„Ha nem adod nekem a karkötőd, feltöltöm rólad azt a fényképet, amelyiken cikisen nézel ki”, „ha nem írod meg neki, amit mondtam, kinyírlak”, „mi ez a fénykép? Lapátfülű elefánt vagy” – gyakran szidalmazzák és fenyegetik egymást így a gyermekek. Az iskolai zaklatásnak (bullying) a szemtől szembeni találkozások mellett az online tér is teret ad, ahol meglehetősen elszabadulnak az indulatok. Mit tehet a felnőtt, ha megbizonyosodik arról, hogy gyermeke az agresszor vagy éppen az elszenvedő? Mi készteti a csemetéket arra, hogy társukat a legkegyetlenebb módon bántsák? Az online oktatás lehet a sértések és zsarolások melegágya? – tettük fel kérdéseinket Köntés Beáta pszichoterapeutának.

Ütés, kiközösítés, megalázás, csúfolódás, zaklatás – így írható körül az iskolai bántalmazás. De pontosan mi minden sorolható ebbe a kategóriába?

Fizikai, verbális és a világhálón történő zaklatásokról beszélhetünk. Fizikai alatt a testi sértést értjük, a verbális bántalmazás pedig az, amikor a gyermekek egymásnak beszólnak, egymás háta mögött beszélnek, gúnyolódnak. Az okostelefonok és az internet korlátlan használatával azonban megjelent a cyberbullying is, ami leginkább a közösségi médiában tarol, és talán a legkegyetlenebb: a Facebook, a YouTube és az Instagram mind olyan felületek, ahová a gyerekek könnyűszerrel töltenek fel megalázó tartalmakat egymásról – és az interneten nem úgy zajlik a bántalmazás, mint szemtől szemben, mert elveszítik a féket. Ha megütik egymást a gyerekek, akkor a másik szomorúsága és sírása megszólaltathatja a lelkiismeretüket, ám a közösségi médiában nincsenek reakciók, nem érzékeli szavai és tettei súlyát az agresszor, mert nem látja, hogyan reagál a bántalmazott fél, ezért eluralkodik fölötte a kegyetlenség. Az online oktatás nem engedi olyannyira elhatalmasodni az iskolai bántalmazást, mint a közösségi média, mert a tanításhoz használt platformokat a tanár és a szülő is ellenőrzi.

Tisztában kell lenni azzal, hogy az iskolai bántalmazások mindig a fölé- és alárendelt szerepekre épülnek, ezek időközben alakulnak ki az osztályközösségben, előtérbe kerülnek a hangosabb gyerekek, és háttérbe szorulnak a visszahúzódottabbak, ami a bántalmazások kiindulópontját is jelentheti. Az, aki elindítja a folyamatot, tisztában van tettei következményeivel. A bántalmazó pontosan tudja, hogy ténykedésével a társát bántja, és az is tudatosul benne, hogy milyen fejleménye lehet az agressziójának, mégsem szentel nagy jelentőséget a következményeknek. Csupán ki akar tűnni, valamivel ki akar emelkedni a kortárscsoportból, ezért csúfol, üt vagy aláz meg másokat.

Az, hogy kik válnak bántalmazottá vagy bántalmazóvá, függ bármitől is? Vagy a legkiegyensúlyozottabb család sarja is beleeshet egyik-másik csapdájába?

Gyakran előfordul, hogy az otthon bántalmazott gyermek az iskolában agresszorrá válik, mert ezt tanulja, illetve valahol ki kell tombolnia az indulatot, a fájdalmat, amit úgy gyűjt össze, hogy az egyik szülője, alkalomadtán mindkettő visszaél kiszolgáltatott helyzetével. Ilyenkor ő is keres egy alacsony önértékelésű, perifériáról érkező gyermeket, olyat, aki tisztában van azzal, hogy valamilyen szinten alárendelt pozícióba tehető, és ugyanúgy kezd viselkedni társával, ahogyan otthon vele bánnak a szülei.

Többnyire azok válnak bántalmazottá, akiknek kevesebb az önbizalmuk, akik egy érzékenyebb rétegből jönnek a nevelésüket vagy anyagi helyzetüket illetően. Hiszen amiatt is lenézhetik társaikat a gyerekek, ha nincsenek olyan menő dolgaik, mint a tehetősebb szülők csemetéinek, és az anyagi helyzet máris „jó ok” arra, hogy kiszolgáltatottá váljon a csemete.

Ha a bántalmazott nem osztja meg szüleivel a helyzetét, észrevehetik a felnőttek bizonyos jelekből azt, hogy mi történik gyermekükkel az iskolában? Ezek a gyermekek felnőttként élhetnek teljes értékű életet?

Az például intő jel lehet a szülőnek, ha a gyermek nem akar iskolába járni, valamint az is, ha szomatikus zavarokat észlel a csemetén: gyakran arra hivatkoznak az apróságok, hogy hányingerük van, fáj a hasuk, és előfordulhat, hogy ez azért történik, mert az osztályban kiközösítik őket társaik. Emellett a bántalmazott gyermekek további jellemzője az, hogy magukba fordulnak, elkezdenek szorongani, megváltozik a viselkedésük, romlik a teljesítményük, és alvási nehézségek is mutatkozhatnak náluk.

Rengeteg következménye lehet a bántalmazásnak. Amennyiben a bántalmazott gyermek felnőttként felismeri az összefüggéseket, változtathat helyzetén, megfelelő erre az önismereti, személyiségfejlesztő csoport, ahol feldolgozhatja a problémákat, feloldhatja szorongásait. De ehhez nagyon fontos, hogy észrevegye a kapcsolódási pontokat. Tegye fel magának felnőttként a kérdést: „amiatt, hogy gyerekként bántalmazva voltam, hogyan viszonyulok most a szerepeimhez?”. Meg kell vizsgálnia, hogy a beosztott szerepében, a házastársi szerepében, a baráti kapcsolataiban milyen viszonyai alakultak ki.

A bántalmazóból is válhat kiegyensúlyozott ember, de ehhez az szükséges, hogy már akkor segítséget kapjon, amikor a bántalmazó szerepében, azaz például az otthoni kiszolgáltatott helyzetében van. A bántalmazó is áldozat, hiszen az életében felmerülnek bizonyos problémák akár a családban, akár más közösségeiben, amelyek arra késztetik, hogy jómaga is bántalmazóvá váljék. Ez azonban kevésbé észrevehető otthon, nincsenek specifikus „tünetei” annak, hogy a csemete az iskolában agresszor lenne. Viszont a közösségi médiának hála, ha a szülő követi, hogy miként van jelen gyermeke a szociális hálón, akkor észre tudja venni, ha erőszakossá válik. Nagyon fontos, hogy attól a perctől kezdve, hogy telefont adunk a kicsi kezébe, odafigyeljünk rá, hogy mit és hogyan használ, mert védtelenné válik, ha a kütyü a mindennapjainak részét képezi.

Az ilyen helyzetek a teljes osztályközösséget érintik. Miként viselkednek ilyenkor a pajtások, a tanárok?

A szemtanúkról sem feledkezhetünk meg, hiszen ők is áldozatok. Bár passzívan vesznek részt a helyzetben, nagy felelősségük van: vagy szemet hunynak a probléma fölött, vagy átírják, enyhítik a történetet, és azt mondják, „megérdemelte, mert ő is tett valamit, így nekünk semmi felelősségünk ebben”. Mindezt félelemből cselekszik, attól tartanak, hogy ha beavatkoznak, belőlük lesz a következő áldozat. Általában igyekeznek kizárni a pedagógusokat a játszmáikból, ám, ha egy gyermek mégis nagy bizalmat szavaz egyik tanárának, és beszámol a helyzetről, fontos, hogy a pedagógus komolyan vegye, elhiggye azt, amit hall.

Mit tehet a felnőtt, ha gyermeke a bántalmazott szerepébe kerül? Hát akkor, ha a bántalmazó szerepben mutatkozik meg?

A szülőnek beszélgetnie kell gyermekével, nem várhat addig, míg például bántalmazottá válik a csemete. Amennyiben már korábban ki tudja alakítani a bizalmi kapcsolatot, biztos lehet abban, hogyha bajba kerül a gyermek, szüleihez fordul. Ugyanis a gyermekek nem szeretnek erről beszélni, hiszen pont az a kortárscsoport alázza meg őket, amiben elvegyülni szeretnének, emiatt történhet meg, hogy inkább nem osztják meg szüleikkel kiszolgáltatottságukat.

Ha az apróság nem számol be az esetről, de a szülő észreveszi a tipikus tüneteket, akkor üljön le gyermekével, és kezdeményezzen beszélgetést, nyugodt, törődő módon: a „látom, hogy bizonyos dolgok megváltoztak, látom, hogy másként reagálsz. Elmondod, hogy mi az, ami bánt, ami foglalkoztat téged?” közeledés eredményes lehet, mert a gyermekek megértésre vágynak. Először mindenképp vissza kell tükrözniük az apróságnak, hogy felfedezték, változtak nála bizonyos dolgok, de semmiképpen sem azzal kezdjék a beszélgetést, hogy a gyermeket szapulják azért, mert másmilyenné alakult, megváltozott a viselkedése. Körül kell járniuk, hogy miért történt az, ami, és fontos szem előtt tartaniuk a felnőtteknek, hogy az indulat nem segít.

Még akkor sem támaszkodhatnak az indulatukra, amikor kiderül, gyermekük a bántalmazó. A bullying egy erődemonstráció, a tét a hatalom megszerzése. Tehát a bántalmazó gyereknél azt kell körüljárnia a családnak, hogy miért van szüksége a csemetének az ilyesfajta hatalomra, mi az, amit kompenzálni szeretne, mi az, ami az életéből hiányzik. Mert meglehet, kevesebb figyelem, elismerés, szeretet jut neki.

Honnan jön a gyerek feszültsége? Eredhet az agresszióra való hajlam a verekedős rajzfilmfiguráktól, az öldöklős filmjelenetekből is?

Mivel az apróságok bárhol láthatnak ilyenfajta viselkedést, nagy eséllyel egy-két dolgot elleshetnek abból, amit az agresszívabb rajzfilmek és filmek közvetítenek. Viszont úgy gondolom, ennél mélyebben keresendő az iskolai bántalmazás oka: egy érzelmi hiány kitöltése. Noha szembesülnek olyan jelenetekkel, amelyek nem a korosztályuknak megfelelőek, és előfordulhat, hogy kipróbálnak néhány tévében látott módszert, a kiegyensúlyozott gyerekek, akik szeretve vannak, magabiztosabbak, ha ki is próbálják, azt mondják, nincs kedvük ilyesfélét játszani, mert nem ad semmi pluszt.

Hogyan viszonyuljon bántalmazó gyermekéhez a szülő? Hogyan a bántalmazotthoz?

Szülőként elsősorban világossá kell tenni a gyermek számára, hogy nem köteles eltűrni, ha valaki vele, vagy egy társával rosszul bánik. Fontos megerősíteni ezeket a gyermekeket az önbizalmukban, ha ilyen helyzetbe kerülnek: nyugodtan elmondhatják, hogy ők nem akarják azt, ami történik, és nyugodtan fordulhatnak szüleikhez. Nyomatékosítani kell bennük, hogy ők a legfontosabbak.

A bántalmazó gyermekek szempontjából pedig nem a büntetés a jó módszer. Fel kell világosítani őket arról, hogy milyen következményekkel járhat, ha nem megfelelően viselkednek, ám a pozitív nevelés sokkal eredményesebb lehet. Át kell keretezni a történteket, meg kell nézni, hogy mi az, ami miatt agresszívan viselkednek, mire vágynak valójában. Ezután pozitív visszajelzést kell adni a pozitív cselekedeteikre. Szülőként hangsúlyozni kell náluk azt is, hogy nem velük van gond, hanem a tetteikkel, és nem őket próbálják megváltoztatni, hanem a viselkedésüket. Nagy jelentőséggel bír az is, ha a szülő hisz gyermekének: hatalmas elismerés, ha a csemete úgy dönt, beszámol a felnőttnek arról, ami vele történik az iskolában. Megtiszteli őt a gyermek a bizalmával, ezért sem szabad megkérdőjelezni az elmondottakat, mert roppant nehéz gyermekként segítséget kérni.

Amikor már nagyobbak a gyerekek ajánlatos beszélni velük arról, hogy miként működnek a kiközösítések. Fel kell világosítaniuk a felnőtteknek az apróságot arról, hogy milyen motivációja lehet a kiközösítés kitalálójának, mi hajtja azt, aki ebben részt vesz, és milyen lehetőségei vannak annak, aki ezt elszenvedi. De nem szabad önmagukban keresniük a hibát, sem a bántalmazó, sem a bántalmazott nem selejt, csupán a viselkedésük helytelen – ezt a szülőnek rengetegszer hangsúlyoznia kell.