Megszólalt a héten a Mandiner karácsonyi lapszámában Veczán Zoltán és arról cikkezett, hogy a magyar vonatkozású történelmi örökség állandó kettős ostrom alatt áll Romániában, mert a mindenkori hatalom az ország első világháború után megszerzett területeinek nemcsak a jelenét, de a múltját is igyekszik elorozni.

Azt követően, hogy megállapította, hogy immár bő százéves múltra tekint vissza a magyar vonatkozású műemlékek megszerzése és románosítása, felhívja a figyelmet: a restitúciós eljárásokban „a román fél mindig a saját szája íze szerint értelmez szövegeket, pontosan tudja, hogy nincs igaza, de a lopott vagyont mindenáron igyekszik megtartani.”

Annak a 30 éve Bukarestben élő magyarországi jogász-történésznek, Varga Andreának a segítségével pedig, aki csak a nagyváradi premontrei szerzetesek tulajdonjogainak helyreállításáért 160 pert visz, arra is rámutatott: román innovatív politikusok „most új ötlettel álltak elő Románia legértékesebb, katolikus alapítású könyvtára, a Batthyáneum végleges bekebelezésére is.”

2021 júniusában bemutatva Ablonczy Bálintnak a Válasz Online-ban „Túl magyar lenne Erdély? – sorban utasítják el az egyházi vagyon visszaadását Romániában” címmel megjelent írását, mely annak apropóján született, hogy a bukaresti legfelsőbb bíróság elutasította a Batthyány Ignác püspök által alapított gyulafehérvári könyvtár visszaszolgáltatását, azt is nyomatékosítottam: a jogfosztó ítélet korántsem egyedi jelenség Romániában. Ugyanis Ablonczy kénytelen volt megállapítani: „miután keleti szomszédunk bekerült az annyira vágyott euroatlanti szalonba, lelassította, sőt visszafordította a magyar felekezetek kommunizmus idején elkobzott vagyonának visszaadását.”

Kitértem akkor arra is, hogy a gondjaink iránt mindig empatikusan viszonyuló cikkszerző szóvá tette: „azt az elszabotált, »kreatív« fordulatokban bővelkedő folyamatot, melyet már a washingtoni Külügyminisztérium is bírált, egészen abszurd elemek jellemzik: a román bíróságok manapság olyan érveléssel utasítják el sorban a kérelmeket, amellyel korábban éppen a visszaszolgáltatás jogszerűségét támasztották alá.”

Fogódzóként a boldog emlékezetű Tempfli József nagyváradi megyéspüspöknek abból a Jussunkat követeljük címmel, még 1995-ben megjelent ötnyelvű (magyar, román, német, angol és francia) segélykiáltásában megjelent, a „vérforralóan semmibe vevő állami magatartást” bíráló szókérését idéztem, melynek kiadója az RMDSZ volt és a következőképpen hangzott:

„Res clamat ad dominum” (Az ellopott tárgy tulajdonosa után kiált) – mondja a régi erkölcsi elv, melyet minden jogállam és rendezett társadalom elfogad. De mivel a dolgok nem tudnak megszólalni, mi vagyunk kötelesek világgá kiáltani, hogy Romániában nem lehet jogállamiságról beszélni, míg az elrabolt egyházi javakat: ingó és ingatlan értékeket az állam vissza nem szolgáltatta az egyházaknak. Mindent, mert nincs jogunk semmiről sem lemondani.”

Most, amikor annyi év után, továbbra is azzal szembesülünk, hogy az immár EU-tag Romániában még mindig nincs meg a teljes politikai akarat az elkobzott egyházi javak természetbeni visszaszolgáltatására, a kommunista diktatúra jogot lábbal tipró intézkedéseinek megsemmisítésére, sőt ellenkező irányú folyamatoknak is vagyunk tanúi, amint arra az idén Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is rámutatott, – a Mandiner karácsonyi lapszámában napvilágot látott Veczán-cikk egy új aspektusát világítja meg ennek a tudatosan jogsértő és szemforgató viszonyulásnak.

Lássuk tehát az elkövetkezendőkben ezt a publikációt, melyből kiderül, miként lehet a jogsértés korrigálása helyett valójában „bebetonozni” a tolvajlást.  

Veczán előbb arról szól, hogy Erdély múltjának rendszereken átívelő meghamísítása a többségi társadalomban mindmáig „nemzeti közügyként” van jelen. Példázatai önmagukért beszélnek: „ezt szolgálják a tudósok, mint például Ioan-Aurel Pop, a Román Akadémia történész elnöke, a soviniszta szellemben írt tankönyvek, a nagy csinnadrattával tartott ünnepségek, az ortodox egyházi propaganda, a zászlóerdő az utcákon. Ezerévnyi magyar múlt épületeit azonban nem lehet csak úgy eltüntetni – tehát azokat is »asszimilálni« kell. Lehetőleg mindkét szinten: megszerezni – ez talán a leg­fontosabb, hiszen hatalmas kulturális kincsről van szó – és elsikálni a magyar eredetét.”

„A megszerzés és elsikálás több hullámban zajlott – írja, majd így folytatja: A román megszállást követően, 1919-ben rekvirálták az állami tulajdonú középületeket, a rablást utóbb törvényekkel szentesítették. Ehhez a vagyonhoz jöttek az 1921-es földreformmal elszegényített egyház és nagybirtokosok épületei. Az Észak-­Erdély újbóli elcsatolását követő bosszúhadjáratnak szintén része volt a megbízhatatlannak tekintett magyarok kifosztása, majd a nacionálkommunista államosítással 1948-tól kezdve mindenkié.”

Amit ezek után megjegyez, azzal részben vitatkoznom kell. Ugyanis írásának a Kifelé jófiúk alfejezetében az áll, hogy „utóbbiak egy egészen kicsi részére vonatkozóan Románia NATO- és EU-csatlakozási tárgyalásai idején, vagyis a kilencvenes évek végétől a két­ezres évek közepéig jött egy visszaszolgáltatási hullám, legalábbis valamiféle kezdeménye. Azonban amint sikerült belépni ezekbe a nemzetközi szervezetekbe, Bukarest leállíttatta vagy egyenesen visszafordíttatta a restitúciós folyamatot, hosszas jogi csűrés-csavarással fárasztva ki a jogos tulajdonosokat. Sokan beletörődnek abba, hogy Romániában ez így működik.”

Csak „valamiféle kezdeménynek” nevezni, egy más helyen pedig az egész restitúciót „porhintésként” emlegetni, azaz ennyire lekicsinyelni mindazt, ami visszaszolgáltatás ügyében történt Romániában 1990 után, ahol az eltulajdonított egyházi, közösségi vagy egyéni „jussok” jelentős része az RMDSZ szívós és következetes munkájának köszönhetően azóta visszakerült az egykori tulajdonosokhoz vagy utódaikhoz,  – még akkor is durva meghamisítása a történteknek, ha ez ügyben sajnos valóban nagyon sok a kedvezőtlen fordulat és Tempfli atya szavai ma is aktuálisak. Mert az ő és mások jogos követelése minden elorzott ingó és ingatlan visszaszolgáltatásra irányult, mert valamennyi ellopott holmi a tulajdonosa után kiált. Márpedig ezekből még bőven van visszaadandó, sőt még arra is volt felháborító példa, hogy a jogállamiságból csúfot űző mesterkedésekkel a már visszaszármaztatott tulajdont újra birtokba vette az állam.

De talán a budapesti cikkszerzőnek mégsem kellene a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni, és az se lenne fölösleges, ha előbb a saját portáján söprögetne. Ott például, ahol a kárpótlás szintén nem volt egy sikertörténet, sőt… Ott, ahol a kárpótlási jegyeket régóta semmire se lehet felhasználni, pedig az állam által kibocsátott értékpapírokból még milliárdos érték van forgalomban. Ott, ahol 33 éve van egy olyan állami kibocsátású értékpapír, amely a felét sem éri a névértékének és ráadásul évek óta semmilyen jövedelmet nem termel a tulajdonosainak. De említhetem akár az 1919-es Tanácsköztársaság idején einstandolt Esterházy-kincsekhez való mai botrányos hivatalos hozzáállást vagy a fertődi Eszterházy-tulajdonok, meg egyéb főúri kastélyok, udvarházak vissza nem adását.

Abban viszont maradéktalanul igaza van, amit a Magyar Külügyi Intézet külső munkatársától, a Románia-szakértő Pászkán Zsolttól idéz, s amely így hangzik: „Tulajdonképpen mindegy, hogy egy-egy bíróság esetleg a magyar fél – egyház, egykori birtokos család, székely közbirtokosság, magyar többségű önkormányzat – javára dönt, az ügyet ilyenkor rendszerint feljebb viszik olyan fórumra, amely »tudja a dolgát«, és a vélt román nemzeti érdekek mentén dönt. Vagyis „a román fél mindig a saját szája íze szerint értelmez szövegeket, pontosan tudja, hogy nincs igaza, de a lopott vagyont mindenáron igyekszik megtartani”. 

A cikkszerző másik adatközlője Varga Andrea jogász-történész, aki harminc éve költözött Bukarestbe, és sok esztendeje küzd a törvényszékeken és a médiában is a nagyváradi premontrei szerzetesek tulajdonjogainak helyreállításáért több mint másfélszáz peres eljárásban. Veczán kérdésére úgy fogalmazott, „hogy a román intézkedések a mélyen gyökerező elrománosítási politika részeként értelmezhetők, amely immár több mint száz éve meghatározza a kisebbségi közösségek sorsát. Mind az ellenzéki, mind a kormánypárti politikai erők következetesen támogatták ezt a célt, szentesítve az elérésére irányuló eszközöket”.

Az újabb, a Magyartalanítás ipari méretekben című alfejezetben előbb a magyar múlt olyan ikonikus helyszíneinek „elsikálását” említi a cikkszerző, mint Törcsvár, Mátyás király szülőháza vagy a tordai sóbánya. Ezt követően pedig kitér ennek az elsuvickolásnak arra a kedvelt műfajára, amit a felújítás jelent. Abból, amit erről elmond, feltétlenül idéznem kell bővebben, mert maga a cikk valójában ezért íródott meg.

„A gyulafehérvári Batthyáneumot különleges veszély, a felújítással szentesített megszerzés fenyegeti. A római katolikus alapítású könyvtárat gróf Batthyány Ignác püspök alapította 1798-ban, és Románia egyik legértékesebb dokumentumgyűjteménye. A püspök pénzt, időt és energiát nem sajnálva gyűjtötte ide fél Európából a könyveket, beleértve saját nagyszebeni könyvtárát, a kolozsvári püspöki nyomdát, sőt megvásárolta Migazzi bécsi érsek nyolcezer kötetes könyvtárát. Emellett obszervatóriumot is kialakított. Az évszázadok alatt további hatalmas magyar magánadományokkal gyarapodott, 1912-ben közgyűjtemény lett, s a magyar állam is óriási összeggel szállt be a támogatásába. Románia 1949–1950-ben államosította, azóta a nemzeti könyvtárhoz tartozik.

A Batthyáneum gazdagságára jellemző, hogy itt őrzik a Románia területén található középkori latin kódexek négyötödét. Félezer ősnyomtatvány, csaknem ezerkötetnyi kézirat, egy 812-ből származó, arany betűkkel írt Máté- és Márk-evangélium, a Codex Aureus, továbbá számos, a magyarság története szempontjából is fontos irat található itt, például az 1300-as évekből származó Gyulafehérvári sorok nevű magyar nyelvemlék, a Döbrentei-kódex eredetije és a Batthyány-kódex, a legrégebbi ismert magyarországi kéziratos protestáns énekeskönyv. Ehhez képest a könyvtárnak még a honlapja is csak román nyelvű, kutatni pedig csak bonyolult procedúra után lehet, ha az ember engedélyt kap.

A nagy restitúciós hullám idején a magyar dominanciájú erdélyi katolikus egyház visszakövetelte a Batthyáneumot, s egy kormányrendelet 1998-ban rendelkezett róla, hogy vissza kell adni a püspökség jogutódjának, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek. Azonban a történet szokás szerint elakadt: a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete keresetet nyújtott be a rendelet ellen, így meg­akasztotta a visszaszolgáltatást, s azóta több fellebbezés mellett lényegében exlex állapotban leledzik a könyvtár. Csak éppen a román fél úgy tesz, mintha nem lenne itt semmilyen jogvita. Hogy biztosra menjen az állam, román módon bebetonozná a fennálló jogsértő állapotot: a felújítás által rátenné pecsétjét az ingatlanra és az értékes gyűjteményre. Novemberi hír, hogy Raluca Turcan művelődési miniszter bejelentette: szerzett pénzt a könyvtár – és még tizenhárom másik kulturális intézmény – felújítására 2025 és 2033 közöttre, méghozzá az Európa Tanács Fejlesztési Bankjától, amely 140 millió eurós kölcsönt hagyott jóvá a kormány számára.”

Az, hogy a román állam egy per alatt álló ingatlanra vesz fel kölcsönt (az érsekség 2021-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult) első pillantásra szép gesztusnak tűnhet, hisz látszólag a kulturális örökség megőrzését szolgálja. Viszont ez csak a látszat, sőt az eb épp itt van elhantolva. Ez abból derül ki, amit a Bukarestben élő „restitúciós dzsungelhacosunk" így világított meg:

„Valójában azonban az intézkedés nem állagmegóvásról vagy felújításról szól, hanem egy olyan stratégiáról, amelynek célja egy ingatlan kisajátítása a jogos tulajdonos, a római katolikus egyház kárára – mondja lapunknak Varga Andrea. A jogtörténész-ügyvéd leszögezi: a felújítás jogilag azért problémás, mert az ingatlan tulajdonjoga nincs tisztázva, és az ilyen beruházások nemcsak a vitát bonyolítják, hanem az egyik fél jogtalan előnyhöz juttatását is célozzák.

Ez szembemegy a jogállamiság elvével, hiszen nem lehet valamit megszerezni azáltal, hogy utólag drágítod, amikor még nem is bizonyítottad, hogy jogosan a tiéd. Azzal, hogy hitelt vesznek fel a felújításra, elérik, hogy később a tulajdonos visszafizetésre kényszerüljön, különben az állam megtartja az ingatlant.”