Préda Barna az erdővidéki Zalánpatakon született, ami legtöbbünk számára talán onnan ismerős, hogy Anglia uralkodója, Károly király – akkoriban még Wales-i hercegi minőségében – néhány évvel ezelőtt birtokot vásárolt ott. A felségi jelenlét diszkrét báján kívül viszont kíváncsiságra ad okot, hogy melyek azok az értékek, amik a Zalánpatakra tévedő látogatót várják, lévén, hogy egy lassan elnéptelenedő és nehezen megközelíthető településről van szó. Préda Barna bő egy évtizede azon dolgozik, hogy ezek a sajátos értékek megmaradjanak, mi több, minél szélesebb körben ismertté váljanak. Ennek érdekében fáradtságot nem ismerve dolgozik, munkájának eredménye pedig három könyv, de nevéhez fűződik a helyi falumúzeum felújítása és a saját maga által gyűjtött tárgyakkal való berendezése. Hiszi és vallja, hogy szülőföldje értékeit nem szabad veszendőbe hagyni. Vele beszélgettünk múltról és jövőről, kihívásokról és lehetőségekről.

– Kezdetben azt kérdezném, hogy létezik-e pontos meghatározás arra a fajta munkára, amelyet te végzel Zalánpatak érdekében?

– Elsősorban helytörténésznek nevezném magam. A középiskolát Gyimesfelsőlokon végeztem, és katolikus teológiát tanultam. Ez ugye, Zalánpataktól száz kilométerre van, és nagy volt a honvágy. Ugyan csábított a papi hivatás, de a cölibátus miatt nem mentem annak, és a honvágy miatt a legközelebbi egyetemet választottam, ami itt, Sepsiszentgyörgyön adott volt, a Babeș–Bolyainak a kereskedelem, turizmus és szolgáltatások gazdaságtana, itt végeztem el három évet. Viszonylag rövid időn belül munkába is tudtam állni a szakmában, ahol mintegy három évet töltöttem el. Minden egyéb, amivel foglalkozom, az nem ehhez kapcsolódik, hanem a hagyományőrzés, a néprajzkutatás és hasonló dolgok érdekelnek.

– Gyermekkorod óta érdekelt a hagyományőrzés, vagy későbbi hatások miatt döntöttél így, hogy ezt folytatod?

– Gyermekkorom óta működik. Benedek Elek azt írta Erdővidékről, hogy erdő, mező, hegy, völgy, falu… minden mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá cseperedik a gyermek?

Én is beleszülettem ebbe a mesevilágba, és olyan nagyszerű mentorom volt, mint a csodálatos, bölcs nagytatám, Farkas József, aki két évvel ezelőtt, 88 éves korában ment el ebből a világból. Elsősorban neki köszönhető, hogy elindultam ezen az úton. Amikor alig két-három éves voltam, akkor mindig kértem, hogy »Tátá, mondjon nekem mesét!« Az én nagytatám olyan bölcs volt, hogy ő nem Csipkerózsikával tömte az én kicsi fejemet, hanem elkezdte a magyarság történelmét az eredetmondákkal, Nimródtól Álmoson keresztül, kronológiai sorrendben, egészen napjainkig. Amikor befejezte a magyarság történetét és a kiemelkedő személyiségek ismertetését, akkor Zalánpatak helyi jellegzetességeiről mesélt, az itteni mesékbe és hiedelemvilágba avatott be. Ezért úgy is fogalmazhatnék, hogy én már az anyatejjel magamba szívtam ezt az örökséget. Ezt viszem tovább.

Egy másik fontos személy az életemben, a szintén zalánpataki Préda Jenő bácsi volt, ő tavaly szeptemberben ment el, 94 évesen. Én 14 éves koromban menten hozzá népi hegedűt tanulni, egészen a tavalyi haláláig tanultam tőle, a hegedülés mellett pedig, anélkül, hogy észrevettem volna, ő az életre tanított engem. Bölcsességgel adta át mindazt a tudást és tapasztalatot, amit élete során felhalmozott. Ezeken a példaképeimen kívül természetesen még sok idős nénitől és bácsitól tanultam Zalánpatakon.

– Feltételezem, hogy nem volt épp a legegyszerűbb dolog egy elnéptelenedő faluban a hagyományőrzést és az értékmentést előtérbe helyezni. Mesélj egy kicsit erről a folyamatról: honnan indultál és hol tartasz most?

– Amint mondtam, már gyermekkoromban kapcsolatba kerültem a régi dolgokkal, megszerettem őket, a magaménak éreztem ezeket. Valahogy úgy alakult, hogy nekem csak idős barátaim voltak és büszkén nevezem barátaimnak azokat, akik megszeretették velem ezt a dolgot. Érdekes módon az én mostani tevékenységem kialakulásában nagy szerepe van Károly hercegnek, pontosabban most már az angol királynak. Az történt ugyanis, hogy 2007-ben, amikor Károly herceg Zalánpatakon vásárolt telket – aminek én mai napig nagyon örülök, és nagyon hálás vagyok – akkor én éppen Gyimesfelsőlokon ismerkedtem az internettel. Beírtam a keresőbe, hogy Zalánpatak, és nagy csalódásomra a Wikipédián volt három sor Zalánpatakról, és a többi csak arról szólt, hogy ott járt Károly herceg.

Akkor fogalmazódott meg bennem az, hogy jó, nagyon örülök, hogy oda jött Károly herceg, de akkor mutassuk meg a nagyvilágnak azt, hogy nekünk megvannak a saját értékeink és Zalánpatak jóval Károly odaérkezése előtt is létezett. Én addigra már összegyűjtöttem sok tárgyi értéket, régiségekre gondolok elsősorban, illetve a falu szellemi értékeit is kutattam. 2010-ben leérettségiztem, ezután pedig fanatikusan nekiálltam és próbáltam rendszerezni ezeket, s amit addig a fiókba gyűjtöttem, azt próbáltam publikálni. 2016-ban érett oda a dolog, hogy megjelent az első könyvem, Zalánpatak monográfiája Az én falum, Zalánpatak címmel. Ez egy szubjektív falumonográfia, 160 oldalas. Amikor a monográfia ősbemutatója volt Zalánpatakon, aznap nyitottam meg egy másik családi házamban Zalánpatak falumúzeumát. Oda gyűjtöttem össze a településen fellelt tárgyi értékeket, valamint nagyon érdekes történeteket Zalánpatakról.

Arra törekedtem, hogy a kezdetektől az 1950–60-as évekig bemutassam, hogy éltek régen, milyen eszközöket használtak a szülőfalumban. 2018-ban jelent meg a második könyvem, az egy anekdotagyűjtemény. Ez igazából tartalmazza mindazokat a jópofa történeteket, amelyeket akkor jegyeztem le, amikor az első könyvem kapcsán beszélgettem ezekkel az aranyos, idős emberekkel, viszont már nem fértek bele a falumonográfia műfajába, annak ellenére, hogy mint mondtam, egy szubjektív falumonográfiáról beszélünk. Ekkor született a döntés, hogy lesz még egy könyv, ez a szóban forgó anekdotagyűjtemény, ami szintén 160 oldal terjedelmű.

– Nemcsak ez a két könyved jelent meg, hanem van egy harmadik is, amelynek címe Harci zajban. Zalánpataki hősök albuma. Egy nagyon igényes kiadványról van szó, amely műfaját tekintve némileg eltér az előző két munkádtól. Miről is van szó tulajdonképpen?

– 2010-től folyamatosan gyűjtöm Zalánpataknak a történelmi fotográfiáit, ami azt jelenti, hogy az 1800-as évek végétől az 1950-es évekig találhatók fényképek a gyűjteményemben. Én egyébként a két világháború közötti időszakhoz vonzódom a legjobban, ezért mondhatjuk, hogy a személyes preferenciám eredményeképp született meg ez a könyv. Összességében tíz évet vett fel ez a munka, én erre a kötetre ennyit szántam anélkül, hogy az első években eldöntöttem volna, hogy ebből majd egyszer egy kiadvány lesz. Egyszerűen érdekelt a hadtörténelem, érdekelt Zalánpatak sorsa.

Ez az egész úgy kezdődött, hogy házról házra jártam, bekopogtattam, és arra kértem mindenkit, hogy most kerítsék elő a fiókból, a dobozokból, a padlásról a „kincseket”, és akkor ezt én lemásolom, elsősorban saját célra. Nagy előnyöm volt az, hogy úgymond belülről jöttem és úgy is viszonyultak hozzám a helyiek, hogy tudták, ki fia-borja vagyok, tudták, hogy Józsinak az unokája vagyok, ezért bizalommal adták ide nekem ezeket a fényképeket. Maga a digitalizálás folyamata – és itt kezdetleges digitalizálásról beszélünk – rendkívül hosszadalmas volt, már azt sem tudom, hogy hányszor tértem vissza egy-egy házba. Először unokatestvéremtől, Datki Zsolttól kaptam egy digitális fényképezőgépet, és azzal digitalizáltam a képeket. Aztán néhány évvel ezelőtt Münchenben voltam, és az utcán kidobva találtam egy kisebb szkennert, azt hazahoztam, és láss csodát, működött! Azzal jártam aztán sorra újra a zalánpataki házakat és szkenneltem be ezeket a képeket. Amikor befejeztem Zalánpatakot, akkor sorra vettem az elszármazottakat, elsősorban Baróton, Sepsiszentgyörgyön és más környező településeken. A gyűjtés során rengeteg élménnyel is gazdagodtam, nem mellékesen volt olyan, aki jehovistának nézett, ráadásul szegről-végről rokonom is, de aztán, miután sikerült tisztázni a félreértést, utána készséggel segített.

Ez viszont még mindig csak az anyag egy része, ami fotó alapú, emellett nagyon sokat kellett levéltárazni. A budapesti Hadtörténeti Intézettel leveleztem, minden egyes zalánpataki katonának utánanéztem. Egyébként nagyszerű online adatbázisok vannak, amik fel vannak mind tüntetve a könyv végén. Ezeket sorra vettem, így 137 hősnek a neve szerepel a könyvben. Jelenleg nem élünk annyian Zalánpatakon.

– Hány lakosa van most Zalánpataknak?

– Hivatalosan még mindig olyan 110 körül mozog, de az állandó lakosság az 80 és 90 közt van. Mindig van valaki, aki tanul valahol, vagy a külföldön dolgozók, akik csak néhány hónapra jönnek haza. Az így szerzett információk mellett felhasználtam régi visszaemlékezéseket, a Jóisten kegyelméből még én is ismerhettem veteránokat, akikkel elbeszélgettem. Nagyon sokat segített az általam nagyra becsült történész, Benkő Levente, aki nagyon sok interjút készített zalánpataki veteránokkal és készséggel átadta az anyagot, de felhasználtam régi újságcikkeket, és a családi szájhagyományban fennmaradt sztorikat, ezek mind benne vannak a könyvben, és egyes részek archaikus formában, ahogy nekem azt elmondták, tehát nem módosítottam rajta.

A könyv mellett szintén ennek a kutatásnak az eredménye a római katolikus templomunk külső falán található három emléktábla, amelyet 2016 őszén állíttattam Kovászna Megye Tanácsának támogatásával. Ez a három emléktábla a szabadságharcban, valamint a két világháborúban elesett 42 zalánpataki hősnek állít emléket. Ha már a hadtörténelemről beszélünk, megemlíteném Kassay Lajos egykori székely hadosztályos százados, m. kir. őrnagy történetét is, akinek földi maradványait 98 év után, hét éves kutatómunka és egy sor bürokráciai akadály leküzdését követően 2022. október 6-án sikerült végső nyugalomra helyezni a zalánpataki családi sírboltban.

– Bő egy évtizede folytatod kutatásaidat, amik révén igyekszel minél szélesebb körben népszerűsíteni szülőfaludat. Milyen visszajelzéseket kaptál eddig és hogyan látod, mennyire sikerült közelebb kerülni a kitűzött célodhoz?

– Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy egy-két kivétellel csupa pozitív visszajelzések érkeztek az idők folyamán. Szívemnek egyik legjobban eső visszajelzés, amikor halottak napjának előestéjén a temetőből a templom felé veszem az utam, és a hősi emléktáblák előtt mécsesek pislákolnak, és friss virágok vannak elhelyezve. Ilyenkor azt érzem, hogy volt értelme a munkámnak.

Az első könyv, a falumonográfia már több mint ezer példányban elkelt. Helyiek is vásároltak belőle, de nagyon sok olyan elszármazott is, aki még nem is járt Zalánpatakon, de valamelyik ágon egy őse itt született, és most ő is meg akarja ismerni a gyökereit. Ugyanígy a vendégházba érkező turisták vagy a múzeumomba érkező látogatók is egyfajta szuvenírként megvásárolják a könyvet. És itt vissza kell kanyarodnom Károly herceghez. 2016-ban, amikor kiadtam, akkor néhány hónapra rá a herceg Zalánpatakra látogatott, két hetet töltött a településen, ahol többek között meglátogatta az én falumúzeumomat is, és akkor én megajándékoztam a herceget, ahogy illik, egy magyar példánnyal a falumonográfiámból. Akkor azt mondta nekem, hogy fordítsuk le angolra. 2017-ben ez meg is történt, mégpedig az ő anyagi támogatásával lefordítottuk és kiadtuk 500 példányban angolul, amiből el is küldtünk 250 protokoll-példányt Angliába, a királyi udvarba. De amit ennél is fontosabbnak tartok, hogy a 2017-es látogatása alkalmával a kíséretének egyik tagja gratulált a könyvhöz és feltett egy erre vonatkozó kérdést. Mivel az én angol nyelvtudásom enyhén szólva nem épp tökéletes, igyekeztem tört angolsággal válaszolni, de ekkor a herceg közbevágott és ő válaszolt a kérdésre. Innen tudom, hogy Károly herceg elolvasta a könyvemet.

– Ez azért nem kis dolog…

– Valóban nem, de ezen túl az is örömmel tölt el, hogy az angol példányokat az idelátogató román turisták is megvásárolják. Sajnos román fordítás még nem készült, ez pedig egy olyan dolog, amit mihamarabb meg szeretnék valósítani, mert szerintem lehetőséget kell biztosítani a román emberek számára is, akik a herceg – pontosabban most már király, ezt még meg kell szoknom – vendégházába érkeznek, hogy első kézből tudjanak informálódni egy székely település történelméről. Legyenek tisztában azzal, hogy hová jöttek, kik vagyunk, nem vagyunk emberevők, nem akarunk rosszat, van egy történelmünk, amely bizonyos pontokban közös az ő történelmükkel. Ezt a könyvben is nagyon szépen leírtam.

Lévén, hogy Zalánpatak a kezdetekben három nemzetiségből tevődött össze, mi nem székelyek, hanem sokkal inkább „elszékelyesedett” emberek vagyunk: román, magyar és német mesteremberek, illetve zsellérek unokái. 1692-ben a mai Kálnoky grófok ősei egy üveggyárat hoztak létre a falu mai helyén, ahova ezt a három nemzetiségű munkáscsoportot telepítették, és ebből nőtte ki magát aztán Zalánpatakká az eredetileg Évegcsűr nevű telep. Az üveggyár 1860-ban szűnt meg, de nagyon híres volt, olyannyira, hogy a brassói Fekete templomnak a színes vitráliáit, a kolozsvári Szent Mihály templomnak a vitráliáit Zalánpatakon gyártották. Ezen kívül csodálatos dolgok készültek itt, például üveghegedű, üvegklarinét, különböző portrékat, amelyek közül nálam, a falmúzeumban is megtekinthető néhány fennmaradt darab.

– Hogyan látod te ennek a településnek a jövőjét, mi kellene legyen a következő lépés?

– Apró zárójelet nyitva kell kezdjem a választ erre a kérdésre. Személyes vonalon a következő lépés ebben az általam folytatott tevékenységben az, hogy beiratkoztam a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem néprajz szakára, most éppen végzős mesteris vagyok. Júliusban fogok végezni, és akkor már szakképesített néprajzosként, elméleti megalapozás birtokában fogok a témához közelíteni, ugyanis jelen helyzetben fontosnak tartom mindazt a szaktudást, amit egy ilyen összetett helyzetben alkalmazni lehet és kell egy olyan település fejlesztésének esetében, mint Zalánpatak.

El kell mondanom itt, hogy még mindig nem látom azt a középutat, ami mindenkinek megfelelne. Vegyük kiindulópontként a település elzártságát. Ez egyfelől áldás és másfelől átok. Áldás, mert én örülök annak, hogy viszonylag megmaradt archaikus formában és helyiek egy része fel is ismeri ennek a fontosságát. A másik része viszont műanyag vagy pléhcserepet tesz a házára, mert az olcsó és egyszerű, vagy hagyományos tetőszerkezeteket átszerkesztenek, ami nekem nem tetszik, ugyanakkor nem ítélem el ezeket az embereket. A másik nagy kérdés az út. Most mi legyen? Hagyjuk, hogy elzárt legyen a település? De akkor, hogy élünk meg? Nagyon sok helyinek nehézséget jelent a megélhetés, mivel csak mezőgazdaságból most már nem igazán lehet megélni. Kellene mellé még valami, én pedig meg vagyok győződve, hogy Zalánpatak jövője az agroturizmusban rejlik, tehát a turizmust és a mezőgazdaságot valamilyen szinten kellene párosítani. Sajnos ez valami miatt még nem igazán lett népszerű a helyiek körében.

– Pedig most elég sok lehetőség van fejlesztésekre, ugyanakkor Károly király szerepe sem elhanyagolandó, ami a népszerűsítést illeti…

– Meg vagyok győződve, ha valaki bele szeretne fogni, akkor erre megvannak a lehetőségek. Én személy szerint nem szeretnék, mert kutató ember vagyok, nincs energiám arra, hogy agroturizmussal foglalkozzak, de látom a jó példákat is, mert van a településen három-négy gazdaember, aki EU-s pályázat során eszközöket tudott vásárolni magának, és a mai napig állattenyésztésből, illetve mezőgazdaságból él meg. Tehát vannak pozitív példák is.

Ami Károly király szerepét illeti ebben a történetben, az nem csupán annyi, hogy idejött és vásárolt néhány házat, amit visszaállított eredeti állapotába – ami önmagában is nagy dolog volna és azért is hálásak lehetnénk –, hanem ennél sokkal többet tett. Pályázatokat indított a településen. Voltak, akik mezőgazdasági eszközökre vagy asztalosfelszerelésekre pályáztak, de ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy aki hagyományos módon szeretné az útfronton a kerítését deszkából visszaállítani, akkor tessék, adom a deszkát is, hogy legyen deszkakerítés, hogy maradjon meg minél eredetibb formában a település arculata. Ha valaki tetőt szeretett volna javítani, akkor segített, hogy autentikus és odavaló baconi hegyes cserép kerüljön a tetőre. Ezeket a dolgokat a Kálnoky Alapítványon keresztül finanszírozták, akiknek szintén fontos szerepük van ebben a történetben. Elég sokan éltek is ezzel a lehetőséggel. Én is pályáztam, nekem is van egy kis asztalosműhelyem, ami nagyon nagy szolgálatot tett a falumúzeum épületének restaurálásakor. Ezen felül közösségépítő szakembert hívott, aki hónapokon keresztül dolgozott a zalánpataki emberekkel.

A másutt, például Szászkézden bejáratott és működő példákat igyekezett nálunk is meghonosítani. Elmentünk és sajtkészítő műhelyeket látogattunk meg. De a történetnek van egy szomorú hátulütője is: az egykori községvezetés, a volt polgármesterrel az élen azt terjesztette, hogy ezek azt akarják, hogy a középkorban éljünk, hogy sikált házaink legyenek, ugye a tapaszos házak, meg rossz ablakok, rossz tetők stb. Ez a fajta hozzáállás meglehetősen kettészakította a települést és ennek a nyomai sajnos a mai napig érezhetőek: van, aki pozitívan ítéli meg a királyt és a grófot, de akad olyan is, aki negatívan.

– Végezetül, hogyan hívnád 2023-ban a látogatókat Zalánpatakra? Miért érdemes odalátogatni?

– Nagyon szubjektíven viszonyulok Zalánpatakhoz. Ott nőttem fel, a gyerekkorom emlékei oda kötnek, számomra a világ közepe Zalánpatak. Bár jelenleg Sepsiszentgyörgyön élek, számomra nem kérdés, hogy hamarosan szülőfalumban fogok lakni. Ugyanakkor azt hiszem, hogy nem igazán van már ilyen jellegű zárt közösség és érintetlen település a szűkebb környezetünkben. Csodálatos értékeink vannak, amiket érdemes megismerni, egy érdekes, különálló történelmünk, és persze az angol király. Én mindent megteszek, hogy a jó hírünk meglegyen, és nap mint nap azon vagyok, hogy megőrizzük Zalánpatakot és minél szélesebb körben felkutassuk és ismertessük az értékeit. Bárki Zalánpatakra jön, mi szívesen látjuk.