A marosvásárhelyi születésű, tizennyolc éves Mihály Ernő Róbert ma már két testvérével együtt taekwondózik, idősebbik öccse régóta nagy támaszt jelent neki a nehezebb napokon is. Úgy érzi, mindig segítségére volt, hogy családja mellett barátaival is megoszthatta élményeit az évek során. Jelenleg a sport mellett a tanulásra is jobban koncentrál, hiszen idén érettségizik. Hosszútávon az ötkarikás játékokat tartja legnagyobb álmának, de egyelőre még a világranglista-pontok gyűjtése a célja. Bár a kezdeti tapasztalatok nagyon jók voltak számára a felnőtt mezőnyben, jövőre edzőjével szeretnék még magasabbra tenni a lécet és nagyobb nemzetközi versenyekre eljutni.

Mihály Ernő Róbert 2007-ben született Marosvásárhelyen. A Tornado Taekwondo Sportklub színeiben, Máté Sándor és Máté Norbert tanítványaként számos bajnoki címet és aranyérmet szerzett korosztályos versenyeken, idén pedig a felnőttek közé is nagy sikerrel, Balkán-bajnoki győzelemmel robbant be. Remek eredményei miatt a hatodik legjobb Maros megyei sportolónak választották 2025 végén.

– A taekwondo ma már szinte az egész családban jelen van nálatok, a testvéreid közül legidősebbként te kezdted el elsőként. Miért pont arra esett a választásod?

– Hatévesen kezdtem el taekwondózni, nyilván abban a korban nem a saját döntésem volt, hanem anyukám íratott be. Természetesen nehéz, ha az edzések miatt nincs időd játszani a többi gyerekkel, de elkezdett egyre jobban menni a sport, jöttek az eredmények, ezért nagyon megszerettem. Amikor eljutottam arra a pontra, hogy döntést hozzak, egyértelműen folytatni akartam.

– Mennyire volt nehéz az elején belerázódni a harcművészetbe?

– Nehézkésen indult, amikor kicsi voltam, nem ment még éppen annyira jól. Később elkezdtem többet gondolkodni is a meccsek közben, nem csak rúgni. Ez áttörést jelentett, innentől kezdve kezdtem jó eredményeket elérni, tizenkét-tizenhárom éves koromban.

– A baráti körödben mennyire volt népszerű a taekwondo, volt valaki az iskolai közegben, akivel együtt tudtál sportolni?

– A legjobb barátom, aki egyben az osztálytársam is volt, szintén ezt a sportágat űzte. Ez azért hosszútávon segített, hogy ugyanaz volt a programunk. Később az osztályunkból sokan kipróbálták, a legtöbben abba is hagyták, én viszont még mindig csinálom.

– Említetted, hogy soha nem akartad abbahagyni. Volt olyan sérülésed, ami miatt egy ideig kiestél a versenyzésből?

– Szerencsére nagyobb sérülés nem volt. Kisebbek előfordultak, de drasztikus vagy hosszú kihagyásra nem emlékszem. Egyszer eltört az ujjam, de attól még gipsszel tudtam edzeni. Tavaly olyan is volt, hogy a lábujjam elrepedt, akkor egy-másfél hónapot kihagytam, de annál többet nem kellett.

– Különleges helyzetben vagytok a családban, hiszen hárman is ugyanazt a sportágat űzitek. Egymást is tudjátok motiválni?

– Igen, a nagyobbik testvéremnek nagyon meghatározó szerepe van a karrieremben, nélküle nehéz volna. Egyre inkább rájöttem az évek során, mennyire fontos, hogy ő is ott legyen. Van, akivel edzeni, ha éppen nem vagyok elég motivált, képes magával húzni, és ez fordítva is igaz természetesen. Mivel mindkettőnknek napi szinten jelen van az életében a taekwondo, ő is mindig át tudja érezni azt, amit én érzek.

– Ami az eredményeket illeti, melyik volt az az eredmény, amely igazán nagy lökést adott a karrieredben?

– Hármat is tudok mondani. Az első az volt, amikor megszereztem az első érmemet. Akkor még kicsi voltam, harmadik lettem egy kisebb versenyen, de nagyon örvendtem neki. Akkor szerettem meg igazán a sportot. Szintén nagy löketet kaptam, amikor a korosztályomban megnyertem az első országos bajnoki címemet. A legutóbbi nagy eredményem pedig az, hogy Balkán-bajnok lettem idén, mindössze a második felnőtt nemzetközi versenyemen. Nem számítottam arra, hogy ennyire jól fogom kezdeni a felnőtt korosztályt.

– Többek között ennek az eredménynek is köszönhető, hogy idén a hatodik legjobb Maros megyei sportolónak választottak. Mennyire lepett meg ez a döntés?

– Kicsit meglepett, de számítottam is rá, mert tudtam, hogy jó eredményeim vannak idén. A Balkán-bajnoki cím mellett országos felnőtt bajnok is lettem. Természetesen nagyon örvendek ennek az elismerésnek, jól esik, hogy helyem van ezen a listán.

– Mit érzel a legnagyobb kihívásnak abban, hogy a fiatal korosztály után most a felnőtteknél kell helytállnod?

– Bár jól sikerültek az első meccsek, voltak már nehezebb kihívások is a felnőtteknél. Nem minden meccs jött össze, nyilván tapasztalatkülönbséget is érzékelek, hiszen én csak most léptem át ebbe a korosztályba, egyesek pedig már nagyon rég, de szerintem rendben lesz ez. Jövőre változtatásokat tervezünk, erre készülünk az edzőimmel.

– Most olyan időszak van az életedben, ami nem csupán a sportolás szempontjából fontos, a tanulásra is fókuszálnod kell.

– Igen, hiszen tizenkettedikes is vagyok, most lesz az érettségim, természetesen arra is fókuszálnom kell, és komolyan fogom venni. Vannak karriercéljaim is, egyetemre szeretnék felvételizni. Nehéz most egyensúlyozni, mindkét téren jó teljesítményt szeretnék nyújtani. Szerintem ez eddig jól sikerült. Esténként szokott időm jutni a tanulásra, de ezt az időszakot ki kell húzni.

– Szó esett már arról, hogy idő kellett ahhoz, hogy a meccseiden átgondold a döntéseidet. Ma hogy állsz ezen a téren, mennyire számít a mentális és mennyire a technikai része a felkészülésnek?

– Én azt mondom, 70 százalékban a mentális része számít. Ha én úgy megyek ki egy meccsre, hogy az ellenfelet nem biztos, hogy meg fogom verni, az szerintem már majdnem vereségnek számít. Próbálunk a meccseken is egymás fejébe belemászni, egymást megzavarni. Fontos tartani a saját tervemet és a stílusomat, nem szabad hagyni az ellenfelet érvényesülni. Mindig úgy állok hozzá, hogy meg fogom nyerni a meccset, ha pedig végül nem sikerül, az edzőimmel kiderítjük, hogy mi volt a baj.

– Hosszútávon milyen fő célt tűztél ki magad elé?

– Nagyot kell álmodni a nagy dolgokért, nekem az olimpia a legnagyobb álmom. Ugyanakkor reálisan látom a helyzetet, és tisztában vagyok vele, hogy az egyelőre még nem elérhető. Jövőre nagyobb versenyekre is szeretnénk menni, hogy világranglista-pontokat gyűjtsünk, és minél fentebb tudjunk kerülni. Szerencsére a támogatás megvan, az edzőim és a barátaim mellett édesanyám is támogat. Én pedig dolgozok a célomért, és remélem egy nap ott leszek.