Mult héten induló sorozatunkban arra kérünk ismerősöket, meséljék el, hogyan találkoztak első ízben különféle technológiai eszközökkel, amelyek mára a hétköznapjaink részeivé váltak, vagy már ki is koptak belőlük. Második részünkben a mobiltelefonos élményekről számoltak be, miután az elsőben az első számítógépekről nosztalgiáztak.

„Az első telefon a családban anyukám Siemens A55-je volt, ami tíz évig szolgálta gazdáját - bár az első három évben én úgy gondoltam, hogy az az én telefonom is, mert volt rajta Whack-a-mole” (egy 1976-os játék virtuális változata, amelyben a különböző lyukakból felbukkanó fejet kell lecsapni – a szerk.) – meséli Zoltán. Első saját telefonja egy saját Nokia 6070 volt, hetedik osztályban vásárolta az első saját blogja reklámbevételeiből. „Fél év múlva persze elvesztettem a telefont. Azóta ez a jellemző.”

Kérdésünkre, hogy volt-e sejtése arról, merre fejlődik a telefonos világ, azt válaszolja: számára egyértelmű volt az irány, bár a pillanatnyi állapot mindig becsapó: „mindig örülsz, amikor egy új feature kijön, pedig tudod, hogy nagyon hamar elvavulttá válik. Emlékszem, amikor az internetszolgáltató először 500 megáról 700-ra emelte a havi forgalmat, otthoni, kábeles internetnél. Nagyon jó volt az is”.

 „1995-ben, a mobiltelefonok (h)őskorában vettek apámék egy Alcatel One Touch Easy nevű telefont, amihez annyira értettek, hogy a menübe benyomva rögtön a számokat nyomogatták, aztán mentek panaszkodni az üzletbe, hogy elromlott a készülék” – meséli Levente. Emlékszik, akkoriban a telefonálás úri mulatság volt, amit nem mindig vettek figyelembe a szülei: „apám fizetésnyi számlákat tudott csinálni”.

Hatodik osztályos korában, amikor már az Alcatel eléggé lepattant már, megkapta a szüleitől. Mint meséli, mindig vitte az iskolába magával, de nagyjából csak azért, hogy a csengőhangokat hallgassák: „próbáltunk polifonikus csengőhangokhoz jutni – ezeket a tévéből vettem meg”.

„2003 júliusában történt, 16 éves voltam, s épp készültem elhúzni otthonról rekordidőre - 14 napra. Indulás előtt egy nappal kezembe nyomtak a szüleim egy Ericsson T39-est. Emlékszem, hogy az illető táborban csak nekem volt ilyen "modern" telefonom, amit csak ki kellett vegyek a zsebemből, nyissam fel, s már is beszélhettem, ha hívtak” – meséli István. Nem csoda, ha menőzni lehetett a telefonnal: a billentyűzetét egy lap födi, amit le lehet nyitni: az ember majdnem a Mátrixban érezheti magát.

Létezik egy legenda, amit több városban is mesélnek, és vélhetően meg is történt több helyen: amikor a mobiltelefon még inkább az imázs része volt, és még csak néhányaknak jutott, akkor egy fiatal srác hangosan beszélgetve vonult végig a központon – amíg meg nem szólalt a telefonja.

Címlapi illusztrációnk forrása: samsungtomorrow.com