Elment Ion Iliescu, a romániai közélet halhatatlannak hitt túlélője, a posztkommunista korszak egyik legmeghatározóbb – és legmegosztóbb – alakja. A mémgyártók révén „elbúcsúzott” már Ferenc pápától, Erzsébet királynőn át számos koros hírességtől, és még a „remény hal meg utoljára” mondásra is rácáfoltatták. Románia rendszerváltás utáni első államfőjének halála azonban kevesek szemébe csal könnyeket.

A régi rendszerben szocializálódott Ion Iliescu halálával a román politikai elit azon politikusa távozott, aki a legsikeresebben tudott alkalmazkodni a ’89 utáni környezethez, amelyet előbb ő maga, majd az emberei az ő képére és hasznára formáltak.

A Dacia tervezőmérnökeit is megihlető vigyora egyszerre szólt önelégültségről, leplezetlen magabiztosságról és az őt bírálók lesajnálásáról. Távozásával lezárult egy politikai korszak, és bízunk abban, hogy lezárult az a történelmi képmutatás is, amelyben a múlt sosem tűnik el igazán, csak álarcot cserél. Az élete végéig meggyőződéses ateista abban a Romániában vált szürke eminenciássá visszavonulása után is, amelyben az ortodox egyház jelentős befolyással bír. Mégis hosszú időn át sikerült megmaradnia a „párhuzamos állam” (egyik) szellemi atyjának, akinek olyan figurákat köszönhetünk, mint Adrian Năstase, majd később Victor Ponta. A posztkommunista stabilitás szimbóluma távozott, de űrt nem hagyott.

Az elitcsere irányítója

Ion Iliescu, a történelem makacs túlélője a rendszerváltáskor reformerként tetszelgett, de valójában a régi rendszer stabilitását védte. Mert annak volt a része: Románia eddig egyetlen baloldali államfője Bukarestben végezte a középiskolát, Moszkvában volt egyetemista, de már diákkorában kibújt belőle a politikus – a román fővárosban egyik alapítója volt a Román Diákszövetségnek, míg az orosz fővárosban a Romániai Egyetemisták Szövetségének volt a titkára.

1956-ban, miután visszatért a Szovjetunióból, az európai országok diákszövetségeinek mintájára megalapította a Romániai Diákszervezetek Szövetségét. A romániai diákmozgalom képviselőjeként részt vett számos nemzetközi fórumon, 1967-től 1971-ig ifjúsági ügyekért felelős miniszter volt, majd hat hónapig a Román Kommunista Párt Ifjúsági Szervezete Központi Bizottságának titkára.

Intellektuális fölényét rossz néven vette Nicolae Ceaușescu, aki fiatalként közel állt apai nagybátyjához: az állambiztonsági szervek állandó megfigyelés és ellenőrzés alatt tartották. 1989 márciusában nem írta alá a „hatok levelét”, december 22-én pedig bejelentette a Nemzeti Megmentési Front megalapítását, amely az új román állami hatalom legfelső szerve lett és Ion Iliescu, valamint a régi rendszer állami propaganda-apparátusaként működött. Bár következetesen a megújulás pártján állónak vallotta magát, csak mímelte a váltást. Sosem volt forradalmár – legfeljebb „rendszerváltás-moderátor”, akinek egyetlen valódi víziója az volt, hogy átmentse a hatalmat. Ahogy Gabriel Liiceanu fogalmaz: „Ion Iliescu nem a demokrácia megalapítója, hanem az, aki a demokrácia ígéretével leplezte a hatalomkoncentráció régi reflexeit.”

Irányításával egy ügyesen menedzselt elitcsere ment végbe, amelynek fő haszonélvezője ő és a régi-új hatalmi kör maradt. A forradalom így nem beteljesült, hanem kisajátították. Ion Iliescu 1992. augusztus 15-én esett ki először a szerepéből. Paul Pârvu oknyomozó újságíró a ’89-es eseményekről, ’90-es bányászjárásról, a KGB-ről, moszkvai kapcsolatairól és a szovjet befolyásról kérdezte. Az államfőválasztási kampány közepén Ion Iliescu elvesztette a fejét és „Te állat!” felkiáltással ment neki az újságírónak.

Demokráciaépítés bányászokkal

A rendszer(t le)váltó Ion Iliescu és köre gyorsan alkalmazkodott az új politikai környezethez, sőt ők lettek az „új demokrácia” építői. A Nemzeti Megmentési Front, bár hivatalosan ideiglenes testületként indult, hamar párttá alakult, és domináns szereplője lett a román politikai életnek. A hatalom megszilárdításához azonban semmi nem volt drága. Sem Nicolae Ceaușescu likvidálása, sem a bányászok többszöri randalíroztatása.

Egy, a Mediafaxnak adott interjúban arról beszélt, hogy a ’89-es események, illetve az azt követő évek történései között vannak ugyan sajnálatosak, de a „megtörtént helyzetek és epizódok elkerülhetetlenek voltak”. Úgy is értelmezhető ez, hogy a „rend” néha nagy áldozatot követel – különösen, ha azt gumibotok és vasrudak hozzák el.

Ion Iliescu politikai stratégiája ugyanis a kontrollált átmenetre épült, az állambiztonság új emberei mindent be- és újrahálóztak, a titkosszolgálat más nevet kapott, de a székek nem cserélődtek, az azokon ülők a háttérből továbbra is befolyást gyakoroltak. Így történhetett meg az, hogy a demokratikus választásokért és Ion Iliescu elnök leváltásáért tüntetők között „rendet teremtő” bányászok felbújtóinak – Ion Iliescu, Petre Roman, Gelu-Voican Voiculescu és Virgil Măgureanu – elszámoltatása azóta sem történt meg.

Kapcsolódó

Árva gyerekből lett az ország államfője – A nyomornegyedből a Cotroceni-palotába, a PCR-n át

A modernkori Románia történelmében ő volt az egyetlen baloldali államfő, de neki volt a legtöbb mandátuma. Védjegyévé vált vigyora a 90-es évek végén, a Dacia tervezőit is megihlette.

Ion Iliescu államelnök történelem Farkas István

De ugyanígy említhetjük a marosvásárhelyi fekete márciust is, amelyet nem csupán tétlenül nézett, hanem épp ellenkezőleg, hozzájárult a súlyos etnikai konfliktus kirobbantásához, amely ürügyül szolgált a kommunista titkosrendőrség újraalapításához, ezzel biztosítva köre hatalmi pozícióinak megszilárdítását. Ezen események hátterének az eltussolása olyan foltot hagyott a mindig vigyorgó Iliescu politikai örökségén, amelyet nem tud kifehéríteni sem az, hogy Románia az ő mandátuma alatt került közelebb az Európai Unióhoz, valamint a NATO-hoz, sem a Románia és Magyarország közötti szimbolikus megbékélésre való törekvés.

A román demokrácia legszürreálisabb pillanatai közé tartozó, bányászjárásként elhíresült epizód ugyanis nemcsak gumibotokkal és törött ablakokkal járt – hanem egy új politikai korszak szimbolikus születésével. Iliescu olyan hibrid politikai kultúrát teremtett, amelyben az erőszakot „hivatalosították”, elkönyvelték a hatalom „önvédelmi reflexeként”, amelyben a dolgozó nép megmenti az ő pártján állókat. Az, hogy ezzel egyidőben a fiatal román demokrácia illúzióját is szétverték a hatalom sötét bugyraiban, részletkérdés volt.