Míg korábban a családon belüli erőszakról leginkább szóbeli bántalmazásról vagy tettlegességig fajuló konfliktusokról beszéltünk, ma már egyre gyakrabban hallunk hidegvérrel elkövetett gyilkosságokról is. A rendőrségi beszámolók szerint ezek száma nő. Dr. Bakk Miklósi Kinga pszichológust kérdeztük.

– Miért van az, hogy egyre több ilyen eset történik? Mi változott a társadalomban, a jogrendszerben vagy a közbeszédben, ami ide vezetett?

– Nem biztos, hogy valójában több ilyen eset van. Azt is gondolom, hogy egyre hangosabb és erősebb a mediatizálás, és egyre inkább megengedjük magunknak, hogy ezek közüggyé és a közbeszéd tárgyává váljanak – és ez így rendben is van, hogy beszélünk róla. A bántalmazott, az áldozatok nagyon gyakran elhallgatják, bagatellizálják, magukra vállalják, eltitkolják, szégyellik, és egyértelműen tartanak a társadalom megítélésétől – ezért inkább nem beszélnek róla. Most ez átalakulóban van. A jó hír az, hogy beszélünk róla. A rossz az, hogy valóban történik, és gyakran történik. Szinte már hetente hallunk ilyen híreket.

– Kedden egy 24 éves nőt ölt meg volt élettársa: az eddigi információkból úgy tűnik, hogy azt követően gyújtotta rá a házat, miután meggyilkolta. A férfi korábban többször bántalmazta őt, februárban el is rabolta. Visszaeső bűnözőről van szó, aki már ült börtönben gyilkosságért. Az áldozat több alkalommal is kérte a hatóságok segítségét: elrendelték a távolságtartást, sőt rendőri őrizetet is kapott a lakásához. Később azonban kérte, hogy ez csak éjszaka történjen, végül pedig a távolságtartás feloldását is kezdeményezte. Mi vezethet oda, hogy egy áldozat visszautasítja a hatósági védelmet, vagy akár a nyomkövető alkalmazását? Mi zajlik ilyenkor egy bántalmazott ember lelkében?

– Az, hogy valaki meggondolja magát, sajnos nagyon is jellemző. Ezen nem csodálkozom, mert a családon belüli erőszaknak van egy ciklikussága. Az első fázis általában az, hogy a feszültség felgyűl, majd robban – ez az erőszak kitörésének fázisa. Ez az állapot tarthat napokig vagy akár hetekig is. Ezt követi egy másik sajátos szakasz, amit „mézesheteknek” nevezünk. Ez sokszor bűnbánó viselkedésben nyilvánul meg a bántalmazó részéről: bocsánatkérésben, még ha csak szavak szintjén is. Konkrétabban például: kirándulást szervez, virágot hoz vagy valamilyen figyelmességgel próbálja megmutatni, hogy sajnálja, vagy legalábbis azt üzeni, hogy „nem kellett volna így történnie”. És ilyenkor az áldozat meginoghat – behódol, vagy reménykedni kezd abban, hogy a dolgok valóban megváltoznak, és így belemegy az újabb ígéretekbe. Ilyenkor szokott - a „mézeshetek” időszaka alatt – visszatérni a nő. Tehát a feszültség kirobbanása után elmegy, majd a „mézeshetek” alatt – amikor jönnek az ígéretek, a gesztusok, a mindenféle szép és jó – visszajön. Ahhoz, hogy a nő – vagy általánosságban a bántalmazott – fel tudja vállalni a helyzetet, támogatásra van szüksége. Ahhoz, hogy meg tudja tenni a lezárás lépését, fel kell készíteni az érintett személyeket. Ez nemcsak lelki felkészítést jelent – nemcsak azt, hogy hogyan fog boldogulni, hogyan képzeli el az életét egyedül vagy a gyerekekkel –, hanem minden szempontból felkészítést jelent, beleértve az anyagiakat is.

Gyakran kiderül, hogy a nő azért nem tud egyedül maradni, mert nem tudja fenntartani magát, és nem tudja ellátni a gyerekeket sem. Ezért kénytelen visszamenni abba a hurokba, ami előbb-utóbb ismét csak a nyakára fog kerülni.

– Egy ilyen eset után – amikor az áldozat a „mézeshetek” időszakában vagy annak hatására visszavonja a feljelentését – a következő alkalommal, amikor a családnak, barátainak, ismerőseinek mesél az erőszakról, felmerül a kérdés: vajon még hisznek neki?

– Nem feltétlenül arról van szó, hogy nem hisznek neki, hanem inkább arról, hogy a környezete feladja a segítségnyújtási szándékát – ha egyáltalán volt ilyen. Ha az áldozat kétszer-háromszor is visszafordul, visszamegy a bántalmazóhoz, akkor egy idő után elég világossá válik: nem tud vagy még nem akar végleg elszakadni. És ilyenkor jogos a kérdés: hol van az a külső erő, ami képes lenne erre rákényszeríteni a nőt, vagy az egész családi rendszert, hogy végre megtörténjen az elszakadás? Ezért mondtam az előbb, hogy ahhoz, hogy bárki le tudjon szakadni egy ilyen helyzetről, nemcsak lelki támaszra van szüksége, nemcsak egy baráti véleményre, hanem sok szempontú, sok oldalú támogatásra – jogi, anyagi, pszichológiai szociális, stb. Egy egész háló kellene, ami kifogja az egyént, a baráti intés ebben az esetben nem szokott elég lenni.

– A törvény most már az áldozatok mellé áll, vannak különböző olyan intézkedések, amiket kihasználhatnának. A legtöbb esetben, vagy elég sok esetben, visszautasítják a távoltartási határozatban elrendelt nyomkövető rendszert, még akkor is, ha ez nagyobb biztonságot jelentene számukra. Ki tehetne azért, hogy valamilyen módon mégis védve legyenek?

– Ez egy nagyon komplex kérdés. Ha távolabbról közelítjük meg, akkor gondoljunk csak bele: ez a nyomkövető szerkezet – vagy bármi ehhez hasonló – életidegen, különösen ebben a kultúrában. A ki mit tehet kérdésről azt gondolom, hogy mi mindannyian tehetünk. Most is teszünk azáltal, hogy beszélünk róla, és ha egyre többet beszélünk arról, hogy hol van a határ, meddig lehet elmenni, mi számít bántalmazásnak, meddig tart ez, milyen típusai vannak stb., a tudatosítás irányába teszünk lépéseket. Nem szabad, nem érdemes a bántalmazásban létezni, élni – van kiút, vannak jó példák, akiknek sikerült kiszállniuk.

Úgy gondolom, hogy lassan-lassan át kellene írni a társadalmi narratívát, az erről való gondolkodást, a hozzá kapcsolódó állásfoglalásokat. Talán egy ilyen interjúval is ezt tesszük: akarjunk ilyen helyzeteket felvállalni, akár abban az esetben is, ha nincs precedens, nem tudjuk, hogyan kellene cselekedni, a saját magunk vagy szűkebb környezetünk számára adjunk esélyt arra, hogy új utat taposson ki.

Nem ismerjük a jelenség felvállalt formáját, nem tudjuk, hogyan lehetne igénybe venni a lehetőségeket, a segítséget, nem tudjuk, mi következik ezután. Nagyon erős a bizalmatlanság – nem csak az újjal szemben, hanem többirányú félelem is van. A bántalmazó – az agresszor – keze sokszor messzire elér. A bántalmazott nők gyakran attól rettegnek, hogy: „rendben, most kapok segítséget egy-két hónapra, de mi lesz egy év múlva, két év múlva, öt év múlva? Mi lesz az életemmel? Meg fogja bosszulni. Nem fog békén hagyni”.

– Vegyük sorra, milyen jelekre kell odafigyelnünk, hogy ne fajuljon el egy agresszió vagy bántalmazás. Kezdjük ott, hogy ha emberek egymásra kiabálnak, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott pillanatban meg fogják ölni egymást. Én most a szélsőségekről beszélek. Mire érdemes odafigyelni, hogy ne jussunk el a nagyon durva helyzetekig?

– Beszéljünk először a bántalmazás fajtáiról – arról, hogy milyen bántalmazási formák tekinthetők valóban bántalmazásnak.

Kezdjük a verbális bántalmazással: ez nem azt jelenti, hogy valaki néha megemeli a hangját, hanem inkább a folyamatos lekicsinylést, gúnyolódást, nevetségessé tételt vagy rendszeres fenyegetéseket. Ezek mind olyan verbálisagresszió-formák, amelyek beépülhetnek a hétköznapi szóhasználatba. Idetartoznak a címkék is, bélyegek, a másik stílusának, modorának lekicsinylése – ezek egyértelműen jelezik, hogy valami nem stimmel a kommunikációban.

Az érzelmi bántalmazás esetén a bántalmazó megtagadhatja a másik érzelmi igényeit, szükségleteit – például elszigetelheti a barátaitól, családtagjaitól. Ide tartozik a túlzott féltékenység is, az önbizalom lerombolása („nem vagy jó semmire”, „velem érsz csak valamit”), vagy az állandó hibáztatás („ez mind miattad van”, „te hozod ezt ki belőlem”). Ide sorolhatók a tárgyak dobálása, csapkodása is – mindezek olyan megnyilvánulások, amelyek félelmet keltenek.

A fizikai bántalmazás talán a legkézzelfoghatóbb – erre általában gyorsabban felfigyelünk. Formái a lökdöséstől, pofonoktól, ütésektől kezdve egészen az égetésig, éheztetésig, szomjaztatásig, alvásmegvonásig terjedhetnek. Ezek mind a testi szükségletek szándékos megtagadásával kapcsolatos bántalmazási formák.

A szexuális bántalmazás gyakran része a kapcsolaton belüli erőszaknak. Ide tartozik minden nem kívánt szexuális cselekedetre való kényszerítés – nemi erőszak, ami van házastársak között is. Létezik olyan is, hogy a párt (a nőt) másokkal való szexuális aktusra kényszerítenek, vagy ellehetetlenítik a fogamzásgátlást, vagy éppen abortuszra kényszerítik.

Amiről kevesebbet beszélünk, pedig Erdélyben is gyakori, az a gazdasági bántalmazás. Ez azt jelenti, hogy a bántalmazó anyagi függésben tartja a nőt: elveszi a fizetését, kontrollálja a kiadásait, állandóan megkérdőjelezi azok jogosságát, gyakran társul ehhez megalázás, megbélyegzés is.

– Mit tehetünk, ha ilyen jeleket látunk – akár a tágabb családban, szomszédságban vagy baráti körben?

– Gyakran mondom, és komolyan is gondolom: az erőszak nem magánügy. De nagyon nem mindegy, hogyan avatkozunk be. Ha odamegyünk és kiabálunk, vagy erőszakosan tüntetünk, beszólunk – azzal nem segítünk. Az erőszakra adott erőszakos válasz nem vezet sehova.

Inkább kérdezni kellene: „Segíthetünk valamiben?”, „Bajban vagy?”, „Mit tehetünk érted?” – és alternatívákat kínálni, megmutatni, hogy van másik út is.

Mindezt a lehető legnagyobb tapintattal érdemes tenni, elkerülve az okoskodást, kioktatást vagy moralizálást. Csak akkor tudunk segíteni, ha a másik segítséget kér. Ha nem kér segítséget, akkor – bármennyire szakad bele a szívünk – nem segíthetünk..., ha felnőtt emberről van szó.

– Mi a helyzet akkor, ha gyermeket ér erőszak? Milyen jelek utalhatnak arra, hogy valami nincs rendben?

– Ha egy gyermeket erőszak ér, az előbb-utóbb testi vagy viselkedésbeli jelekben is megmutatkozik – ha nem is beszél róla. Másképp kezd el játszani, agresszívabb vagy éppen visszahúzódóbb lesz. Másként viselkedik, mint korábban. Az erőszak gyakran kivetül a külvilágra: a gyerek más gyerekekkel agresszívan bánik, a beszélgetésben, a közös játékban is megjelenik a feszültség.

De nemcsak a nyílt agresszió, a csend is beszédes lehet. A visszahúzódás, szorongás, szomatikus panaszok (hasfájás, fejfájás, hányinger, étvágytalanság, alvászavar), a szociális készségek csökkenése, vagy a túlzott érzékenység is utalhat traumára.

Van, hogy a gyerek toleránsabb lesz az erőszakkal, elfogadja, mint normális viselkedést – ez a tanult tehetetlenség egyik jele. Ha iskolába jár, a figyelemzavar, a koncentráció romlása, a kognitív képességek visszaesése is gyanúra adhat okot.

– Mit lehet mondani azoknak a fiataloknak, akiket bántalmazás ért, de félnek, hogy amennyiben elmondják, környezetük nem hisz majd nekik?

– Ha egy gyermek egészséges kapcsolatban él a szüleivel, akkor nem kellene félnie attól, hogy nem hisznek neki – de sajnos ez nem minden esetben van így. Sok gyerek kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget él meg, és elhiszi, hogy ezt el kell viselnie.

Gyakran reménykednek, hogy a bántalmazó megváltozik. Van, hogy bagatellizálják az egészet – nem tartják „igazi bántásnak, erőszaknak”.

Felléphet az önvád, a bűntudat, a szégyen. Ezek következtében csökken az önbizalom, extrém félelmet élhetnek meg. Ez az érzelmi hógolyó képtelenné teszi arra, hogy segítséget kérjen. Sokszor csak jóval később, felnőttként képesek elhinni, hogy valóban bántalmazás történt – hogy amit átéltek, nem volt rendben, és hogy ma már van joguk a biztonsághoz, akár jogorvosláshoz.

– Mit javasolhatunk összegezésként a bántalmazottaknak és azoknak, akik segíteni szeretnének?

– A legfontosabb a megelőzés. Olyan társadalmi változásokra van szükség, amelyek megszüntetik a gazdasági egyenlőtlenségeket, és biztosítják az egyenlő esélyeket, egyenlő munkakörülményeket nők és férfiak számára.

Fontos, hogy az erőszakra a hatóságok gyorsan és határozottan reagáljanak – ne legyenek hosszú, hónapokig húzódó eljárások, mert ezek csak tovább nehezítik a helyzetet. Mindenkinek saját szintjén is felelőssége van: törekednünk kell az erőszakmentes kommunikációra, és tudatosítanunk kell, hogy az erőszak nemcsak nőket érint – hanem mindenkit: férfiakat, időseket, gyerekeket, állatokat is.

Az erőszakosság gyakran átível az élet minden területére, és az, hogy valaki képes uralni vagy kezelni az agresszióját, komoly önismereti munkát igényel.

Ez nem egy „divatos” ügy, hanem életforma, működési mód, amit mindannyiunknak meg kell tanulnunk. Csak így haladhatunk egy olyan társadalom felé, ahol nem az erőszaké az utolsó szó.