Az apró sikerélmények és az érzelmi távolságtartás segíti az önkénteseket abban, hogy hatékonyan kezeljék a naponta eléjük táruló krízishelyzeteket, hangzott el az ukrajnai menekülteket segítő Fodor Edina és Péter Eszter beszámolóján, amelyet a 12. Szociológus Napok keretében szerveztek meg.

A Szociológus Napok a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet és a Max Weber Szakkollégium háromnapos rendezvénye, melyet immár tizenkettedik alkalommal szerveztek meg az intézet diákjai és oktatói. A második nap programján szerepelt a kolozsvári önkéntesek beszámolója: Fodor Edina, az Egy tál meleg étel Egyesület munkatársa arról mesélt, hogy milyen volt a kolozsvári vasútállomáson kialakított tranzitközpontban önkénteskedni, Péter Eszter, az Absolut Egyesület elnöke pedig arról számolt be, hogy milyen tevékenységet folytat egyesületük az orosz–ukrán háború kirobbanása óta.

Péter Eszter elmondta, az Absolut Egyesület leginkább after school jellegű programokat tart a menekülteknek: klasszikus hangszereken tanulnak, a házi feladatokban segítenek a tinédzsereknek, és minden szombaton szerveznek valamilyen szabadtéri programot. „Rögtön arra gondoltunk, hogy a zene az egy közös nyelv, és először elindítottunk egy rezonáns harangok csoportot, majd megnéztük, hogy mi az, amit a kamaszok szeretnének csinálni, és mivel hamar láttuk, hogy a 35 családunk 16 kamasza nagyrészt művészeti jellegű iskolából jött, rájöttünk, hogy ezek a foglalkozások állnak hozzájuk közelebb” – mondta.

Hozzátette, rögtön elmentek a művészeti iskolába is, és most az ukrán kamaszoknak lehetőségük van ottani órákon részt venni. Az Absolut Egyesület programjának célja az lenne, hogy a kamaszok megtalálják a helyünket a világban, hiszen „mindegy, hogy hol élnek, ez ebben a korban nagyon nehéz”. Az egyesületnek jelenleg 35-40 családdal van direkt kapcsolata, és céljuk olyan közeget biztosítani, ahol a kamaszok jól érzik magukat. Mint Péter Eszter elmondta, 15-16 kamasszal indultak, és ez a szám megmaradt a háború kitörése óta, ami nagyon nagy öröm számukra.  

Fodor Edina az Egy tál meleg étel program munkatársa elmesélte, a háború kitörése után egy héttel kezdték el a tranzitzónás projektjeiket, az állomás termébe költöztek be, és ott várták a menekülteket. „Nagyon nehéz helyzetben volt mindenki, az önkéntesek is, mert nem tudták, hogyan viszonyuljanak az aktuális helyzethez, és a menekültek is. Az önkénteseknek tartottak felkészítőt arról, hogy mennyire kell távol tartani magukat érzelmi szempontból a helyzettől, hiszen ha nagyon bedarálod magad, nem tudsz segíteni máson” – mesélte.  

Fodor Edina szerint organikusan fejlődtek, ahogy teltek a hetek, egyre nagyobb terembe költöztek, és az alapján, hogy mi volt az igény, változtattak: hálószobát, fürdőt létesítettek, és rájöttek, hogy mennyi mindenre van szükség egy-egy személy elszállásolásakor. Mint mondja, mindenkinek egy célja volt, kiszolgálni a menekülteket, akik mindentől elérzékenyültek, és tele voltak hálával. Most is kirázza a hideg, ha erről beszél, jegyezte meg Fodor Edina. Bár eleinte konstans volt a menekültek száma, az utóbbi időben elkezdődött egyféle csökkenés: 300-ról 150-re csökkent a napi érkezők száma, majd 70-re, jelenleg pedig nagyon változó, van, hogy nem jönnek egyáltalán, és van, hogy megérkeznek 70-en egy nap alatt. Az Egy tál meleg étel szervezet 300 önkéntessel dolgozik, akik, „amikor szökni kell, szöknek”, fogalmazott az önkéntes.

Felnő-e a segítségnyújtáshoz a társadalom és a civil szféra?

Péter Eszter tapasztalata szerint nagyon sokan szeretnének segíteni, de nem találják a módját ennek. Úgy véli, most megteremtődtek azok a felületek, amelyek utat mutatnak ebben: „a háború alatt kialakult Facebook-csoportok például nagyon jó felületet biztosítanak az embereknek, jó kis gyorstalpaló iskola ez, hogy hogyan kell bekapcsolódni az önkénteskedésbe”.

Fodor Edina szerint új barátságokat, kapcsolatokat lehet teremteni az önkénteskedés alatt, és olyan emberekkel lehet találkozni, akikkel másképp nem, az ő esetükben például nagyon sok fordító különböző helyekről kapcsolódott be a munkába. „Reméljük, hogy a projektnek lesz folytatása, annak ellenére, hogy reméljük, a háborúnak hamar vége lesz. Sokan letelepedtek Kolozsváron, elkezdték kialakítani az életüket, ezért kell a folytatás. Vannak ötleteik, hogy hogyan lehetne folytatni, nemrég jött létre például a barátság kantinja, ahol a menekültek számára főznek, oda is lehet jönni segíteni, de az ételhordásba is be lehet segíteni” – részletezte.  

Péter Eszter is úgy véli, bár nem tudják, hogy mi lesz ősszel és meddig tart a háború, remélik, hogy a program megmarad, hiszen a kamaszoknak szükségük van rá.

Az állam hogyan segíthetné az egyesületek munkáját?

Péter Eszter a beszélgetésen elmondta, szerinte nem csak a kamaszoknak, hanem a családok összes tagjának szüksége lenne egy terv kialakítására, hogy tudják, mi van akkor, ha még maradniuk kell Romániában nyárig, őszig, télig. Szerinte a munkán, az anyagi javakon kívül nagy szükségük van családkonzultációra ezzel kapcsolatban.

Fodor Edina bevezetné az önkéntesség alapjainak iskolai oktatását. Mint mondja, voltak próbálkozások arra, hogy hétvégére toborozzák az önkénteseik gyerekeit, ami sikeres volt, és innen jött az ötlet, hogy erről az iskolában is kellene beszélgetni.

Személyesen hogyan élték meg az elmúlt időszakot az önkéntesek?

„Még mindig libabőrös leszek, elcsuklik a hangom és nagyon nehéz beszélni róla. Sokszor volt sírhatnékom, az első pár nap nem aludtam az izgalomtól. Nem olvastam, hanem érzékeltem, hogy mi történt az ukránokkal, és ez megviselt. De mivel nem először önkénteskedem, már megtanultam távolságot tartani a helyzet és az érzelmeim között. Ezt mondom minden önkéntesnek, hogy vigyázzanak magukra” – mesélte Fodor Edina élményét.

Péter Eszter úgy véli, különböző fázisok voltak, először a düh, aztán a sírás jött, egy idő után pedig már nem hallgatta a híradót, teljesen tudatosan eltávolította magát tőle. „Mégis, amikor nézi az ember a kisfilmet, amit az óvóhelyről küldenek, nagyon nehéz. Amikor vannak kisebb sikerélmények, találunk lakást a családnak, az feldobja a kedvünket. Mindenkinek szüksége van erre, és szerintem ezekre kell figyelni, hogy tovább tudjuk csinálni a munkánkat, másképp nem lehet, mert megbénítanak a történetek” – mondta.