A Partium egyik legkülönlegesebb, egykor a Duna-deltához mérhető természetföldrajzi egysége volt az Érmellék. A hatalmas nádasok, mocsarak, lápok és nyílt vizek számtalan ritka növény- és állatfajnak adtak otthont, míg az itt élő embernek évszázadokon át biztosítottak megélhetést. A kommunista diktatúra természetátalakító tébolya és a nagyszabású lecsapolások azonban néhány év alatt megsemmisítették ezt a páratlan ökoszisztémát. Dr. Wilhelm Sándor székelyhídi biológussal, halbiológussal és néprajzi gyűjtővel beszélgettünk a táj geológiai eredetéről, a pusztulás menetéről, a legendás csíkászatról és az egykori mocsári élet fennmaradt emlékeiről.

– Mielőtt a mocsárvilág tragédiájára és a halbiológiai kutatásokra rátérnénk, kanyarodjunk vissza a gyökerekhez. Hogyan indult el a biológusi pályán, és milyen kanyargós út vezetett Kolozsvárról Székelyhídra?

– Margittán születtem, ott is jártam középiskolába. Nagyon szerencsés voltam, mert kiváló tanáraim voltak, köztük a biológiatanárom, Buzetzky Antal tanár úr. Tulajdonképpen az ő hatására döntöttem úgy, hogy ezt a pályát választom. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemre felvételiztem, biológia szakra.

A felvételi egyébként nem volt mindennapi élmény. Huszonöt embert vettek fel óriási túljelentkezés mellett. Amikor kifüggesztették az eredményeket a Mikó-kertben egy nagy pannóra, összegyűlt a tömeg. Ahogy a barátaimmal közeledtünk, hallom, hogy mindenki az én nevemet kiabálja meg emlegeti: „Wilhelm, Wilhelm!” Majdnem összeestem a rémülettől, azt hittem, valami szörnyűség történt. Odalopakodtunk a táblához, és akkor derült ki: én voltam a huszonötödik, vagyis pont alattam húzták meg a vonalat! Épp csak bejutottam, de bent voltam.

Egyetemistaként remek barátokat szereztem és kiváló professzoraink voltak. Én már az első évtől kezdve – részben a margittai, Berettyóval kapcsolatos gyerekkori emlékeim hatására – a halakkal kezdtem foglalkozni. Gyurkó István professzor úr vezetésével végig a halbiológia lett a fő szakterületem. Dolgozataink, publikációink jelentek meg, és természetesen ebből a témakörből írtam az államvizsga-dolgozatomat is.

Az egyetem elvégzése után természetesen kutatóintézetben vagy halászati szakmában szerettem volna elhelyezkedni, de abban az időben erre nem volt reális lehetőség. Így maradt a kihelyezés, azaz a tanári pálya.

– Hogyan és miért éppen Székelyhídat választotta?

– Abban az időben három egyetemi központban – Bukarestben, Kolozsváron és Jászvásáron (Iași) – képeztek biológusokat. A kihelyezési eljárást minden évben más városhoz delegálták, a mi esetünkben éppen Jászvásáron gyűjtötték össze az egész országból a végzősöket.

Két lista létezett. Az egyiken a végzett diákok szerepeltek az ötéves átlaguk szerinti sorrendben, a másikon pedig a választható munkahelyek. Amikor rátértünk a helyválasztásra, én már tudtam, mit akarok. Amikor korábban Margittáról Kolozsvárra utaztam vonattal, Székelyhídon áthaladva láttam a végtelen, gyönyörű nádasokat. Azt gondoltam magamban: „Ahol nád van, ott víz is van. Ahol víz van, ott biztosan hal is akad. Ha Székelyhídra jövök, folytatni tudom a halas kutatásaimat!”

Mivel Székelyhíd szerepelt a választható helyek listáján, habozás nélkül elvállaltam. Ez persze azzal járt, hogy az ember öt évre lekötötte magát – ha valaki korábban helyet akart változtatni, vissza kellett fizetnie az egyetemi tandíjat, ami nem volt kis összeg. Így lettem 1968-ban székelyhídi tanár, és mellette halas kutató.

– Mielőtt a lecsapolások részleteibe belemennénk, rajzoljuk fel a táj eredetét! Hogyan alakult ki geológiailag ez a páratlan természeti környezet?

– Ha az Érmelléket nézzük, a gyermekmesék mintájára az alapoktól, a réges régi időktől kell kezdenünk. Egykor egy hatalmas hegyrendszer, a Herciniai-hegyrendszer szelte át Európát az Atlanti-óceántól egészen a Fekete-tengerig. A későbbi kéregmozgások következtében ez a hegylánc szétdarabolódott, és a tömbök között nagyjából észak–déli irányú törésvonalak, hasadékok keletkeztek. Egy ilyen szerkezeti árok lett a későbbi Érmellék alapja is.

Amikor a Kárpátok koszorúja felgyűrődött, a nyugat felé tartó folyók – a Tisza, a Túr, a Szamos, a Kraszna és a legkisebb, az Ér – mind erre a süllyedékterületre futottak be. Mivel a terület esése rendkívül csekély volt, a hatalmas vízmennyiség nem tudott egyetlen mély medret vágni magának. Ehelyett szétterült a lapályon, és létrehozott egy fantasztikusan összetett, változatos mocsárvilágot. A lerakódott hordalékból porongok, szigetek formálódtak, köztük mocsarak, lápok, tavak és az azokat összekötő csatornák labirintusa jött létre. Gyakorlatilag a Duna-deltához hasonlítható vizes élőhely alakult ki itt.

Később, amikor a Szatmár-Beregi-síkvidék újabb kéregmozgások miatt besüllyedt, ez a süllyedés „elvitte” a Tiszát. A Tisza ma, ahogy kilép a hegyekből, nem délnek veszi az irányt, hanem felkanyarodik a mai Szlovákia területe felé, majd egy másik törésvonalat követve fordul délre. Magával vitte a Túrt, a Szamost és a Krasznát is. Egyedül a legkisebb, az Ér maradt meg az eredeti mederben – ez már nem is igazán folyó, inkább csak egy patak volt, de éppen elegendő vizet szállított ahhoz, hogy éltesse és fenntartsa ezt a hatalmas lápi és mocsári világot.

– Mekkora kiterjedésű volt ez a vízi birodalom, és milyen volt a növény- és állatvilága?

– A mocsárvidék hossza mintegy 90-100 kilométer volt, szélességét tekintve pedig az Érmelléki-dombvidék és a Nyírségi-homokdűnék közé ékelődött be. Nem volt kimondottan széles, de a változatossága páratlan volt. Csak halakból mintegy 30 fajt találtam kutatásaim során, ami egy ekkora területen óriási fajgazdagságot jelent.

A vízimadarak tömege leírhatatlan volt. Amikor ide kerültem a hatvanas évek végén, a tavaszi és őszi madárvonulás idején olyan nyüzsgés volt az égen és a vizeken, mint a világvégén. És ne beszéljünk a kétéltűekről! Ha kiültem a főtérre egy padra, hallgattam a békakoncertet: a mocsárból olyan elképesztő hangáradat hömpölygött be a településre, amit ma már elképzelni sem lehet. Ma már egyetlen hangot sem hallani, nincs semmi.

A szigeteket régre visszamenően művelték az emberek, de az ősi időkben erdei vegetáció borította őket. Elsősorban a mélyebben fekvő, nedves területeket kedvelő mézgás éger volt az uralkodó fafaj.

– Az égerfának tudtommal történeti jelentősége is volt Székelyhídon...

– Így van, ráadásul nem is akármilyen! Székelyhíd közvetlen környezetében két nevezetes sziget terült el. Az egyik a Vársziget, amelyen a székelyhídi vár állt. Képzeljük el, hogy a várat beláthatatlan mocsarak vették körül. Szilárd talaj nem létezett, amire kőfalakat lehetett volna alapozni. Mit tettek az építők? Égerfa rönköket vertek le sűrűn egymás mellé a mocsaras talajba. Az égerfa különlegessége, hogy víz alatt nem rohad el, sőt az évszázadok során szinte megkövesedik. Erre a faalapra tudták felhúzni a kőalapozást és a várfalakat – pontosan úgy, ahogyan Velencében csinálták!

Ennek a mocsári védelemnek köszönhetően a székelyhídi vár szinte bevehetetlen volt. Amíg a törökök a környéken Váradot és szinte minden más erődítményt elfoglaltak, Székelyhíd várát nem tudták bevenni. Nem tudtak az ágyúikkal lőtávolságon belülre kerülni, mert a szilárd terep, ahová a nehézfegyverzetet felállíthatták volna, túl messze esett. Végül nem is a török pusztította el: az 1664-es vasvári békét követően a törökök kikötötték a vár lerombolását, amibe a Habsburg fél beleegyezett, így 1665-ben felrobbantották.

A másik nevezetes sziget az Ökörvár volt Szalacs irányában. A nevét onnan kapta, hogy amikor jött a török vész, a székelyhídi lakosság oda menekítette be az állatállományt, mert a várba nem fértek be. Az Ökörvár emellett régészetileg is kiemelkedő: ott egy hatalmas bronzkori település feküdt, az Ottományi-kultúra egyik legjelentősebb központja. Amikor Nánási Zoltán kollégám és Jurcsák Tibor, a váradi múzeum muzeológusa feltárták a területet, én is ott sündörögtem körülöttük. Rengeteg agyagból égetett hálónehezéket, bronzhorgokat és hatalmas – 10-15 milliméteres – halpikkely-rétegeket találtak. Ez bizonyítja, hogy a bronzkori ember már intenzíven halászott és fogyasztotta a mocsár halait.

– Milyen volt az Érmellék pusztulása? Ön ’68-ban érkezett Székelyhídra – ekkor már zajlottak a munkálatok…

– Amikor 1968-ban idekerültem, nem tudtam, hogy Tasnádtól lefelé, az északi szakaszon már megindult a lecsapolás. A dolog előzményéhez tartozik egy helyi figura, akinek a nevét szinte rossz kimondani: egy Gönczi Sándor nevű székelyhídi kultúrmérnök. Így hívták abban az időben a vízépítő mérnököket, hogy miért „kultúr”, azt a jó ég tudja. Ennek a Gönczinek a mániája, a megszállottsága volt a lecsapolás. Amikor a terület Magyarországhoz tartozott, a magyar államot nyaggatta, amikor Romániához, akkor a román hatóságokat. Amikor egyiknek sem volt rá pénze, próbálta a helyi gazdákat meggyőzni, hogy mekkora mezőgazdasági területeket nyerhetnének a lecsapolással.

A helyi emlékezet megőrzött egy anekdotát: az egyik gazda meghallgatta a mérnök szónoklatát, majd megkérdezte: „Mérnök úr, én mindent értek, amit mond. De egyet áruljon el: ha maga mindent lecsapol, én hol fogok az úri vendégeimmel kacsára vadászni?” Erre a mérnök állítólag már nem tudott mit felelni.

A katasztrófa akkor teljesedett ki, amikor az ügy Ceaușescu fülébe jutott. A kommunista diktátor mint tébolyult „atyaúristen” nemcsak az embereket, hanem a természetet is át akarta formálni. Odáig jutott, hogy még a Duna-deltát is le akarta csapolni – emlékszem, amikor ott jártam magyarországi vendégekkel, láttuk a hatalmas vas traverzeket, amelyeket a lecsapolási gépezethez halmoztak fel. Ha a Duna-deltának nekifogtak volna, gondolhatja, hogy az Érmelléket hogyan söpörték el!

– Milyen gyorsan ment végbe ez a drasztikus tájátalakítás?

– Döbbenetesen rövid idő alatt. Egy eszeveszett versenyfutás kezdődött köztem és a lecsapolók között: én mentem előre gyűjteni és dokumentálni a halakat, a lecsapolók pedig jöttek a nyakamban, és elpusztítottak mindent. 1970-re befejeződött a folyamat: a nagy lápvilágnak mindörökre vége lett.

Képzeljen el hatalmas gépparkot, gátépítőket, munkagépeket. A pénz nem számított. Székelyhídon még egy úgynevezett ifjúsági építőtábort is létrehoztak, ahová fiatalok ezreit hozták el, hogy kézi erővel biztosítsák a csatornázást. Megépítettek egy nagy főcsatornát, ügyelve arra, hogy lejtést adjanak neki a víz gyors elvezetéséhez, majd erre csatlakoztatták a másodlagos és harmadlagos csatornák egész hálózatát.

A pusztítás alapossága képtelen méreteket öltött. Emlékszem egy apró mocsárfoltra, amely talán akkora sem volt, mint az udvarom – képesek voltak egy három kilométeres csatornát ásni csak azért, hogy azt a kicsiny vizes felületet is kiszárítsák! Mindent eltüntetni, mindent beszántani – ez volt a jelszó.

A természet még évekig próbált védekezni és visszahódítani a területeit. Éveken keresztül úgy nézett ki az aratás, hogy a búzamezők közepén hatalmas nád- és mocsárfoltok zöldelltek. Néha viccesen azt mondtuk: nem tudni, több búzát vagy több nádat aratnak-e le. A nádfoltok hajtásai egyébként helyenként mind a mai napig feltörnek a földből, emlékeztetve az eltemetett lápra.

– Mi történt a fauna többi részével, amikor a víz szinte napok alatt eltűnt?

– A halak jelentős része a lecsapoló csatornákon keresztül elmenekült vagy elpusztult. A fészkelő vízimadarak – gémek, kacsák, szárcsák, gémfélék – fészkelőhely nélkül maradtak, hiszen a nádasokat elpusztították. Éveken keresztül megfigyelhető volt, hogy a vonulási időszakban a madarak még megjelentek az Érmellék felett. A génjeikbe volt kódolva, hogy itt meg lehet pihenni, táplálkozni lehet. Leszálltak, de mivel vizet és táplálékot nem találtak, egy-két nap múlva továbbálltak. Ma már az egykori madárvonulási útvonal is teljesen átváltozott. Jó ideje már nem jönnek erre a vándormadarak.

Egyes fajok minimális állományban próbáltak alkalmazkodni. A szürke gém például fán fészkel: Margitta felé, a Csíkostói erdőben ma is található egy kisebb gémtelep, de ez töredéke a régi populációnak.

Személyes, megható élményem is van ezzel kapcsolatban. Értarcsán él egy kedves barátom, Nagy Barna nyugdíjas agrármérnök. Amikor a rendszerváltás után visszakapták a földeket, ő a saját pénzéből megvásárolt egy völgyes területet. Meggátolta a belefolyó patakot, és létrehozott egy pici mocsarat. A nád azonnal megjelent, füzek sarjadtak. Egyik alkalommal náluk álltam a gát mellett, és egyszer csak egy mély, búgó hangot hallok a nádból: a bölömbika volt az! Ez egy kicsi gémféle, amelynek ez a jellegzetes, mély hangja van. Óriási élmény volt újra hallani az Érmelléken, még ha csak egyetlen magányos példány volt is Barna barátom mocsarában.

Sajnos a klímaváltozás és az aszályok miatt nemrég hívott Barna szomorúan: a mocsara teljesen kiszáradt. Korábban szárazság idején a saját pénzén szivattyúzta át a vizet az Ér-csatornából, de ma már az Ér medrében sincs víz.

– Előfordult-e korábban, hogy az Ér ennyire kiszáradjon?

– Ennyire radikális kiszáradásra nem emlékszem, és a történeti források sem említenek ilyet. Voltak szárazabb és nedvesebb évek, de a víz mindig jelen volt. A nedvesebb években a víz átmenetileg visszahódított területeket, és amint megjelent egy kis mocsárfolt, azonnal visszatértek a kócsagok, gémek, sőt a halak is. A természet regenerációs képessége elképesztő lenne – ha lenne víz. De víz nélkül nincs élet.

– Térjünk rá a halászatra és a néprajzi gyűjtéseire! Hogyan épült fel az egykori lápi halászat, és milyen speciális fajok éltek itt?

– Az Érmellék néprajzában a halászat alapvető megélhetési forrás volt. Nem mondanám, hogy mindenki ebből élt, de minden egyes településen volt három-négy család, ahol a halászmesterség apáról fiúra öröklődött. Ezek nem voltak gazdag emberek, földjük alig volt, így a víz biztosította a mindennapi betevőt.

Mivel a vízi világ rendkívül változatos volt – a mély vizektől a sekély lápokig és mocsarakig –, a halászeszközöknek is alkalmazkodniuk kellett ehhez. Minden halász saját maga készítette el a szerszámait helyi alapanyagokból. A vészeket, varsákat fűzfavesszőből fonták, a hálókat pedig kenderből kötötték. Éppen ezért minden érmelléki faluban volt kendervetés: a kender elsőrendű stratégiai növénynek számított a halászeszközök alapanyagaként.

Amikor kutatni kezdtem a témát, kerestem a szakirodalmat, de megdöbbenve tapasztaltam: az Érmellék halászatáról semmit nem írtak! Még a híres néprajzkutató és polihisztor, Herman Ottó is, aki pedig bejárta az egész Kárpát-medencét, kihagyta az Érmelléket. A Sárrétet, a Körösök vidékét, a Kraszna-melléket részletesen leírta A magyar halászat könyve című művében, de az Érmellék egyszerűen kimaradt. Úgyhogy nem volt más választásom: magamnak kellett felkutatnom az idős halászokat és feldolgoznom az anyagot.

– Milyen halfajokat zsákmányoltak, és mi volt a híres lápi póc meg a réti csík sorsa?

– A halászokat elsősorban a gazdaságilag hasznosítható fajok érdekelték: a ponty (amelyet itt potykának hívtak), a harcsa, a csuka, a compó, a kárász, a réti csík és a cigányhal. Az apróhalat nem sokra becsülték: ha összegyűlt a hálóban, hazavitték a disznóknak meg a kacsáknak.

Az én személyes kedvencem egy apró, csodálatos halacska volt: a lápi póc (Umbra krameri). Ez egy gyönyörű, barnás színű, oldalán aranyszínű csíkkal díszített hal, amelynek a mozgása egészen egyedülálló: a mellúszóit egymástól függetlenül, szinte lábakként mozgatja. Kifejezetten a tőzeges lápos vizeket kedvelte. Régen tömegesen élt itt, de ma már végletesen megritkult.

A másik nevezetesség a réti csík (Misgurnus fossilis) volt. A csíkászat az Érmellék igazi védjegye volt! A csíkot nemcsak ették, hanem kereskedtek is vele. Ebből készült a híres érmelléki káposztás csík. A savanyú káposztával főzött csíkhalnak akkora híre volt, hogy Nagyváradról a módos polgárok és tisztségviselők rendszeresen jártak le Székelyhídra, Diószegre és Szalacsra csíkot enni. És hogy mi csúszott rá a legjobban? A híres érmelléki bakator bor!

A szalacsi csíkászok különösen híresek voltak. Gyerekkoromból emlékszem, ahogy a margittai vásártér szélén álltak a szekereikkel. Félbevágott hordókban, kádakban hozták a rengeteg csíkot. A csíknak alig kellett víz, az iszapban és a nedves mocsári növényzet között is elélt. Édesapám mesélte, hogy az ő gyerekkorában az inasgyerekek legnagyobb vágya az volt, hogy egy marék sót szórjanak a csíkászok dézsájába. A sót a csíkhal szinte elviselhetetlenül utálta – ha só érte a vizet, az összes csík mint a megszállott, úgy ugrált ki a kádakból! A szekeresek persze szíjostorral álltak a kád mellett, és ha egy gyerek túl közel merészkedett, kérdezés nélkül odasújtottak.

– Úgy tudni, a halászati bérletekért sajátos „valutával” is fizettek a halászok...

– Igen, ez egy rendkívül érdekes néprajzi részlet! A halásznak joga nem volt a vízhez, a mocsárnak ugyanis mindig volt tulajdonosa. A halásznak bérletet kellett fizetnie a földbirtokosnak. A bérleti díj fizethető volt pénzben, a kifogott hal egy részében, és – kapaszkodjon meg – mocsári teknősben!

A földbirtokosok jelentős részénél a mocsári teknős hivatalosan szerepelt a bérleti listán, meg volt határozva, hány darab teknőst kell beszolgáltatni. És hogy mit csináltak vele? Hát megették! Azt mondják, a mocsári teknős levesénél finomabb és értékesebb étel nem létezik. Ez egy teljesen természetes, hagyományos úri étel volt valamikor az Érmelléken. Én azonban sem fiatal koromban, sem később nem találkoztam sehol teknősbékalevessel, tehát ha fogyasztották, azt korábban tehették. Az azonban bizonyos, hogy a feljegyzések megvannak és árulkodnak. Arról, hogy bizony teknőssel is lehetett fizetni a halászhelyért.

– Azt is tudjuk önről, hogy nemcsak érdekelte a halászat, hanem tevőlegesen is hozzájárult a halászmúzeum létrehozásához. Hogyan sikerült megmentenie a halászeszközöket az utókornak?

– Fontos adalék, hogy a halászat nem a lecsapolás, hanem főleg a korábbi kollektivizálás miatt szűnt meg. A kollektivizálás során a halászok nem kaptak többé igazolást a helyi tanácstól, a téesz pedig nem adta bérbe a vizeket. Azt mondták a halásznak: „Mész a mezőre kapálni, nem mászkálsz itt a mocsárban!”

Így a mesterség szépen lassan kihalt, az eszközök pedig ott rohadtak el a padlásokon és fészerekben. Amikor Kós Károly fia, az ifjabbik Kós Károly néprajzkutató felkarolt engem Kolozsvárról, ő irányított, hogyan dokumentáljam az anyagot. Azt kérte, ne csak fényképezzek, hanem rajzoljak le mindent pontosan. Hál' Istennek jól rajzoltam, így a tanulmányaimat saját rajzaimmal illusztráltam.

Elkezdtem járni a falvakat és gyűjteni a megmaradt szerszámokat. Gálospetriben élt egy híres idős halász, Cservik Pali bácsi. Amikor először jártam nála, a háza végében egy hatalmas rakás fűzfavesszőből font csíkkast – speciális csíkfogó varsát – láttam. Később, amikor visszatértem, hogy begyűjtsem a múzeum számára, hűlt helye volt a rakásnak. Kérdezem tőle: „Pali bácsi, hová lettek a csíkkasok?” Azt mondja szomorúan: „Jaj, fiam, befűtöttünk velük a kemencébe…” Kiszáradt fűzfa volt, jó meleget adott…

Így pusztult el a tárgyi emlékek kilencven százaléka. Mégis, az utolsó pillanatban sikerült annyi anyagot megmentenem, hogy a hetvenes évek közepén Székelyhídon létrehoztam egy kis halászati és néprajzi múzeumot.

– Mi a sorsa ennek a gyűjteménynek ma?

– A múzeum anyaga túlélt néhány átköltöztetést. Amikor az eredeti épületet lebontották, a gyűjteményt ideiglenesen az akkor már üresen álló kórházépületben helyeztük el, majd az újjáépített, hagyományos stílusú épületben kapott helyet. A mai napig megvan a gyűjtemény, én őrzöm a kulcsot. Ha jön valaki, szívesen kinyitom és megmutatom, de sajnos az érdeklődés csekély. A tanárok sem nagyon hozzák el a gyerekeket, pedig a fiatalok számára igazi időutazás lenne.

Sajnos Székelyhídon már két múzeum is elpusztult az elmúlt évtizedekben. Volt egy kiváló történeti múzeumunk, amelyet a feleségem vezetett – ő történelem szakot végzett Kolozsváron –, de Ceaușescu idején kiadták az utasítást, hogy a múzeumnak a saját belépőjegyeiből kell kigazdálkodnia az alkalmazottak fizetését. Egy kisvárosban ez képtelenség volt, így a feleségemnek át kellett mennie a tanügybe, az értékes leleteket pedig elvitték Nagyváradra. Volt egy egyedülálló tűzoltó-múzeumunk is, hiszen Székelyhídon alakult meg a környék legelső önkéntes tűzoltóegyesülete a Stubenberg grófok támogatásával – mára annak az épületnek és anyagnak is nyoma veszett.

Én mindenesetre amíg élek és mozdulni tudok, vigyázok a halászati gyűjteményre. Ez az utolsó kapocs, amely összeköt bennünket az egykori, mesebeli Érmellék eltűnt lápi világával.