinkban lennénk. Lea igen hamar konstatálta, hogy a helyzetben fölém helyezkedő autoritás áldását adta az éppen zajló ténykedésére. Mert ugye, ki tudna ellenállni egy ilyen göndör fürtös csupa mosolynak.

És azt hiszem, hogy a lépten-nyomon anyapróbáló leaságokból álló időszakom még csak most kezdődik. De hát, állok elébe a kihívásnak…